Kétféle örökség

      Az ember régi vágya, hogy ha keveset is, változtasson azon a világon, melybe beleszületett. Aztán kiderül, hogy maga a világ formálja (már születésekor) az embert a maga képére. Rákos Sándor világa tágas: a hegyek, folyók mellett ott vannak a törvények („a százmillió éves forgatókönyv”). A vers utolsó sora mégis a lázadás.

     Kemény István személytelen, rideg, hivatalos, szinte kafkai világot ábrázol. A ragyogás, ill. a lebegés megfejthetetlen ellenpontja a előbbinek. A titokzatos „gépház” pedig maga a kastély (?). Szinte ember nélkül is működik. Vagy csak működött? Porszem kerülhetett a gépezetbe?

                            Rákos Sándor: Örökség 

          fiam a világ átadom
          hegyeivel folyóival törvényeivel
          az elejtett kő lefelé esik
          legjobb ha ráhagyod
          én tiltakoztam
          hasztalanul
          táplálkozás növekedés szaporodás
          maradt a régiben
          százmillió éves forgatókönyv szerint
          beletörődtem a hullaevésbe
          a szerelem nevű mirigyjátékba
          megbízható földlakó vagyok
          fiam a világ átadom
          azt ne mondd hogy  már az apám is
          az elejtett kő lefelé esik
          ne egyezz bele a világba

                                  (1967) 

                            Kemény István: DÉL

 

                     Átadom a korszakot. Működik.

                     Ezek a kulcsok. Rend van.

                     Ezek a kulcsfigurák. Ezek

                     az emberi roncsok. Ez az átlag.

                     Ezek az ifjak. Még érnek.

                     Dél van. Ezek a reggeli lapok.

 

                     Ez a hivatal. Ebédelni vannak.

                     Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen

                     nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.

                     Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek

                     a folyamatok. Leírhatók.

                     Elronthatatlanok. Ami elromlik -

                     így működött.

 

                     Ez itt a ragyogás. Így ragyog.

                     Ez itt a lebegés. Így lebeg.

                     Most beljebb megyünk. Így megyünk.
                      És itt a gépház. Ez titokzatos.

                                      (1998. aug. 4-8)

        

Kemény István: Búcsúlevél

2011. 11. 12.

 Már hetek óta tervezem, hogy Kemény István Búcsúleveléről írok néhány szót, de nehéznek találtam a feladatot, mert Kemény költészetét egyáltalán nem ismerem. Most viszont Balassi Bálint kötetét lapozgatva, szemembe tűnt a következő verskezdet:

 „Ó én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki kereszténységnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád.”

      Ez is egyfajta búcsúlevél (1589), persze másfajta, mint Keményé. Balassi itt azokat az értékeket veszi számba, melyek fontosak voltak számára: a végvári vitézek, a lovak, katonatársai, rokonai, barátai, szerelmei, a természet, s legvégén maga a költészet.

     Hasonló Adynak a Bújdosó kuruc rigmusa c. verse (1909). Ám itt már nemcsak a hazaszeretet szólal meg, hanem az Adytól elválaszthatatlan bírálat is:

„Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.”

     Az „édes hazám” jelzős szerkezet József Attilánál bukkan fel újra a Hazám c. szonettciklus 7. részében. Ebben József Attila feltérképezi az akkori Magyarországot (1937), s nem véletlen szólal meg a befejezésben a könyörgés:

 „S mégis magyarnak számkivetve
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

     Kemény István versbeszéde nem ilyen drámai, patetikus. Bár József Attila a kiindulópontja, mondanivalója éppen ellentétes. Csöndesebb, mégis súlyos szavú. Neked is fáj, nekem is. Nem az, hogy valaki kivándorol, hanem az, hogy mi okból teszi ezt. Csupán az első és az utolsó két versszakot idézem:

„Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

 Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.
 ……………
……………
Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

 Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

(Megjelent a Holmiban, 2011. február)