Örkény István: Meddig él egy fa? (Elemzés)

 

          „… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]

                                                                                   Meddig él egy fa? (link)

     Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.

     A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.

     Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él, csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben. A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”

     Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”

     Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak, mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte, amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.”

     A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe. 

     Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.

     A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.

---

[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.

[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Novella)

 

                                                                                                              Elemzése

Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.

- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?

- Én vagyok Bánné - mondta Bánné.

Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két fekete bors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé.

- A hirdetésre jöttem.

- Miféle hirdetésre? - csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságosfiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - De az uram nincs idehaza.

- Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

- Addig nem lesz vissza - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

- Mivel szolgálhatnék?

- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.

- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné. - Csak gyümölcsfacsemetéink.

- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.

- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.

- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.

- Az uram szokta intézni - mondta Bánné. - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.

- Igen - mondta Bánné.

- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyarázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

- Nem tetszenek - mondta. - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.

- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.

- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.

- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.

- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra.

Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.

- Ez mi? - kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt.

- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.

- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.

- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.

- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.

- Ezt megveszem.

- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?

- Dehogy - mondta az asszony. - Így.

- Nem értem - mondta Bánné. - Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.

- Nem is akarom máshová ültetni.

- Hát mi legyen vele?

- Semmi - mondta az őszülő asszony. - Mennyi az ára?

- Itt tetszik akarni hagyni? - álmélkodott Bánné. - Ilyet még nem is hallottam.

- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém.

Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.

- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?

- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.

- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát.

Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.

- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.

- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony.

Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.

- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.

- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.

- Azt is megfizetem - mondta az asszony.

- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.

- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?

- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja.

Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.

- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli.

Bánné köhintett.

- Megígérem - mondta rekedten.

Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.

- Megmozdult már?

Bánné megint köhintett.

- Meg.

Az asszony elindult, visszafordult.

- Meddig él egy hárs? - kérdezte.

- Sokáig - mondta Bánné.

- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?

- Még annál is tovább.

Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.

- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.

- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán.

Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog.

1962

Lengyel Péter: Ogg második bolygója

 

     Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.

     A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.

     Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.

     Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]

     A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.

     Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.

     Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]

     Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”

     Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)

*

     2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.

     Miklós megfejti a hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van rátok.”

     Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak. 

---

[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.

[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?

[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.

Bohócok, hé!

      A véletlen úgy hozta, hogy egymás után két színházi előadást is láttam. Az első a Hegedűs a háztetőn c. musical az Operettszínházban, majd Nádasi Veronika Barbra Streisand-estjét a Kálmán Imre Teátrumban.

     A Hegedűst persze nem először volt szerencsém látni, de most gondoltam először arra, hogy elolvassam Sólem Aléchem regényét, a Tóbiás a tejesembert, melyből a musical készült. Szeretetre méltó alak ez a Tóbiás (a színpadon Tevje). A regényben így mutatkozik be: „Kisember vagyok én”. Ámde az Úristennel párbeszédet folytató kisember ő - nem mellékszereplő -, aki ilyesformán álmodozik: „… egy pohár forró tejeskávé jelenik meg előttem meg egy ropogósra sült zsemle és még más finomságok  (…) Te boldogtalan! – mondtam magamnak, tán az asztal körül kergettek, ha nem kávét reggeliztél vajas zsemlével? Egy jó kávé, fekete kenyér meg egy hering hozzá tán megártana a gyomrodnak?”

     Másnap este Barbra Streisand dalait ismertem meg Nádasi Veronika előadásában. A lenyűgöző előadásból különösen két dal ragadott meg. Az első, a Papa című, mely a Yentl c. filmből való. A filmet, ki más, mint Barbra Streisand rendezte, ő játszotta a főszerepet, ő énekelt. (1983) Az alaptörténetet Isaac Bashevis Singer írta! Egy lányról (Yentl) szól, akinek az édesanyja korán meghal, s az apjával titokban olvassák a Talmudot. Apja halála után Yentl férfiruhába öltözik, hogy a Tóra-tanulás maszkulin világába bejuthasson. Sok bonyodalom következik ebből.

     A másik dal, a Küldjétek be a bohócokat (Send in the Clowns) a Little Night Music c. musical 2. felvonásában hangzik fel. (1973), szerzője Stephen Sondheim, akit Nádasi Veronika nagymesternek nevezett. A „Send in the Clowns” egy színházi trükkre utal, amikor bohócokat hoznak a színpadra, hogy eltereljék a közönség figyelmét egy rossz előadásról. A „rossz előadás” itt egy kapcsolat vége. A filmváltozatban Elizabeth Taylor játssza a csalódott szerelmest, s a szomorú hangvétel érzékelteti, hogy hiábavaló volt a kapcsolat megmentésére tett kísérlet, azaz küldjétek be a bohócokat, tréfával oldjuk fel a kínos helyzetet…

     Sokan énekelték, Barbra Streisand 1985-ben. És most Nádasi Veronika.

