4. A harmadik emeletre. Alte Nationalgalerie

 

                                                                              Alte Nationalgalerie

     Most ne gondoljon senki Ady versére, az Alte Nationalgalerie 3. emeletére igyekeztünk – immár rogyadozó léptekkel. Végigjártuk ugyanis az összes termet, bár megfogadtuk, hogy csak Caspar David Friedrich, hisz érte jöttünk ide.

     De miért éppen CDF? Nagyon szeretjük képeit. A magyarázat talán Földényi F. László könyvében lelhető fel. Friedrich képeinek világába „belépve lenyűgöztek a végtelen távlatok, s belülről magamat is korlátlannak éltem meg. Festményei számomra nem múltba tekintőek voltak, nem mélabúsak, és főleg nem nyomottak, hanem felszabadítóak. Segítettek megérteni, hogy létezik olyasmi, amit leginkább kitágult életérzésnek tudnék nevezni, úgy, ahogyan a régi görögök vagy a reneszánsz nagy alkotói gondolták. Metafizikai érzékenység ez, ami mindenkiben mindig ott lappang, és adandó pillanatban bármikor életre kelhet. Annak a nagy ismeretlennek az élményszerű felvillanása, ami a földi létezésünket megelőzi és követi. Nincs köze a valláshoz – ahogyan Friedrich festészete sem vallásos. Sokszor persze vallásos jelképekhez volt kénytelen folyamodni, hogy ezt a metafizikai érzékenységet megjeleníthesse – a 19. század első felében ez kínálkozott járható útnak. De amit létrehozott, túlmutat a valláson. Ha nem tenné, régen elfelejtettük volna. Vagy a művészettörténet számára lenne csupán érdekes.” (Földényi: CDF)

     Szász-Svájcban és Rügen szigetén is az ő szemével láttuk a tájat. Elképesztő Földényi F. László kutatói szenvedélye. Egy másik könyvében leírja, hogy jelölte be a térképen, mely városokban lehet még CDF-képeket látni.

     Én más helyeket is összekapcsolnék a Múzeum-szigettel. Nofretétét (Neues Museum) Egyiptommal, az Istár-kaput Babilonnal, a Zeusz-oltárt (mindkettő a Pergamon Múzeumban, most zárva, a Pergamon-oltár 27-től, az Istár-kapu 37-től látható!) a törökországi Pergamonnal. Itt egyébként voltunk, fönt a hegyen, láttuk a Zeusz-oltár hűlt helyét. Kár volt innen kiszakítani a csodát.

     Jöjjenek a képek!

 

                                                                      Az Óriás-hegység

                                                                        Az erdő mélye holdfényben

                                                                      Férfi és nő a holdat szemléli

                                                                               Tengerpart holdfényben

                                                                                Két férfi a tengerparton

                                                                              Szerzetes a tengerparton

                                                                            Holdfelkelte a tengerparton

     P. S.

     A köpenicki kapitányban Voigt az Óriás-hegységről álmodozik: „Ha lesz útlevelem, és túljutottam a határon, gyalog megyek tovább egészen az Óriás-hegységig.” 

     A haldokló kislánynak azt ígéri: „Te, az Óriás-hegységbe, oda el kell jönnöd. Ha meggyógyulsz, ott kipihened magad, talán még az egészségpénztár is fizeti…” 

                                                               Folyt. köv.

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.

     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.

     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)

                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa