2020. június 8., hétfő

Magda!

     
Forrás: wikipedia.at
     Feltehető, hogy senki sem ismeri Franz Karl Ginzkey (1871-1963) osztrák író nevét. Sok ilyen van, a magyar irodalomban is, elsüllyednek az idő mélységes mély kútjában. Mégis, ha csak pillanatokra is, érdekessé válhatnak.
     (Közbevetőleg: ilyen német Willibald Alexis is (1798-1871), akinek a Bredow úr nadrágja c. regénye fontos szerepet tölt be Peter Kiennek, a sinológusnak az életében: elindítja őt végzetes útján. Peter Kien kitalált személy, akit Elias Canetti hívott életre a Káprázat c. szintén kevéssé ismert, de létező regényében. A Bredow úr nadrágja meglepő módon szintén valóságos mű, s lehetséges, hogy éppen Canetti alkotása fogja fenntartani emlékezetét.)
     Visszatérve Ginzkeyre: a Fogfájós Krisztus c. novellája 1922-ben jelent meg. Megható, kis történet, amelyben fontos motívum a fájdalom gyötörte Krisztus szobra… 
     Régen történt, a mesélő ifjú éveiben, amikor találkozója volt Bécs belvárosában. Míg várakozott az esőben, (mily romantikus), fölfigyelt egy házaspárra, s követte őket. Még az asszony nevét is meghallotta: Magda.
    Az írók szeretnek bekukucskálni mások életébe, hogy legyen miből megírni egy novellát vagy regényt. 
     Amikor a házaspár elvált, a férfi villamosra szállt, a nő továbbment, s a szenvedő, a Stefanskirchének támaszkodó Krisztus-szobor előtt beszállt egy tiszt fiakerébe.  (Milyen vonzó lehetett egy tiszti egyenruha a monarchiában vagy akár a cár atyuska birodalmában.) Főhősünk ekkor – hirtelen ötlettől vezérelve - odalépett a kocsihoz, s egy pici résen bekiáltotta: „ne kövess el házasságtörést, Magda!”
     Évekkel később a kíváncsi és szemtelen mesélő Steiermarkban egy egyetemi tanárhoz volt hivatalos, akiről azt gondolta, hogy személyesen nem ismeri. Azonban a professzor nem volt más, mint Magda férje. A házaspár boldogan élt, érezhető volt a harmónia. Professzornak lenni sem alávaló dolog, bár meglehetősen unalmas.
      A rossz nyelvek szerint, (mindig vannak rossz nyelvek), ez nem volt mindig így. Mióta Bécsből elköltöztek, Magda, aki korábban szabad szellemű volt, vallásos lett, s mindig magánál tartotta a Fogfájós Krisztus képét. 
     Miért Fogfájós? Eredetileg erről akartam írni, de most már késő. Majd legközelebb.

2020. június 3., szerda

Fekete István: Tolvaj

(Elemzése itt olvasható)

 Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
    Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
     Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
     Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
     A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
     Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
     Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
     Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
     Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
     És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
     És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
     Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.


Régi történet ez nagyon. Régen elfeledtem, de tegnap eszembe jutott.
     Elgondolkozva ballagtam hazafelé, amikor mérges rikácsolásra kaptam fel hirtelen a fejem. 
     Gyerekek verték a diót egy utcára kihajló ágról, és valami vénség szidta a nebulókat, akik oda se fütyültek a szidásra, mintha a tulajdonos a világon se lett volna.
– Ha kijön az öreg – mondta az egyik –, úgy kupán vágom, hogy felfordul.
– Miért nem kértek, gyerekek, hiszen pár szem dióról van csak szó… – enyhítettem a hangulatot.
– Ettől, ettől a zsugori vén disznótól?…
– Ezeknek a csirkefogóknak… – tajtékzott az öreg.
     Odébbálltam. Mit tehettem volna? Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak nem marad az égvilágon – de semmije se.

