Szókratész védőbeszéde

      

„Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsülésedre, de belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol?”

     Sok ilyen mellbevágó idézetet lehetne felsorakoztatni Szókratész Védőbeszédéből. Platón műve az egész (tanítványa volt), Szókratésztől egy sor se maradt fönn.

     Makranczi úgy adta elő a Védőbeszédet, mintha mi, a nézők lennénk az ötszázak tanácsa, s nekünk kellene ítélkezni az ő sorsa felett. Kérdőn, legtöbbször bizakodóan tekintett ránk a mi Szókratészünk… S zavarba jöttünk, amikor a közönség körében egy beépített ember (mindig van, aki erre kapható), Melétosz, az egyik vádló nevében válaszolt Szókratész kérdéseire.

     Makranczi előzetesen két borítékot nyújtott át a gyanútlan nézőknek. Az egyikben az első szavazás eredménye volt: vétkes. A másodikban egy fekete lap: a halálos ítélet. Utasítása szerint ezeket csak egy adott pillanatban fel kell mutatni. Az utóbbit csak a végén. Azt hittük, játék. Csak később világosodott meg, mondhatni a lépcsőházban, hogy ezek előre eldöntött ítéletek voltak!

     Őszintén szólva, azt gondoltam, hogy majd nekünk nézőknek/résztvevőknek kell majd szavazni. Mintha mi is athéni polgárrá változtunk volna, mintha lett volna szavunk. (Naivitás.) Mi biztosan az életre szavaztunk volna, mert Szókratészünk (Makranczi) oly szuggesztíven adta elő védekezését, hogy szinte rabul ejtett mindenkit. Ilyen nagy hatása lehetett az agorán beszélgető, vitatkozó, szenvedélyesen érvelő Szókratésznek. Sokan talán szabadulni akartak a varázstól, vagy nem tudták követni csavaros gondolatmenetét. Akik benyújtották a feljelentést ellene, nem tudták elviselni szellemi fölényét, tiszta emberségét. Személyes okból gyűlölték. Főleg Anütosz, a köpönyegforgató, korrupt politikus (egykori cserzővarga), akinek a fia is Szókratész tanítványa volt.

     A színész finom eszközökkel érzékeltette, hogy nehezen fogadja el az ítéletet. De végül „összeszedte magát”: s a halál pozitív oldalát emelte ki: az (örök) alvás végül is jó dolog, bár ez esetben a felébredés elmarad. Vagy ha van túlvilág, lehet társalogni halhatatlanokkal, például Homérosszal... 

                                      (Elhangzott a kispesti könyvtárban.)

Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Ottlik Géza: Uszodai tolvaj

 

                                                                                       Ottlik Géza, 1977, Wikipedia

     „A kisváros széles, falusias utcája beledermedt a korai kánikulába. Semmi nem mozdult, csak a levegő rezgett, mint vékony olajréteg, mindig szemmagasságban.”

     Jellemző ez az idézet a mű egészére. Mintha nem történt volna semmi, minden mozdulatlan. Csupán egy pici remegés sejteti a mélyben lejátszódó drámát. Ottlik novellájában a cselekvés, a tett is fontos, de még inkább a lélektan, a két kamasz jellemzése, megformálása, akik szinte beleolvadnak a többiek villanásszerű portréjába, s szinte együtt lélegeznek velük.

     A novella először az Új Idők c. konzervatív hetilapban jelent meg 1946-ban, majd a Minden megvan c. novelláskötetben (1969, 1991). Bár Ottlik legfontosabb műve az Iskola a határon c. regény (1959), novellái is jelentősek. Ottlikot a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként tartjuk számon, novelláiban Kosztolányi követője. Számára is elsősorban a jellemábrázolás, a belső történés a fontos. A módszerről egy másik író kapcsán így ír: „a ’belső jellemzés’-sel, a személytelen realizmussal, a cselekmény közbeszólás nélküli ábrázolásával”, szűkszavúsággal megfoghatatlanul többet mond mindannál, amit az író valaha is el tudna mondani. (Próza, Magvető, 1980, 152)

