I.
Mondd van valakid?
Nekem senkim sincs,
Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.
Gazdag vagy, mondjad?
Én nagyon szegény,
Nincs egyebem, a felhő az isten egén.
Gyűlölsz valakit?
Én senkit kérlek,
Úgy sajnálom az embereket mert élnek.
Te mit szeretnél?
Én sosem tudom,
Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.
Lelkedben érzel
Egy néma rabot
Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?
Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját:
"... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."
II.
Miért és hogyan került egymás mellé Szép
Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget,
a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers
nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus
bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s
a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen.
Amikor Szép Ernő még az I. világháború
kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának,
kardjára ezt vésette: „Leben und leben
lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború
célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna
felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt
az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias
érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:
„de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”
Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek
felismeréseivel és áhítatával:
„Bizony, csodás ország ahová jöttem…
(Szeptemberi
áhítat)
„Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…
(Hajnali
részegség)
Szép Ernő még egyik utolsó versében is
így biztatja önmagát:
„Ne hidd, ne hidd, ami igaz
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló,
Ne hidd, ne hidd, ami való”
(Ne hidd, 1942)
Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik.
Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok
munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent,
arról Bárdos Pál írt:
„Az új világ úgy kezdődött
számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni
kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt.
Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató
iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott,
nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér
levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek
rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia
hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk,
benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő
kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és
miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves
terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő
annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)
Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a
nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára
viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében,
mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak,
ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl.
Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő
még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se
lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen
elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:
„Megértettem, hogy
alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”
Félelem, szorongás, halálos veszedelem,
rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába
kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer
fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú
szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:
„… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma
történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind
rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy,
lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”
A gyermek – naivan – még hisz a
boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja:
„Anyám
vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”
S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:
Olyan fehér
A bodza nézd milyen fehér
Mint a karéj vajaskenyér
Meg mint a csipke, hajdanán
Ilyet horgolt az én anyám
Olyan fehér, olyan fehér
Olyan szelíd fehér tenyér
Reá borítom arcomat
Emlékszik majd, megsímogat.
