Kétféle örökség

      Az ember régi vágya, hogy ha keveset is, változtasson azon a világon, melybe beleszületett. Aztán kiderül, hogy maga a világ formálja (már születésekor) az embert a maga képére. Rákos Sándor világa tágas: a hegyek, folyók mellett ott vannak a törvények („a százmillió éves forgatókönyv”). A vers utolsó sora mégis a lázadás.

     Kemény István személytelen, rideg, hivatalos, szinte kafkai világot ábrázol. A ragyogás, ill. a lebegés megfejthetetlen ellenpontja a előbbinek. A titokzatos „gépház” pedig maga a kastély (?). Szinte ember nélkül is működik. Vagy csak működött? Porszem kerülhetett a gépezetbe?

                            Rákos Sándor: Örökség 

          fiam a világ átadom
          hegyeivel folyóival törvényeivel
          az elejtett kő lefelé esik
          legjobb ha ráhagyod
          én tiltakoztam
          hasztalanul
          táplálkozás növekedés szaporodás
          maradt a régiben
          százmillió éves forgatókönyv szerint
          beletörődtem a hullaevésbe
          a szerelem nevű mirigyjátékba
          megbízható földlakó vagyok
          fiam a világ átadom
          azt ne mondd hogy  már az apám is
          az elejtett kő lefelé esik
          ne egyezz bele a világba

                                  (1967) 

                            Kemény István: DÉL

 

                     Átadom a korszakot. Működik.

                     Ezek a kulcsok. Rend van.

                     Ezek a kulcsfigurák. Ezek

                     az emberi roncsok. Ez az átlag.

                     Ezek az ifjak. Még érnek.

                     Dél van. Ezek a reggeli lapok.

 

                     Ez a hivatal. Ebédelni vannak.

                     Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen

                     nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.

                     Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek

                     a folyamatok. Leírhatók.

                     Elronthatatlanok. Ami elromlik -

                     így működött.

 

                     Ez itt a ragyogás. Így ragyog.

                     Ez itt a lebegés. Így lebeg.

                     Most beljebb megyünk. Így megyünk.
                      És itt a gépház. Ez titokzatos.

                                      (1998. aug. 4-8)

        

A barbárokra várva

      

     Kavafisz (1863-1933) görög költő volt, Alexandriában született, s mint tisztviselő tartotta fenn magát. E verse arról tanúskodik, hogy a hanyatló Római Birodalom sorsát aktuálisnak látta. Orbán Ottó, magyar költő (1933-2002), nagy utánzóművész volt, mint Weöres Sándor.

Konsztandinosz P. Kavafisz: A barbárokra várva

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

   Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
   Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
   Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

   Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
   S a császár méltóképp készül fogadni fő
   emberüket. Külön pergament íratott,
   hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
   jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

   Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
   S futárok érkeztek a limesek felől,
   jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

                                         1904

[Somlyó György fordítása]

Orbán Ottó: A barbárokra várva

                                        „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?”
                                                                                               Kavafisz-Somlyó

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán,
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart?
És miért rohanunk haza nézni a tévét?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő?
Miért kap a torkához? Miért fuldokol?
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?

Mert várja a barbárok tankjait.

S miért spriccel a jó nép százfelé?
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá?
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”?
És mitől hallgat el? És mitől izzik
szemében a halálos rettegés?
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?

Mert ezt tanulta és ehhez szokott,
s most várja a barbárok tankjait.

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől?
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink?
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik?
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt,
akinek nem tudnak kenyeret adni?

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő,
s most várják a barbárok tankjait.

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep;
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör…
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés?
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész…
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

                                 1991

Illyés Gyula: A magánszorgalmu kutyák

 

                                                                               I. Gy., wikipedia

                                                                                                       A 80 éves Vasy Gézának

      Csorba Győzőről írtam legutóbb, most is vele folytatom, igaz, most Illyés Gyula egyik verséről lesz szó. Azonban Csorba – sokakkal együtt – verssel köszöntötte Illyés Gyulát a 80. születésnapján. Ennek utolsó versszakát idézem: 

                                              „… a törzs megáll
                                            ahogy bajban torpan a nyáj,
                                           míg föl nem hangzik a
                                           pásztor erős szava.” 

     A bibliai időkig nyúlik vissza a nyájat őrző pásztor képe. Illyésnél a törzs összetartozást, védelmet jelent a pusztulás ellen.[1] Nincs ellenségképe. Újabb időkben, nem elsősorban az irodalomban, más értelmet kapott: az elkülönülést jelenti. Illyésnél nem, ő inkább összeterelni akarta volna a magyarságot, miképpen a nevezetes Számadó c. versében írja: 

                                        „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
                                          Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.” 

     Ilyen bibliásan látta önmagát, mint akinek küldetése van. S való igaz: különleges szerepet töltött be ő a 20. század középső felének irodalmában. Hűséges krónikása, Vasy Géza írja, aki könyveiben sok mindent megvilágított, helyretett:  „József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor, Tamási Áron mellett Illyés Gyula volt e nemzedék legfontosabb írója.” Mégis hihetetlen sok támadás éri:

     "Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket - és csak fogom a fejemet." (1962)

     De valamiképpen mindig szembeszáll csalódásaival, kudarcaival, fájdalmaival, a körülmények szorító hatalmával. Érdemes végigolvasni a Dőlt vitorla c. kötetét (1965), mely Vasy Géza szerint Illyés egyik legfontosabb verseskötete. Ennek is megvan az íve: a fájdalmas magány képeitől vezet az optimista befejezésig. [2] A társadalmi folyamatok, ha lassan is, őt igazolják: a hatvanas évek elejétől kezdve számos pozitív dolog történt. Elsőként talán Déry szabadult ki börtönéből. Korábban éppen  Illyés és Németh László járt közben. De eltartott néhány évig, míg valóban érezhetővé vált az enyhülés.

                                                                            * 

     A mára rendelt/kiválasztott vers, mely először az Új Írásban, majd a Dőlt vitorla c. kötetben jelent meg, visszatekintés,  a keserűség, a mélységes csalódás verse: 

                                                A magánszorgalmu kutyák 

                                                         Faluzási emlék

                             Legtöbbet mégis ők gyötörtek.

                             A magánszorgalmu kutyák!

                                      Ámuldozva utáltuk őket.

                              Ez volt mégis a legcsúnyább

                              Sem a házat és sem urát

                              nem védték. Miért is dühöngtek?

                             Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,

                             hangjukba fúltak, a buták.

                             Aki csak utcájukba ért,

                            szaggatták volna cafatokra,

                            csontját mindet megropogtatva,
                            külön-külön leszopogatva
                            egy köhejért, egy zörejért.

                           A magánszorgalmu ebek.

                           Ahogy végigfutva a láncot

                           két lábra állva azt a táncot

                           járták: vért, vért, vagy megveszek!

                           Ahogy az éji falun át

                           morse-mód híreket csaholtak:

                           messze beadva élőt-holtat

                           s mert nem téphették le a holdat,

                           zokogtak, szörny kanik s szukák!

                           Ez volt mégis a legcsúnyább.

                           A magánszorgalmu dögök,

                           a nyívók-sívók, hogy a gazda,

                           rúgta őket végre hasba:

                           coki pokolba, ördögök! 

     A vers a Rákosi-rendszer gyilkos indulatú kiszolgálóiról szól. Amikor megjelent, egy kortárs visszaemlékezése szerint, sokan sértve érezhették magukat, hiszen úgy hitték, jó ügy érdekében cselekedtek. Mint tudjuk "mindenki szem a láncban": meggyőződésből, kényszerűségből, tudatlanságból vagy félelemből kiszolgálták (az emberség határain belül) a hatalmat. Illyésnél a „magánszorgalmu kutyákkal” van a baj, az eleve gonoszakkal, akikben túltengett a szolgalelkűség, s túlbuzgóságból „túljátsszották” szerepüket, s valóban a másik elpusztítására törtek. Ők mi mást érdemelnének: „Ámuldozva utáltuk őket./Ez volt mégis a legcsúnyább.” 

* 

     Illyés fiatalon azt vallotta, hogy „a verset nem a rím és a ritmus teszi, hanem az indulat.” Valóban, az indulat szinte szétfeszíti a verset, de nem elsősorban a költő indulata, hanem az ellene acsarkodóké. Azzal vág vissza, hogy torzképet rajzol a rátámadókról. Petőfi párhuzamos versében az indulat belülről jön: 

                                       „Mit ugattok, mit haraptok
                                         Engemet, hitvány ebek!
                                         Torkotokba, hogy megfúltok,
                                         Oly kemény koncot vetek.” 

       Mi teszi nagy verssé „A magánszorgalmú kutyák”-at? Besorolhatjuk-e valóban a nagy politikai versek közé? Mindenesetre az olvasó szeme minduntalan megakad ezen a verscímen.  Szinte észrevétlenül lényegül át a hétköznapi élmény egy magatartás, egy világ rajzává.  A verset átszövi a vérszomjas kutyák metaforája, melyben a képsor minden mozzanata megfelel egy-egy gondolatnak.  (Allegória). A „hivatalos” kutyák ugatása majdnem természetes, legyenek azok kritikusok vagy irodalomtörténészek, de a „magánszorgalmu kutyák” támadása fájdalmasan érinti a költőt. Kezdetben, csak ”hörögnek, fölhömpölyödnek", majd „szaggatták volna cafatokra” áldozatukat. Járták a táncukat, mint egy orgián: „vért, vért, vagy megveszek.” Végül „zokognak” a ”nyívók-sívók” tehetetlenségükben, mert nyakukon a lánc. Tragédiájuk, hogy a „gazdát” is felbőszítik. Számukra képtelenség, hogy maga a gazda fékezi meg leghűségesebb híveit. Nem tudják, hogy ők csak eszközök a hatalom kezében, szemek a láncban. Paradox módon a költő is egy láncszem, olyanformán, hogy ő a célpont.

---

[1] Lásd: A törzs szavai c. verset a Különös testamentumban. 
[2] Azóta más szelek fújnak. Petri egészen másként látja a világot:
                 „hagyjunk már végre föl a reménnyel.
                  Lehet élni hit és perspektíva nélkül.” (A Dunánál)

Csorba Győző: Egy elhanyagolt körtefára

 

                         Körtefa csináld
                         kedved szerint
                         kócold sűrűbbre
                         ágad-bogad
                        ne érdekeljen
                        mennyit teremsz
                        nagyobb öröm lesz
l                       áthatni majd
                        hogy öntörvényed 
                        vezet csupán
                        nagyobb öröm lesz
                        tudhatni majd
                        hogy ajándékot
                        nem sarcot adsz

 

     A vers 1974 júniusában jelent meg a Magyar Hírlapban. (Akkor még volt irodalmi rovat. Tamkó Sirató Károly, Veress Miklós írásai voltak még ebben a számban.) Majd később az Észrevételek c. kötetébe sorolta be a költő. Már a könyv címe is – Észrevételek – jellemző Csorba Győző (1916-1995) költészetére: nem nagyívű látomásokkal akar hatni, hanem egyszerű, világos beszéddel.