     A fentiek rá nem teljes mértékben igazak, hiszen az elbeszélő a két főszereplő jellemzésével kezdi a történetet. A 17 éves fiúk, Cholnoky Gábor és Szomor Péter, sokban hasonlítanak egymásra: egy osztályba járnak, mindketten jó matematikusok. De ”mint fán nem nő egyforma-két levél”, különböznek is: Cholnoky nagydarab, lomha mozgású és gondolkodású fiú. Unalmasnak, szürkének látszik. Öltözködése is az akkori szokásnak megfelelően merev: nyakkendőt, kalapot visel a kánikulában is. Igaz, szegény fiú, félárva, csak egy ruhája van. Most kapta meg kéthavi keresményét. Szomor ellenben csinos fiú. Úszóbajnok. Esze alkalmi szeszélynek, csillogásnak tűnik. Családja gazdag, „kastélyban” laknak. Mindenben sikeres, a társaság kedvence. Öltözéke sportos, szándékosan hanyag, nem törődik vele, hogy nadrágja olajfoltos.

     Ilinek, Szomor egy évvel idősebb nőérének a jelenléte is fontos. A jegyvásárlásnál jótékonykodik, bár lehet, hogy ez nem kellett volna, hisz Cholnokynak volt pénze. Ili divatos frizurát visel, modora kissé pökhendi. Le is torkolja Cholnokyt, akinek egy könyvről megvan a saját véleménye.

     Innentől kezdve az uszodai élet leírása következik. Kis jelenetek mozaikszerűen következnek egymás után. Az író kamerája mindenekelőtt Szomort követi, aki Gizit tanítja úszni. A fiúk őt ajánlották oktatónak mint legjobb úszót, szinte felkínálva neki a lányt. Majd odamegy a napozó Cholnokyhoz és Ilihez. S itt egy nagyon fontos dolog történik. Szomor megérzi, hogy „kettejük közül Cholnoky a rokonszenvesebbik.” Váratlanul Gizi  is faképnél hagyta. Újra tennie kell valamit. Odaint egy fiút („nagyfülűt”), aki mérni fogja az edzéseredményt. Végre ő a főnök.

     A következő mozaik újra Cholnoky és Ili párosa: Cholnoky részéről kisebbrendűségi érzés, Ili részéről elégedetlenség. Nem Cholnokyval, hanem az egész helyzettel: egy poros kisváros uszodájában lenni egy gimnazista társaságában, nem valami felemelő érzés.

     Szomor újra a fiútársaság középpontjában. Kitűnő időt úszott, egy "kölyök lány" szerelemmel nézi, akit észre sem vesz. De Gizibe beleszúr, majd nem akarja elengedni, találkozót beszél meg vele. Közben gondolatban készül a tettre, amellyel felülkerekedhet Cholnokyn is. Nagy nyugalmat parancsol magára, amikor végrehajtja a lopást. A finom lélekábrázolás itt is felfedezhető. Viszont a tett elítélésében Ottlik nem finomkodik: szörnyű veszteség, iszonyúan durva, mocskos cselekedet. Hogy ellopták a pénzét, Cholnoky számára akkor derül ki, amikor ki akarja fizetni Ili sörét! Feloldozás nincs. Szomor Cholnoky legérzékenyebb pontját találta el. A másodszor is megalázott fiú – az első a pénztárnál volt – szégyelli magát. Szomor az erősebb. Az utolsó mondatnak ez az értelme: „Megyek – morogja a fiú (Szomor) unottan, aztán nagyot ásít, hogy kivillannak egészséges, fiatal fogai.” Mintha egy ragadozó vadállat villantaná ki fogait.

     A Virrasztók c. hosszabb elbeszélésben (1946) folytatódik kettejük "párharca". A 2. világháború utolsó évében játszódik a történet. Ekkor már mindketten felnőttek, és súlyos döntések előtt állnak. S noha Cholnoky, a csillagász, visszahúzódó alkat, mégis ő a rokonszenvesebb. Ám Szomor viselkedése sem kifogásolható most erkölcsi értelemben, hiszen cselekvésre szánja el magát a város rettenetes kiszolgáltatottságában.

Kosztolányi Dezső: Szemüveg (elemzés)

 

                                                                  Kosztolányi Dezső    cultura.hu

                                                               "Most élezd, olvasó, látásod:

                                                                        lásd a valót, mert vékony most a fátyol,
                                                                        s így nem lesz nehéz áthatolni rajta!"
                                                                (Dante: Purgatórium, 8. ének, Nádasdy Ádám ford.)     

     „Negyvenéves múlt.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, mely rögtön megpendíti a fő témát, az idő múlását és a mulandóságot. A testi bajok, változások figyelmeztetik az embert, hogy az, ami eddig magától értetődő volt, az most már korántsem az. Például a szem romlása. Igaz, egyelőre nem jelent veszélyt, csupán arról szól, hogy főhős ettől kezdve másként látja a világot:

           Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel

           egyszer fölébredsz és aztán sokáig

           nem bírsz aludni. 

                  (Ha negyvenéves…, 1929)

     Az orvos a presbyopia latin szakkifejezéssel diagnosztizálta a főhős szemének állapotát, melynek jelentése öregszeműség. A narrátor tapintatosnak érezte ezt az orvos részéről. Mondhatta volna – játszik a költő a szavakkal -, hogy „aggkori messzelátás” vagy „öregkori vakság”. Más szóval messzelátó, mely itt azt jelenti, hogy a távoli, messzebb levő dolgokat jobban látja, viszont a betűket, mint ahogy a vizsgálat megmutatta, kevésbé jól. Az orvos a folytatást is látja, azt, hogy mi fog bekövetkezni évek múltán. Számára ez mindennapos gyakorlat, érzelmileg nem érinti. A főhőst viszont megrázza, mert minden ember egyedüli példány, mint tudjuk a Halotti beszédből.

      A szemüvegesek közé fog tartozni, ebbe a gyerekszemmel furcsának tűnő, nagy társaságba. A legmeglepőbb az, hogy önmagában felismeri „boldogult édesapját”, amikor a tükörben megnézi szemüveges arcát. A novella azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nemtudásból tudás lesz, amikor az ember ráébred, hogy a mulandóság rá is vonatkozik.

     Kosztolányi novellája modern novella, amely azt jelenti, hogy a külső eseményekről a hangsúly a belső történésekre tevődik át. Ebből következik, hogy a narrátor nem annyira objektív, mint a folyamatokat kívülről bemutató elbeszélő, sőt főszereplőjévé válik a történetnek. Az ő érzései, gondolatai állnak a középpontban.

     Olyannyira, hogy a narrátor olykor E/1-re vált át. Az első tűnődése még a meglepetést, a gyerekes reagálást tükrözi: „Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával1. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem.”

     Majd következik a „messzelátó” jelentéseivel való játék. A szó nemcsak az öregedésre utal, hanem ezzel összefüggésben sokkal többre: „Messzelátó vagyok – szavalgatott magának –, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”

     Végül elégikus hangon, beletörődéssel zárja tűnődéseit: „Ez a rend – töprengett. – Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”

     A „beüvegesedik” még a szemüvegre utal, a „megüvegesedik” azonban a halálra.

     A központi, címadó motívum, a szemüveg, a mű második részében válik jelentőssé. Nem csupán arról szól a novella, hogy a főhősnek új szemüvegre van szüksége. Ez csak elindítja az érzelmi hullámzást, a gondolkodás, a tűnődés folyamatát, melyek során áttekinti szinte az egész életét. Amikor újra élesen lát: „gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” Később a tükörben édesapjára ismer. Örül annak, hogy új közösségbe fog tartozni, s a legapróbb betűt is könnyedén olvassa. Ugyanakkor a nap végén az egésznek a mélyebb értelmét keresi, s arra a következtetésre jut, hogy távolodik a világtól - hisz „messzelátó” -, melyben oly sok „rondaságot” látott. A távolodás végső állomása a halál.

     A novella az eseményeket kronologikus sorrendben meséli el. Az expozíció az első bekezdés. A bonyodalom a szemfájással kezdődik, majd a fordulatot a diagnózis okozza a „mindennapok drámájában”. A következőkben, a második nagy részben már a lélekrajz lesz fontos, a szembesülés az öregedés gondolatával. A novellát a beletörődés, sőt a halál megsejtése zárja. Erre utal a „megüvegesedésen” kívül, immár egyedül maradva, a lámpa lekapcsolásának és az elalvásnak a motívuma is.

     Kosztolányi stílusa, mely rögzíti a lélek legfinomabb rezdüléseit, alapjában véve realista, de olykor az impresszionizmus, illetve a szimbolizmus jegyei is felfedezhetők. Példa az impresszionizmusra: „Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” A szimbolizmusra: „Messzelátó vagyok.”

     Nagyon hatásosak a novella kezdetén s a végén a rövid, tömör mondatok, melyek keretbe foglalják a kis történetet.

Ljubljanai képek

A

     Ennek a végtelenül vonzó kis országnak a területe a 19. században (1918-ig) az Osztrák –Magyar Monarchiához tartozott. Ezután következett a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia. Szlovénia 1991-ben vált függetlenné. Fővárosa Ljubljana. Himnuszának szövege Prešeren egyik költeményéből való (1844).

                                                                          Prešeren

     Prešeren monumentális emlékműve a vár alatt található, a Ljubljanica folyócska hídjánál. A tér szemközti oldalán, az egyik épület faláról egy nőalak tekint a költőre, az elérhetetlen ideál, akire a költők évszázadok óta szinte vallásos áhítattal vágyódnak.

 

                                                                       Júlia

     Ide másolom Prešeren Ghazelek[1] c. ciklusából a 2. verset:

                   Szerethetlek? Faggattam a szemed,
                   s a kérdésre sosem jött felelet.
                   Kedvesen nézel rám, ha messziről látsz,
                   fenn hordod orrod, ha arra megyek.
                   Ha állsz pillantások kereszttüzében,
                   arcod elfordítod, rejtegeted;
                   ha az én szemem más leányra téved,
                   egész világ láthatja dühödet.
                  Tehát: szeretsz vagy gyűlölsz? Bárha tudnám,
                   én árva, kedvedre hogy’ tehetek!

                         (Tandori Dezső fordítása[2]) 

     Közben Pável Ágoston kötetét(2.1)  is lapozgatom, s nem tudom megállni, hogy ne idézzek ide még egy verset, de most Oton Župančičtól(2.2):

                            Mécseink

               Mondd meg nekem, Cicibán[3]:
               mi az első mécsesünk?
               -  Első mécsesünk a Nap:

                       tükrözi a mindenséget,
                  s nagy dolgokra törni késztet. – 

              Hegyek mögé bújt a Nap.
              Mondd meg nekem, Cicibán:
              mi a második mécsesünk?

               - Második mécsesünk a Hold.

                     Ha ránk szakad az éjszaka,
                 ezüst fénye vezet haza. – 

               Hegyek mögé bújt a Nap.
               Utána bukott a Hold is.
               Mondd meg nekem, Cicibán:
               mi a harmadik mécsesünk?

                - Harmadik mécsünk a Tűz.

N                   Nyájas fénye a gazdára
                  melegen süt a családra. – 

                Hegyek mögé bújt a Nap.
                Utána bukott a Hold is.
                Elhamvadt a Tűz parázsa.
                Monddsza, kedves Cicibán:
                Mi a negyedik mécsesünk,

                 - Negyedik mécsesünk az Ige.

                        Amerre jár, fény világol,
                    szívet szívvel összebájol. – 

                Hegyek mögé bújt a Nap.
                Utána bukott a Hold is.
                Elhamvadt a Tűz parázsa.
                Megdermedt a Szó varázsa.
                Monddsza,  monddsza, Cicibán:
                mi a legutolsó mécsünk? 

          - Utolsó mécsünk a Lélek. 
           Világít a vaksötétbe’
            s vezet Isten közelébe. –

                                   (Pável Ágoston fordítása)

 

B

                                                                                   A vár

     A ljubljanai vár nekünk, magyaroknak különlegesen emlékezetes. Itt raboskodott az első felelős miniszterelnökünk, Batthyány Lajos. 1849. január 8-án fogták el Pesten, amikor Windisch-Grätz csapatai elfoglalták Pest-Budát. Batthyányt később 30 társával együtt Ljubljanába, az akkori Laibachba szállították. Igaz, kapott kedvezményt: külön szobát, melyet bebútorozhatott, jó vendéglői kosztot. Sőt a várkút körül is sétálhatott.