     Lehet, hogy már 1973-ban szinte észrevétlenül elkezdődött valami. Azóta a bohócok átvették a hatalmat, s most tombolják ki magukat.

Szövegek (nem teljesek), hogy mégis jobban értsük a dalt:

Isn't it rich? Are we a pair?
Me here at last on the ground and you in mid-air
Send in the clowns

Isn't it bliss? Don't you approve?
One who keeps tearing around and one who can't move
But where are the clowns? Send in the clowns

Just when I stopped opening doors
Finally finding the one that I wanted was yours
Making my entrance again with my usual flair

Sure of my lines
Nobody's there

Don't you love a farce? My fault, I fear
I thought that you'd want what I want, sorry my dear
But where are the clowns? Send in the clowns
Don't bother they're here

Isn't it rich? Isn't it queer?
Losing my timing this late in my career
But where are the clowns? Send in the clowns
Well, maybe next year

 

*

 

Ez aztán szép, micsoda pár.

Én itt a porondon lenn, amíg te szállsz.

Bohócok, hé!

 

Ugye, hogy szép, az egyik száll,

A másik bűvölten néz, egyhelyben áll.

Bohócok, hé! Csak jöjjenek már!

 

Egyszerre lám se hang, se szó.

Rájöttem, tied az ajtó, amin belépni jó.

Beléptem szokásos antrémmal,

És hol vagy te már?

Üres a szín, senki sem vár.

Micsoda vicc, de rossz poén.

 

Azt hittem arra vársz te is, amire én.

Bohócok, hé! Vagy nincsenek már?

Két bohóc egy pár.

(Miklós Tibor)

Lengyel Péter: Mellékszereplők

 

                                                                 L. P.

„Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. [...] Bizonyos tehát, hogy emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott, képeket, amelyeket különböző években látott."

                                                                                Lengyel Péter

1.

     Tulajdonképpen csak egy írónak (Lengyel Péter) egy könyvéről szerettem volna írni. Nagy volt azonban a kíváncsiságom, s igyekeztem minél többet megtudni az íróról és a művéről. Szép lassan gyűlt az anyag, s már úgy érzem, majdhogynem egy nemzedékről, egy korszakról kell beszélnem.

     A könyv címe Mellékszereplők, 1980-ban jelent meg (45 évvel ezelőtt.) Már 1970-ben kész volt, de a cenzúra nem engedte kiadni. Nyilván értették a regény rejtett utalásait.

     Először Gáll István írt arról szintén 80-ban, hogy megjelent a Péterek nemzedéke: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter (a mi hősünk), s nem utolsó sorban Esterházy Péter. Bosszantja, hogy Bereményi a Géza nevet kapta. Nem sokkal később Határ Győző írja: „Egy összeesküvésről szeretnék hírt adni: a Péterek összeesküvéséről.” Valóban történt valami a 70-es években, melyet, elhagyva a Péter nevet prózafordulatnak neveznek. Új színt, új stílust, s szinte kötelezően új tematikát hoztak be az irodalomba.

     Elég csak áttekinteni életrajzukat.

     Kezdjük Lengyel Péterrel, aki 1939-ben született. Gyerekkora a háborús évekre esett. Apja munkaszolgálatosként a Don-kanyarban halt meg. Nemcsak apját, de nevét is elvesztette, mert Merényi Péternek született, nevelőapja adta neki a Lengyel nevet.

     Hajnóczy Péterrel folytatom, mert neki is baja volt a nevével. 1942-ben – akkor így mondták – törvénytelen gyerekként született. Édesanyját Hasznos Annának hívták, ő maga Hasznos Ödön lett. Korán nevelőszülőkhöz került. 1962-ben esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, alkalmi munkákból élt. Maga választotta a Hajnóczy Péter nevet. Első könyve A fűtő címmel jelent meg. Az alkohol vitte el nagyon korán 1981-ben, 38 éves volt.

     Nádas Péter 1942-ben született. Szülei 45 után magas rangú pártvezetők, vállalatvezetők lettek, de csalódtak az új rendszerben. Előbb az édesanya halt meg rákban, majd az apa öngyilkosságot követett el. Az 50-es évekről szólt Nádas Péter első nagy műve, az Egy családregény vége c. regény.