     A látványból indul ki, mely valahol ott állhatott a pécsi városfal környéki kertben, eldugva a kíváncsi szemek elől. Nyilvánvaló, hogy a költőnek más jut eszébe a körtefáról, mint egy gondos kertésznek. Allegóriává tisztult ez a dunántúli fácska is: az öntörvényű egyéniség jelképévé. Egy gondolat áll a középpontban: légy önmagad, kedved szerint növekedj, teremj. Termésedet átadni így öröm lesz, boldogan nyújtod át másoknak gyümölcsödet. Míg ha megmetsz, formába kényszerít a kertész, az egész nem egyéb, mint sarc.

     Nem szóképekkel díszíti a költő a verset, hanem alakzatokkal él: az ismétlés, a gondolatritmus, az ellentét eszközeivel. A rímtelen sorok jambusai meg-megzökkennek, de az áthajlások (a sor végén nincs vége a mondatnak) jól kiemelik a hangsúlyt.

Weöres Sándor: Buba éneke

 

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

Kántor Péter: 30 szó Waldseeből

Kedves mind!

Most itt vagyok.
Vannak errefelé hegyek,
szeretem őket.

Legutóbb a fákról beszélgettünk,
hogy milyen szépek a fák.
Egy fa is.

Jövőre
ki tudja, hol?
Látjuk-e egymást.

P.

     Kántor Péter (1949-2021) utolsó verseskötetéből való ez a kis vers. Ha felolvasnám, ebben a mondatban: "Egy fa is." az első szóra tenném a hangsúlyt. 
       Látszólag csupán egy utazásról van szó, de búcsúlevélnek is tekinthetjük, hisz tudjuk, hogy a költő súlyos beteg volt. Egy versben azonban minden szónak különleges jelentése van. A Waldseenek is érdemes utánanézni, például itt: múlt-kor. Meg fogsz döbbenni.

Simonyi Imre: Interjú

Egy régi spirálfüzetből

2016

                                                       mediaklikk.hu, Martin Gábor felvétele

                                                   1

Hogyan látja a múltat?
      Nem látom. Mivel hogy elbújhatott valahová.
      Belém, az idegeimbe, a hátam mögé, Önbe,
      vagy világegyetembe? – nem tudom.
      Csupán annyit tudok, hogy valahol a markát
      dörzsöli és vigyorog. Önelégülten és sötéten.
      Mint aki jelen van.

 Mit kapott a mától?
      Rengeteget.

Mit remél a jövőtől?
      Keveset. De azt nagyon.

                                                 2

Úgy hírlik, hogy nem szereti az embereket
s hogy nem bízik az emberiség jövőjében.
Igaz volna ez?

     (Csend)

Igaz volna ez?
      Nem igaz.

Tehát szereti?

     (Szünet)

Tehát szereti és bízik?
     Igen, szeretem az embert. Méghozzá hármat is.
     Krúdyt, Bartókot és József Attilát.

Hát ha szereti, akkor bízik is, ugye, a jövőben:
az emberiségben?
      Igen kérem,
      én bízom az emberiség jövőjében.

És miben látja Ön az emberiség jövőjét?
Mit remélhet Ön szerint az emberiség a jövőtől?
      Az emberiség a jövőtől – gondolom –
      pontosan azt fogja kapni, amit
      a múltban és a jelenben keresett magának.

Köszönöm.
     Kérem.

Simonyi Imre: Forgácsok...

Egy régi spirálfüzetből

2014.

 

                                                         Simonyi Imre, irodalmijelen.hu

Szelíd óhaj

egy elesésre érdemes csata-
teret adjatok legalább

Ellenkezés az előbbivel

az élet annyit már régen nem ér
hogy meghalni érdemes lenne érte

Még egyszer az Írás

jaj a fölfuvalkodottaknak
jaj a kicsinyhitűeknek
egyszóval jaj nekünk

Mérlegelés

talán volt egy pillanat
talán lehetett volna egy pillanat
ha az a pillanat nem lett volna

Duzzogás

"Világgá megyek!" - mondtad akkor
duzzogva: kisgyerek.
S most duzzogva várod: a világ
induljon el feléd.