                                                  Batthyány emléktáblája a börtönfolyosó falán

     Innen aztán Olmützbe vitték, ahol is meghozták a halálos ítéletet. A kegyelmi kérvényt Haynau elutasította. Tejhatalommal bírt.

     Zárásképpen: Batthyány többször megszökhetett volna, de nem tartotta férfias dolognak, hogy álruhában, egy (sőt két)4 asszony mögé bújva meneküljön.

---

[1] A ghazel perzsa, ill. arab versforma. 5-12 párversből áll. Rímképlete: aa, xa, xa, xa, xa.

[2] France Prešeren versei, Európa, 1975

(2.1) Pável Ágoston válogatott műfordításai és versei, Szombathely, 1986. Pável Ágoston (1886-1946) költő, műfordító, nyelvész, tanár volt. Szombathelyen nála volt "kosztos diák" Weöres Sándor.

(2.2)  Župančič (1878-1949) Pável Ágoston szerint a legnagyobb szlovén költő.

[3] Cicibán = kisgyerek

(4) Batthyány feleségén, Zichy Antónián, kívül még annak húgát, Karolinát is szerette.

Búcsú

 

                                  Blacky (2001-2013), Lina (2013-2023)

                                              Előrementetek.                                         Találkozunk az örök vadászmezőkön, jobban mondva örök sétaútjainkon.

                                                      Bendzsi - Cila (2021- )

     Gazdik (1949- ), (1948- ) 

Epizódok a "nagy háború" történetéből

 

                                                                  Utunk a szlovén határtól. Caporetto ma Kobarid.

1.      „Mindenkinek az első csatája volt, sokaknak az utolsó.” (Luis Trenker[1])

2.      „Fu-u-ujjjiii … bum … bururu-u … bumm … bumm …

                           Siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü …

                           Fru-urru-u-u-u … pikk … frrrrrrrrr-u-u-u-u,

                          A porban égő rózsabokrot forgat a szél.”

                         Ó jaj! … Testvér! Jézus kínszenvedése! … Márjámanyám!

                                                                   (Kassák Lajos)

3.      Tót óriási nekikészüléssel nyújtózik egyet. Jólesően nyögi. Jaj, anyám, szegény, jó anyám…

Őrnagy rögtön kijön. Idegesen. Mi a baj? Megsebesült valaki?

                                                                (Örkény István) 

     Amikor Szlovéniából jövet, átléptük az olasz határt, s egyre közelebb értünk a Dolomitokhoz, mondta valaki, hogy ez a szinte teljesen kiszáradt medrű folyó az Isonzó, majd később: ez itt a Piave. Vagyok annyira magyar, hogy először a magyar katonák jutottak eszembe, a lövészárok, a szuronyroham, a golyózápor, a mérges gáz. Később Hemingway könyve, a Búcsú a fegyverektől (1929). S arról is meditáltam, hogy a nagy háború egy békés korszaknak (van ilyen?) korszaknak vetett véget. Az utána következő új világban dühösen támadtak fel a sértett nacionalizmusok, előkészítvén az újabb háborúkat. Ezután némi magába szállás következett el, hogy ott folytatódjon minden, ahol abbamaradt.

     Fönt voltunk a Marmolada hatalmas csúcsa alatt, ahol a Monarchia és Itália között a határ húzódott, ahol szemben álltak a katonák. A frontvonal 1000 km hosszú volt, Trieszttől az Ortler csúcsáig. Az Alpok gyönyörűszép síterepei az embertelen erőfeszítések és az ember ember elleni harc terepévé váltak. Hómezőkön, gleccsereken, vad szakadékok szélén kapaszkodtak föl a katonák, hogy befészkeljék magukat a csúcsokon s a hegygerinceken az üregekbe. Lövészárkokat ástak vagy robbantottak a sziklába, és ott várták az ellenséget.