     Még egy Pétert meg kell említeni. Ő pedig nem más, mint Esterházy Péter, aki kb. 10 évvel később született. Őt az a balszerencse érte, hogy arisztokratának született egy olyan korban, amikor ezt nem díjazták. Kitelepítés lett a család sorsa. Később, amikor fordult a kocka, kijelentette: földet vissza nem veszek.

 

2.

     Nyilván nehéz volt a sorsuk. Gondoljunk csak a háborúra, s arra, hogy a gyermekek is életveszélyben voltak.

     Lengyel és Nádas átélte a vészkorszakban a bujkálást, a menekülést. Esterházy kivételével 45 után voltak intézetben is.

     Amikor 2018-ban Lengyel Pétert beválasztották a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjainak sorába, folytatva a hagyományokat egy székfoglaló előadást kellett tartania. A székfoglaló szövege egy regényrészlet volt, melyet lánya, Lengyel Anna olvasott föl. Naivan azt gondolhatjuk, hogy a regényrészlet önéletrajzi elemeket is tartalmazott. Ebben a kis részletben bemutatja, hogy a vészkorszakban hogyan vitték el édesanyját, és hogyan menekül meg a fiú:

„A szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."

Anya a szennyes hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.

– Ide beülsz. – Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit azután is.

Nem tudja eltörni az almát.

Mesél, halk mormolással.

Látni nem lehet. Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.

A mese megállt. Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad... Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.

(…)

Anya döntött. Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.

Kimegy a szobába, hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.

– Engem keresnek – mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.

A jobb középső ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.

Mennek a prédával. (…) Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik, amíg találkozunk.”

     Ilyen élményeket hordozva magukkal, s az új világban megélve ezer ellentmondást, íróként nem tudtak megfelelni az optimista elvárásoknak. Nem tudták folytatni az elődeik munkáját, újat kellett hozniuk. Formában és persze tartalomban is. Mindegyik író a maga módján, más árnyalattal írta be magát a magyar irodalomtörténetbe.

     Új nyelvet alkottak, s sokszor megnehezítették az olvasást. Ki így, ki úgy. Gáll István még 75-ben így írt a Fancsikó és Pintáról: „Egyáltalán, mit olvastam, meg tudom fogalmazni, mit olvastam? Nem tudom.” Én is így voltam vele, nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, miről is szól a Mellékszereplők c. regény.

 

3.

     Most már többszöri elolvasás után talán el tudom mondani. Arról szól, hogyan élt néhány egyetemi hallgató (fiuk, lányok) az 50-es, 60-as évek fordulóján. Ez a mag. A Lengyel által alkotott elbeszélő, Madaras István, negyedéves egyetemi hallgató, maga is résztvevője, fontos szereplője a történetnek. Amit ő lát, amit átél, az kerül bele az elbeszélésbe. Persze a modern elbeszélők már nem mindentudóak, mint a 19. században. Sőt ahogy Ottlik fogalmaz: „Nézzünk szembe a tudatlanságunkkal: én ebben látom az epika és a líra modernségét.”

     Hogyan kezdődik a regény?

     Egy körúti presszóban találjuk magunkat, mindennapi jelenet. Majd apró részletekben megismerjük az egyetemisták, a mellékszereplők életét, bonyolult kapcsolatait. Madaras fogalmazza ezt a szöveget, E/3. személyben 1961-ben, melyet furcsa módon diplomatamunkájának szán. Később ebből lesz a regény: 

     „Egy ideig néz le a kék füzetre, aztán lassan összegyűri azt a papírlapot, amelyen eddigi címváltozatai sorakoztak két oszlopban, és a szemétkosárba dobja. Sikerül időre leíratnia és beadnia az egészet. Behunyt szemmel teszi. Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes háttérrel és oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának. Nem törődik vele, hogy az anyagát honnan vette. Hogy a tanszékvezetője fogja elsőnek olvasni és ítélni róla. Nem hajlandó figyelni a józan világra.”

     Környezetrajz, személyes tapasztalat alapján, teljes háttérrel és oknyomozással. Ki is csapják érte Madarast, persze igazolatlan óráira hivatkozva.

     Kilenc év múlva újra előveszi a szöveget, és újraírja: „Kezdődött, folytatódik, és folytatódni fog ezután, ezerkilencszázhetvenben is például.”