Párbeszéd

előtted még az élet - mondta valaki
igen de már hátam mögött is - feleltem én

Világvége

mikor feledést már a bor se ád
s asszony se bánatot

Kérelem

Csak kötelezővé ne tegyétek
azt, ami szabad:
a gyötrelmet
s a gyönyörűséget.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Pacsi

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Jegyzetek egy érettségizőnek

                           „Tudod, hogy itt valaki hatalmas

                            gondol veled, büntet és irgalmaz…”

                                                    (Babits)

     Vajon ez a vers csupán a költőről és a kutyájáról szól, kettejük kapcsolatáról készült, (nem lebecsülendő) életkép? Korántsem - amilyen viszony fűzi Ádázt a gazdájához, ugyanolyan a költő viszonya a felette álló, égi gazdához.

     A verset a Magyarország c. napilap közölte 1924-ben, majd a Sziget és tenger c. kötetben jelent meg.

     Babitsnak már a korai költészetében is jelen van a filozófiai elmélkedés, a legnehezebb kérdésekkel való viaskodás (A lírikus epilógja, Esti kérdés). Ebben a versben az a különlegesség, hogy a mindennapi élet apró, életképszerű jeleneteibe szövi bele elmélkedéseit, vágyait. Így válik a vers drámai monológgá, hisz a megszólított fél ebben a jelenetben némán veszi tudomásul a hozzá intézett szavakat.
     Látszólag csupán a vers címét is adó Ádáz kutya kiváltságos státuszáról, kalandjairól szól a vers. Ez azonban csak kevéssé lenne érdekes, ha nem beszélne a költő saját magáról, aki éppen ugyanolyan helyzetben van, mint Ádáz. Ő is keresi a megnyugvást, a biztonságot egy magasabb hatalomban bízva. Érezzük, hogy ez a vers éppannyira szól az emberről is: az elcsavargás/eltévelyedés, a visszatérés, a bizalom, a tudás/nem tudás egyben a lírai én legfontosabb kérdései is.

     Szerkezetileg a vers három részre (3x2) osztható. Az első versszak állókép: a gazda mellett pihenő, a gazda minden rezdülését figyelő kutya. A második versszakban megelevenedik a csendélet: Ádáz különféle csínyeket követ el a konyhában és a kertben.. Első két sora már előrevetíti a filozófiai motívumot: 

                     „Mert boldog, ki jámborul heverhet

                       valami nagy, jó hatalom mellett.”

     A középső egység újabb lépcsőfok: messzebbre jutni a „jámbor” mozdulatlanságból: elkeveredni, elkóborolni, veszélyes területre tévedni, majd visszatérni, szimatolva az egyetlen otthont. Van-e más lehetősége a jámbor kutyának, akinek csupán a neve Ádáz? Végül a csúcspont: az utolsó két versszak. A kutya és az ember (kezdettől meglevő) párhuzamos és ellentétes létezése.

     Az életképből szinte észrevétlen lendül át a vers a bölcselethez. Főleg az alakzatok eszközeivel él: ismétlésekből, ellentétekből, párhuzamokból épül fel az ütemhangsúlyos verselésű (4/3/3) költemény. Csak egy példa az ismétlésre: az utolsó előtti és a befejező szakaszban is szerepel a „játszik”. Az első esetben valóban felhőtlen játékot jelent a kutyával, a második esetben a játék vérre megy.

      A vers legfőbb alkotó eleme párhuzam is: amiként a kutya megbízik a gazdában, aki gyötri és bünteti, úgy a költőnek is szüksége van az „égi Gazdára”, még ha nem is érti ezt a felsőbb hatalmat. A különbség a feltételes módban van:

                   „Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

                    bizalommal tudnék én is Annál

                    megpihenni, aki velem játszik…”

    A kutya vakon, ösztönösen bízik a Gazdában, az ember csak reménykedik. Az ész hiába próbál behatolni a titokba. Csupán a hit segíthet.