                                                                          Mednyánszky László: Szerbiában

*

     Nem is olyan nagyon régen az öregek még emlegették Isonzó, Piave és Doberdó nevét (a Don-kanyart nem!), ahol 1915 és 1918 között számtalan (pontosan 12) csatát vívtak meg a Monarchia és Olaszország csapatai. A legkíméletlenebb harcok az Isonzónál zajlottak. Ennek déli szakaszánál volt a Doberdó-fennsík, melynek védelme főleg a magyar katonákra hárult. „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló… (…) Tizenhat elején ez az elnevezés egyértemű volt a halálmezővel.” [2] Gyötrelmes állóháborúk voltak ezek, nem beszélve arról, hogy a Dolomitok hegyláncaira is föl kellett kapaszkodni a katonáknak. Hál’ istennek a fennmaradt naplókból s irodalmi művekből pontos képet kaphatunk arról, mi történt az olasz fronton: „Egyre sűrűbb füstbe kerülök. Már a Monte Santó csúcsát sem látom, csak a mindent elborító, fojtó fekete füstöt. A gránátok, aknák is mintha sokkal nagyobb tömegekben zuhognának. Lépten-nyomon földhöz vág a robbanások ereje, de minden erőmet megfeszítve vonszolom magamat tovább, előre. A kis csim-bumm gránátok robbanása csak szúnyogdongáshoz hasonlítható a sok gargalizálva érkező öreg gránát mellett. A legszörnyűbb égiháború is csak gyermekjáték ehhez képest. Olyan rettenetes zúgás, suhogás van a levegőben, mintha a poklok ördögei menekülnének az utolsó ítélet elől.” (Hary József naplójából)[3]

*

      Bár 1917 októberében az olaszok Caporettónál (a 12. csata) megsemmisítő vereséget szenvedtek, később az antant segítségével mégis megszerezték Dél-Tirolt.[4] Hemingway nem itt volt, jóllehet a Caporettónál történteket is beleszőtte regényébe, hanem a Piavénál, ahol a még csak 18 éves fiú 1918. júl. 8-án megsebesült. Sebesülését a regényben így írja le: „… akkor felszikrázott valami, mint amikor kinyílik egy nagyolvasztó ajtaja, s egy fehéren izzó dörgés következett, mely lassan megvörösödött és szélvésszé változott. Megpróbáltam lélegzethez jutni, de a levegő megállt a torkomban, és egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, mind följebb, és följebb, és följebb, és körülölel a szél.”

                                                                           Gyógyulóban

     Megrendítő a regényben olasz bajtársának halála, akinek a lábát letépte a gránát. Kevéssel előtte éppen arról beszélgettek, hogy mi értelme van a háborúnak. Henry, a főhős ekkor még azon a véleményen volt, hogy „a háborút végig kell csinálni. Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lesz minden, ha nem harcolnánk tovább.”

     Az világos, hogy ebből a háborúból senki sem léphet ki büntetlenül. Akit a carabinierik (csendőrök) parancsmegtagadásért agyonlőttek, annak „őrszem áll a háza előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem látogatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.”

     Miután a felgyógyult Henry visszatér a frontra, balszerencséjére a visszavonulók közé keveredik (Caporetto). A csendőrök kiemelik a tiszteket, s meg is hozzák az ítéletet: : ”Itália nem vonulhat vissza soha. … Cserben hagyta a csapatát. Golyó általi halálra ítéljük.”

     S mielőtt ez főhősünkkel megtörténne, a folyóba veti magát, a víz alá bukik, s egy fadarabba kapaszkodva menti életét: nem más ez, mint búcsú a fegyverektől.

     A regény persze fikció. A regény főhőse, Henry nem azonos magával Hemingwayjel.  Nem ő ugrott a jéghideg vízbe, nem volt ott Caporettónál, még Kansasban írta cikkeit. Tíz év kellett ahhoz, hogy a közvetlen élményekből kikristályosodjon az időtálló mű. Ugyanakkor ha nem írt volna egy sort sem, akkor is nagyra tartanám bátorsága miatt, mert önként vállalta a veszélyt.

*

     Miként Tamási Áron.