     Ez már egy másik idősík (1970), s nagyon kell figyelni, mivel a két szöveget egymásra csúsztatja mindjárt az 1. fejezetben. Ráadásul E/1-ben beékel nem kevés szöveget. Jól elosztja a mozaikokra tördelt egységeket, mellőzve a szabályos időrendet s az ok-okozati összefüggéseket. A szerkezet az emlékezet működését követi.

     Ars poétikáját a Holnapelőtt c. kötetben így fogalmazza meg:

     „E század művészetében nagyon sok minden megtörtént – akár azt is lehetne hinni, hogy minden megtörtént. A művészetnek az is a dolga, hogy rombolja, ami rombolásra érett, eltakarítsa a holnap útjából a lomot. A próza esetében ez azt jelenti, hogy szétverte az elbeszélést. E szót helyettesíthetjük kontextussal, dallammal. Megsemmisített valami folyamatosat, ami korábban működött, az építészetben, a zenében, festészetben is."

     A „rombolásra válaszul Lengyel új módszerrel építi fel művét:

     "Az eljárás fő eleme az az egyszerű felismerés, hogy az ártatlanság elveszítése utáni szerkezet az egymás mellett, egyszerre szóló hangoké – vagyis zenei. Kinyílik, sokfélét kíván megszólaltatni egyszerre. Többszólamú lesz. Ellenpontoz. Egy következő lépésben még megleli azt is, hogy hány szólam a használható.

(…)

     Az igény tehát: olyan módon rakni egyvonalú rendbe a tisztán megkülönböztethető szólamokat, hogy a harmadiknak a felcsendülése után az olvasó belső hallásában már egymás mellett zengjenek. Az eljárás akkor lesz sikeres, hogyha a szólamok együtt hangzanak, átizzanak, egymást átjárva regény-anyaggá olvadnak.”

     A regény olvasásakor valóban azt éreztem, hogy a szerkezet egy Bach-műre hasonlít, a motívumok ismétlődnek.  A szereplők is mintha egy hullámzó ringlispílen forognának körbe-körbe, mindig kicsit más arcukat mutatva, míg a végén elérkezik a végpont, s kiderül, a mellékszereplők miért mellékszereplők.

     Ezt legjobban Bereményi Géza fogalmazza meg: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint amilyenek mi vagyunk. Ismerem őket, felismerem bennük magunkat. Ugyanazok a bajaik – csak élesebben. Ugyanúgy nincsen lakásuk, ugyanúgy nem tudnak beszélni az apjukkal, ugyanúgy nem tudják kialakítani a saját világukat…és ugyanúgy senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt.”

4.

      Madarashoz legközelebb a Szász-testvéreket állnak, Erik és Orsolya. Apjuk neves tudós volt, egyetemi tanár, korábban az Egyesült Államokban is tanított. Vonzó, polgári életformát őriznek: szépen berendezett lakás, rengeteg könyv, festmények, ékszerek, nemesi címer a falon. Madaras Erikkel és Orsolyával is jó barátságban van. Sokat van velük, mert ők pótolják a családot, melyet apja halálával elvesztett. Madaras úgy vonzódik hozzájuk, mint az Utas és holdvilág c. regényben Mihály az Ulpius-testvérekhez. De az a tragikus, hogy ez a régi család elindult a hanyatlás útján, az új rendszerben, mint a partra vetett hal, fuldoklanak. Az apa meghal, a két gyerek elveszti tartását. Erik végül külföldre megy, Orsolya is eltűnik. Végképp mellékszereplőkké válnak.

     Ugyanilyen fontos Dán Dóra alakja is, akinek a viselkedése provokatív, s ennek oka a családjában keresendő, ahol még egyetemista korában megveri az anyja. De szeretőjétől is kijut neki egy-két kék folt. S persze őt is begyűjti az egyik tanára. Egyébként kedves-mulatságos színfoltja a csoportnak. 58-ban amerikai folyóiratokkal a hóna alatt, gumivirágos fürdősapkában jelent meg. Máskor körbetáncolt egy utcaseprőt, majd virágokra alkudott egy cigányasszonnyal, amikor csak 20 fillér lapult a zsebében.

     Ő is belesimul a társadalom szövetébe, rendes hivatalnok lesz, feleség, családanya.

     A szerelem meglehetősen bonyolult állapot. Madaras sötét dzsungelnak nevezi, melyben olykor ő is elveszetten bolyong.

     Ami a tanárokat illeti, kellően visszataszítóak. Nagy nőcsábász majd’ mind, s partnereiket a hallgatóságból választják, de kettőn áll a vásár. Azon kívül hiúak, rapszodikusak, olykor túlságosan is az érzelmeik vezérlik őket, olykor kis zsarnokként működnek. Lengyel képes alakjait sokoldalúan bemutatni. Itt van például Boncz Elemér, a tanszékvezető, kétszeres Kossuth-díjas. Ő sem úgy viselkedik, ahogy egy professzornak viselkednie kellene. Viszont mint ifjú kutató a háború idején „halálra keresett szökevény tiszteket és elgázosításra szánt fölös zsidókat bujtatott, negyvenöt után pedig nekifogott, hogy hivatásszerűen segítsen tudósoknak, festőknek, színészeknek.” Megtudjuk róla azt is, hogy az 50-es években megírja A hála esztétikája c. művét, s ezért lehetett egyetemi tanár. Ez Zelk Zoltán Sztálint dicsőítő költeményét juttatja eszembe.

     Megalkuvók lettek volna? Nagyon szűkszavúan beszél erről Madaras. Az ilyen elejtett mondatokat jelként kell felfogni, mely megbízza az olvasót, hogy nyomozzon tovább. Sztálin 70. születésnapjára nemcsak a költők írtak hálaénekeket, de a tanárok is előadásokat tartottak ebből az alkalomból. Ekkor már a Pesti Barnabás utcába költözött a bölcsészkar, ahol korábban a piarista gimnázium volt. A piaristák kápolnájából lett az Egyetemi Színpad.   Kikutattam, milyen előadások hangzottak el akkoriban az egyetemen:

Fogarasi Béla: Sztálin mint gondolkodó

Szalai Sándor: A történelmi materializmus elméletének továbbfejlesztése Sztálin által

Waldapfel József: Sztálin és az irodalom

Gerevich Tibor: A középkori régészet és művészet kutatása a Szovjetunióban

     Kérdés, hogy mindenki hitte is, amit leírt. Boncz Elemérről az hangzik el, hogy elég gyáva volt, hogy ellenálljon, megírta, amit vártak tőle. 1956 egyfajta (ironikusan mondom) őszinteségi roham volt, amelyért fizetni kellett. Zelk Zoltán, aki egyébként kiváló költő volt, magára eszmélve a forradalom lelkes híve lett, le is csukták érte. Még egy kis történet: Takács Zsuzsa, akkoriban Lengyel Péter felesége mondja el önéletrajzi könyvében, hogy „Pándi Pál halálra ijesztett. Az első szemináriumi óráján kijelentette, hogy az óráin bármit mondhatunk, de ha tudomást szerez róla, hogy valamelyikünk a folyosón az ellenforradalmat forradalomnak nevezi, annak vele gyűlik meg a baja.”

     Több apró jelzés, nyom van elrejtve a szövegben. Arra csábítanak, hogy kövessük őket. Például váratlanul felbukkan Benito Mussolini neve: „Megint egy könyv. (Puha kötésű fekete-sárga kötet ezerháromszázadik oldalán…)” Vajon miért éppen Mussolini jut eszébe? Feltehetően Mussolini neve valaki helyett áll. Olykor a hallgatás is sokatmondó.

     Még egy érdekes nyom a 25. fejezetben. Madaras azt írja: „Álldogáltunk a Károlyi-kert padjainál lehullott levelek között, és friss egyetemista sírokról beszélünk, amelyeket az Izabella utca ötvenkettes számú házudvarán ástak el a gangok és a nagy platán alatt; annak háznak a kibontott fala közös volt a Képzőművészeti Főiskolával."

     Ennyi áll a könyvben a kibontott falról és a friss sírokról. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a pár mondat. Újra egy jel, újra egy nyom, melyet talán meg lehet fejteni. Utána jártam ennek az Izabella utcai háznak és a főiskolának, melynek történetét Kisfaludy András filmje nagyon jól dokumentálja. A még élő tanúk elmondják, hogyan haltak meg az egyetemisták, amikor a pince kibontott falán keresztül akartak menekülni. A főiskolások szívvel lélekkel vettek részt a forradalomban, de a leszámolás, a bosszú lesújtott rájuk. Valószínű egy árulás folytán az oroszok körülvették a főiskola épületét, s a részben ellenálló, részben menekülő fiatalokat agyonlőtték. Négyen voltak. Velük volt még négy kiskatona is, akiket szintén agyonlőttek. Itt temették el őket az ház udvarán: szekrény volt a koporsójuk. Lengyel 17 éves volt 56-ban, de nyilván követte az eseményeket.

 

5.