                                                                               Tamási Áron 1917-ben

     Tamási Áront 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták. A székelyudvarhelyi gimnáziumban magántanuló lett. A kiképzés után Boszniába küldték, egyelőre csak postásnak.  Majd a gyulafehérvári tisztiiskolába irányították. Végül 1918-ban az olasz frontra, a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez vezényelték, ahonnan még sikerült hazautaznia, hogy májusban letegye a „hadiérettségit”. Júniusban a katonák újra készülődtek, a döntő támadásra, a 13. isonzói ütközetre. Tamási mint rajparancsnok június 15-én kelt át legényeivel a megáradt Piavén, s foglyul ejtett 10 olasz katonát.[5]

     Ez azonban mit sem változtatott az összképen: a Monarchia csapataira minden vonalon a vereség várt. Tamási egyébként nem nagyon emlegette „hősiességét”. Őt - érthető okokból - a szülőföldjének sorsa foglalkoztatta. Műveinek legfőbb mondanivalója az volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hemingway viszont az egész világnak „játszott”. Ez úgy értendő, hogy egész életművének a kulcsa itt rejlik: részt venni a háborúban, a küzdelemben, mégha rádöbben is annak hiábavalóságára. 

*

     Ezekről olvasván, féltem, hogy valóban szembekerült egymással a két ifjú ember, két leendő író. Nem sokon múlott. Tamási átkelt a Piavén, s a szemben levő sziklás Montello hegyen kereste az ellenséget. Hemingwayt néhány nappal korábban, 30 km-rel lejjebb, Fossalta di Piavénál sebesítették meg egy gránát repeszei. Életét az mentette meg, hogy a gránát a mellette álló bajtársát kapta telibe, aki később belehalt sérüléseibe.

     Tamási is lejegyzi később, hogy a századból csak 17-en maradtak meg: „Hol és mikor rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre? A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.”[6]

Utóirat

1.     Hary József szakaszparancsnoknak általában futár hozta írásban a parancsot. De adódott alkalom arra is, hogy maga dönthetett arról, mi a jó. 1917-ben a Monte Santón, a vas és kőzáporban ki kellett volna küldenie egy őrszemet: „Sorshúzás folytán a kicsi Antal Jóskának kellett kimennie, egy 19 éves fiatal gyereknek. Veszi a fegyverét és már indulna kifelé, de én visszatartottam. Hiábavaló emberpazarlás lenne ez most, hiszen mindenki halálfia, aki ebben az őrületes tűzben kimegy innen.”

2.     Kint vannak a kavernából, és várják az olaszokat: „Néhány perc telhetik el a kínos várakozásban, amikor egy halálra vált arcú olasz bukkan fel előttünk közvetlen közel. Sajnálom a szerencsétlent agyonlőni, ezért rákiáltok, mire ő eldobva fegyverét, egyetlen ugrással már bent is van köztünk. Hálás és nem érti, miért hagyom meg életét?!”

Ennek az epizódnak folytatása is van. Hary József 1936-ban felkutatja a megmentett katona családját. A torinói gimnáziumi tanár már nem élt, de a feleség beszámolt arról, hogy férje sokszor emlegette hálával azt a magyar katonát, aki életben hagyta.

                                                                             Ezt a fényképet adta A. Lambertini Hary Józsefnek

---

[1] Luis Trenker dél-tiroli író, regénye a Berge in Flammen (Lángoló hegyek), 1931-ben jelent meg.

[2] Zalka Máté: Doberdó. Szépirodalmi, Bp. 1987, (4)

[3] Hary József: Az utolsó emberig. Püski, Bp. 2011. 83. (Napló) Hary József a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának szakaszparancsnoka volt. Ez a naplórészlet a 2. isonzói csata után keletkezett.

[4] A Központi hatalmak: 1882-től: Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. Olaszország az antant mellé állt (1915). Románia 1916-ban, az Egyesült Államok 1917-ben. Japán már 1914-ben hadat üzent Németországnak. Ebből a harapófogóból nehéz kibújni.

[5] Sipos Lajos: Tamási áron. Élet- és pályarajz. Elektra, Bp. 2006

[6] A Piave partján – Az én oldalam, In: Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, DIA

 

 

Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: „Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.”

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 „Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 

---

[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.