     Ha többször elolvassuk a regényt, akkor minden a helyükre kerül. Egyre jobban értjük a mellékszereplők jellemét, a kort, s azt a külön világot, amely az akkori bölcsészkar volt.

A 27. fejezet az utolsó, a keret, visszatérünk az eszpresszóba. Ez is olyan emberi. A mi emlékezetünk is vissza-visszatér bizonyos helyszínekre, az emlékek, jók vagy rosszak, kapcsolódnak egymáshoz.

     Szépen érzékelteti az idő múlását, az első fejezetben még alig szürkül: az utolsó fejezetben erősebbek a fények, meglódul a forgalom, a nagyváros embertömege busszal, villamossal, autóval érkezik és indul valahová. Finom ecsetvonással elkészített impresszionista festmény:

      „Táj az eszpresszóablakon át. Két árnyalattal mélyült a szürkület. A most filmszalagja elszabadul. Állóképek, amelyek mindeddig csak egy-egy kockányit ugrottak egyszerre, felgyorsulva peregnek, mozgássá olvadnak. Szemközt az utcatorkolatból csikorgó gumik zenéjével fordul egy lapos külföldi sportkocsi, behúz a Körút autósorának megszakadó vonalába, hirtelen fékez a sárgáról pirosra váltó lámpa előtt, és ringva megáll a vonalon.”

     A regény utolsó mondata Eriktől való, mintha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Pedig tudjuk, hogy nem, hiszen a presszós jelenet után már annyi minden történt. Az utolsó mondat pedig így hangzik: „Elmondok majd mindent.” Mindent elmondani? Nem lehet mindent elmondani, de a regény kísérletet tesz rá a maga módján.

---

Két találkozás

 

     Kétszer fordul elő Ramireff Leonin A kőszívű ember fiai c. Jókai regényben. Először mint önzetlen barát, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról az apja temetésére. A viharos, hóborította Oroszországon keresztül vezetett az út, még jégbefagyott kozákkal is találkoztak, mely mintha előképe lenne 1944 januárjának. S micsoda izgalom volt kisiskolásként remegni kettejükért, amikor farkasok vették űzőbe őket, s Ödön testével védte Leonint. Még inkább, amikor Ödön a jeges Dnyeper vizébe zuhant…

     De hát a természet nem olyan kegyetlen, mint amilyen a történelem.

     Mint tudjuk lélekcserélő idők jártak, s másodszor akkor találkoztak, amikor az orosz hadsereg Ferenc József hívására bejött, s pusztított, mint orosz földön a burana. Több történeti munka szerint a találkozóra 1849. máj. 21-én kerül sor. Ferenc József a Lazienki-palota erkélyén letérdelt a cár előtt, s megcsókolta a kezét.

     A második találkozáskor – a szabadságharc bukása után – Ödön hamis útlevéllel próbált meneküli. Minden rendben lett volna, ha nem Ramifoff Leoninnal kerül szembe az ellenőrzésnél.

     „Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban. S onnan kiálta rá durva, kemény hangon angolul:

- But you are not Mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay!

- Hogyan? - szólt angolul Leoninhoz. - Te elárulhatnál engemet?

- Én elfogatom önt!

- Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkísértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet kockáztatva megszabadíts?...

- Akkor testőr hadnagy voltam - felelt Leonin fagyosan.

- És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? Beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykacajának?

- Most pedig testőr dzsidás ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet, s eldobta az asztal alá.

- Vigyétek el, s tegyétek őrizet alá!

A segédtiszt karon fogta Ödönt, s kivezette.”

     A katona – úgy tűnik - nem tehet másképpen, a parancs erősen köti. Ödön mégis megmenekül, mivel Jókainak áldott jó szíve van:

     „ - Uram, Baradlay!

- Ki szólít?

- Én.

Az őr beszélt hozzá.

- Te is ismersz?

- Emlékezel, uram, az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én nem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből; a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon túl a puszta. Fuss, amerre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánad lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. Még egy szót. Ha a lovamra felülsz, s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát, de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll, s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubicának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: "Hurrá, Ljubica!" - nyargal.”

Újra Leonin

                                                       

                                                                              Az idősebb Cato

     Kétszer fordul elő Leonin a regényben. Először, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról, másodszor, amikor mint orosz tiszt elfogja Ödönt a világosi fegyverletétel után.

     Eközben Jókai, mintha véletlenül történne, beleszövi a drámai események közé a következő mondatot: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni.” Jól megszenvedtem, míg lefordítottam: „A győztes ügy az isteneknek tetszett, de a legyőzött (ügy) Catónak.”

     Jókai nem jelöli meg a forrást, de kinyomoztam, hogy Lucanus Pharsalia c. művéből való az idézet. A nagy Cato dédunokájára utal a mondat, aki Pompeiusszal társul Caesar ellenében. Bukásuk után öngyilkos lesz. S Jókai, bár nem végzett önmagával, ugyanúgy a vesztesek között volt a szabadságharc után.

     Könnyű lett volna persze egy kritikai kiadás jegyzeteiben olvasni mindezeket. Egy általános iskolás gyerek nem fog utánanézni ennek a latin idézetnek, mint ahogy annak idején én is átsiklottam rajta. Pláne nem fog Lucanus életrajzában kutakodni, akit Néró öngyilkosságra kényszerített.

     Nagy figura lehetett az idősebb Cato is, aki minden beszédét azzal fejezte be: „Ceterum censeo Carthaginem delendam esse”. (Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.)

     Ez nyilván őrültségnek tűnik, de nem az. Az állandó ismétlésnek az a célja és eredménye, hogy megragadjon az emberek fejében. Ismerős? Van latin neve is: argumentatio ad nauseam (ismétlés a rosszullétig).

Karinthy: Az olasz fagylaltos

 

                                                                   Szegény emberek ölnek és csak ölnek

                                                                   S láz-álmaikban boldogan békülnek

                                                                   S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

                                                                   Kárhoznak, halnak vadakká törpülnek.

                                                                                                (Ady)

 

     Az I. világháborúnak nagy irodalma van. Ez a sorsfordító esemény sokáig foglalkoztatta a költőket és az írókat. Bár Az olasz fagylaltos c. novella nem ábrázolja közvetlenül a háborút, csupán egy pillanatra villantja fel, mi volt előtte, s azt, milyen felismerés következett utána, mégis a háború áll a cselekmény mögött. Elemzendő tehát az egyén és a történelem kapcsolata, valamint hogyan viszonyul egymáshoz az intuitív és a tudományos megismerés. Végül a novella szerkezete és főbb motívumai kerülnek terítékre.

     A mű kötetben 1946-ban jelent meg, de a 20-as években keletkezett. A novellában Karinthy megadja a történet második részének időpontját: tizenhárom évvel a nagy háború kitörése után történt a nagy felismerés.

     A magyar írók mind elítélték a háborút. Elég csak Ady, Babits és Móricz Zsigmond munkásságára utalni. Karinthy háborúval foglalkozó írásai 1918-ban jelentek meg a Krisztus vagy Barabbás c. kötetben. Azonban a háború sokáig foglalkoztatta, amint ez az írása is bizonyítja.

     Az olasz fagylaltos cím azt a szereplőt jelöli, aki összeköti a novella két részét, a békét és a háború utáni látszat-békét. Az első részben akaratán kívül rossz érzéseket kelt a zeneszerzőben. A második részben pedig leleplezi önmagát: a fronton ő volt az ifjú, nagy reményekkel induló művész gyilkosa. Ez a lelepleződés, tudniillik hogy arcot ad a sokmillió katona közül egynek, szinte katartikus hatású. Persze kellett hozzá a „véletlen” s az elbeszélő/Karinthy provokatív kérdése: öltél-e embert. Ugyanis a háborúban név nélkül gyilkolnak. („Ki gépen száll fölébe…) A véletlen nagy rendező, enélkül nem élne meg egy író sem. A meglepetés a beismerés után folytatódik: nem történik semmi. Nincs felelősségre vonás. Nem is lehet, hisz háború volt, s ott az Isonzó mellett mindez természetes volt. Még az is kiderül, hogy az olasz érző szívű ember. Van neve, hazája, foglalkozása. Nyilván nem önként vonult be katonának, s szenvedett négy évig a lövészárokban.

     Az önlelepzés nem olyan nagy horderejű, hogy változtatna valamin. Inkább csak megmagyaráz egy különös jelenséget. Fény derül arra, mit sejtett meg 1914-ben a zeneszerző barát a Ligetben a szembejövő „fekete ember” láttán: a közeledő nagy háborút. Amikor sokan várták a megtisztító vihart, a mi zeneszerzőnk megérezte annak szörnyű voltát. Bergson szerint az intuíció az a módszer, amelynek segítségével az igazság, az élet feltárul. A művész intuíciója révén képes meglátni a felszín alatti igazabb valóságot. Freud pszichoanalízise ellenben jobban hasonlít a tudományos módszerekhez: a múltban keresi valamely traumának a kiváltó okát. Az elbeszélő csak itt Padovában fedezi fel, hogy a zeneszerző halálában az intuíció (megérzés) és a véletlen (másként is történhetett volna) kapcsolódott össze.

     Vannak megsejtések, feltételezések, melyek csak később igazolódnak be. Ilyen a novellában a zeneszerző „sejtése”, hogy a háború tönkreteszi, megöli reményeit, s maga is áldozatul esik a nagyhatalmak „sakkhúzásainak”. Persze az irodalmi mű csupán fikció. Ahogy Hésziodosz Az istenek születése c. művében írja:

                              „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,

                                Tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk…”

     Karinthy története is lehet „hazugság”, de a művön belül elfogadható, s milyen csonka lenne a mű, ha elmaradna a csattanó!

     A novella szerkezetileg két részből áll. Közvetlenül a háború előtt játszódik az első rész, melyben a lelkesedést – látszólag indokolatlanul – fölváltja a rosszkedv. Az alkony izzó vöröse borítja be az ég kékjét. A második rész a megvilágosodás groteszk jelenete. Már az is abszurd, hogy a az elbeszélő chiantit iszik és halat eszik Padovában, míg a nagy álmokkal lelkesülő barátja a föld alatt fekszik. A csúcspont az, hogy a chiantit és a halat a barát gyilkosa szolgálja fel.

     Nyilvánvaló, hogy a hazatérő katonák homlokára nem volt ráírva, hogy mit tettek a háborúban. (Amiért egyébként kitüntetés jár.) Mindenki szerepe szerint cselekedett, s így viselkedik a jelenben is. Karinthy könnyű kézzel rajzolja meg az abszurd helyzetet, megcsillogtatva nagy műveltségét is. Ahogy Kosztolányi írja róla: „Mindegyik írásában egy gondolkodó lép elénk, aki nincs se a jobb, se bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti, s önmagával viaskodva keresi az igazságot.” (Nyugat, 1918)

Szókratész védőbeszéde

      

„Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsülésedre, de belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol?”

     Sok ilyen mellbevágó idézetet lehetne felsorakoztatni Szókratész Védőbeszédéből. Platón műve az egész (tanítványa volt), Szókratésztől egy sor se maradt fönn.

     Makranczi úgy adta elő a Védőbeszédet, mintha mi, a nézők lennénk az ötszázak tanácsa, s nekünk kellene ítélkezni az ő sorsa felett. Kérdőn, legtöbbször bizakodóan tekintett ránk a mi Szókratészünk… S zavarba jöttünk, amikor a közönség körében egy beépített ember (mindig van, aki erre kapható), Melétosz, az egyik vádló nevében válaszolt Szókratész kérdéseire.

     Makranczi előzetesen két borítékot nyújtott át a gyanútlan nézőknek. Nem tudtuk, mi van a borítékokban. Mint később kiderült: az egyikben az első szavazás eredménye volt: vétkes. A másodikban egy fekete lap: a halálos ítélet. Utasítása szerint ezeket csak egy adott pillanatban fel kell mutatni. Az utóbbit csak a végén. Azt hittük, játék. Csak később világosodott meg, mondhatni a lépcsőházban, hogy ezek előre eldöntött ítéletek voltak!

     Őszintén szólva, azt gondoltam, hogy majd nekünk nézőknek/résztvevőknek kell majd szavazni. Mintha mi is athéni polgárrá változtunk volna, mintha lett volna szavunk. (Naivitás.) Mi biztosan az életre szavaztunk volna, mert Szókratészünk (Makranczi) oly szuggesztíven adta elő védekezését, hogy szinte rabul ejtett mindenkit. Ilyen nagy hatása lehetett az agorán beszélgető, vitatkozó, szenvedélyesen érvelő Szókratésznek. Sokan talán szabadulni akartak a varázstól, vagy nem tudták követni csavaros gondolatmenetét. Akik benyújtották a feljelentést ellene, nem tudták elviselni szellemi fölényét, tiszta emberségét. Személyes okból gyűlölték. Főleg Anütosz, a köpönyegforgató, korrupt politikus (egykori cserzővarga), akinek a fia is Szókratész tanítványa volt.

     A színész finom eszközökkel érzékeltette, hogy nehezen fogadja el az ítéletet. De végül „összeszedte magát”: s a halál pozitív oldalát emelte ki: az (örök) alvás végül is jó dolog, bár ez esetben a felébredés elmarad. Vagy ha van túlvilág, lehet társalogni halhatatlanokkal, például Homérosszal... 

                                      (Elhangzott a kispesti könyvtárban.)