1 Testhezálló, kabátszerű, férfi felsőruha.
2 Naphoz és napszakhoz kötött ima.
3 Katonaságban szolgálatot teljesítő pap.
4 Kisváros Bosznia-Hercegovinában, csata helyszíne 1878-ban (a Monarchia Törökország elleni küzdelme során).

Szövegközlés:

Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)


A vírus

márc. 10. 

-      „Túl van lihegve…” – csóválod a fejed. (14 éves)

-      Mondd ezt annak, aki lélegeztető készüléken van! (72 éves)

A Charité épülete Berlinben
máj. 17.  

     Christian Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozatait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között.

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvés-elméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani.

     Várom a következő jelentkezését!

máj. 26.

     A Bild-Zeitung (bulvárlap) idézett négy tudóst, akik főleg twitteren, de az egyik előzetes tanulmányban is nyilatkozott a Drosten által közzétett elő-tanulmányról (Preprint). Mindannyian kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a tanulmány statisztikai részéről. Azonban a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel támadó Bild eljárásától mind a négy tudós elhatárolódott.
     Drosten a tudóstársak kritikáit jogosnak tartja abban a tekintetben, hogy a statisztikája a korosztályi megoszlást illetően  meglehetősen „elnagyolt” (grob) volt, hozzáteszi, hogy nem ez volt a tanulmány legfontosabb része. De természetesen összegyűjtötték a javaslatokat és válaszoltak is rájuk. Sőt az egyik statisztikust föl is vették a társszerzők sorába, aki ezt örömmel elfogadta. A tanulmány új, végleges változata a hét végéig elkészül. Magában a vírusnak a kutatásában, ill. hatásában nincs változás.

     Nota bene: a falszifikáció, vagyis egy felállított elmélet megtámadása nélkül - ez Kehlmann interjújában is benne van -, a tudomány nem létezik.

     A másik fontos megállapítása, hogy a gyerekek is terjeszthetik a vírust, sőt ugyanolyan koncentrációban hordozhatják, mint a felnőttek. A Charitéban is kezeltek gyerekeket a betegség különböző fázisában. (Az otthon maradó gyerekekre persze mindez nem vonatkozik.)

*

      (A tudományos munkában, ha jól sejtem, minden publikáció Preprint. Nincs végleges változat. Az irodalom is újraírások sorozata. Úgy látszik, minden kornak szüksége van arra, hogy újrafogalmazza, pl. hogy mi a szerelem.)

*

     Végigolvastam a legutóbbi podcast leírását (26 apró betűs oldal). Drosten tudja, hogy az iskolákat, óvodákat meg kell nyitni. A társadalom ezt követeli! (És még sok egyéb lazítást.) Erre megy ki a játék. Drosten óvatos, tehát diszkreditálni kell.

*

     A 43. folytatását olvasom a podcastnak. Az összes beszélgetés időtartama kb. 43 óra. Ezek alapján meg lehetne írni a koronavírus németországi történetét. Remélem, Drosten megírja. Bár elég sok (számomra) érthetetlen fejtegetés van benne. De megkapó, hogy mennyire készségesen válaszol a kérdésekre, és milyen szenvedéllyel igyekszik pontos lenni.

*

     Néha éles hangot üt meg. (Nem a podcastban!) Kekulé, egyetemi tanár és klinikai igazgató Halléban azt állította, hogy Drosten és csapata súlyos hibákat követett el, és véleménye szerint vissza kellene vonniuk a tanulmányukat. Drosten válasza: „Kekulé nem ismeri a mi adatainkat, és rosszul idéz. Őt magát nem lehet kritizálni, ahhoz előbb publikálnia kellene valamit.”

     Fényképek az újságokban: Kekulé elegáns öltönyben nyakkendővel, Drosten fehér köpenyben, olykor üvegcsével a kezében.

jún. 1.

     Bonyolult dolgok, a podcast 44. része:

     „Kevés ember sokakat megfertőz, sokan keveset vagy senkit.” Ha tudnám, ki tartozik a kevesekhez, nyert ügyem lenne. (Orosz rulett?)

     Képzeljük el, mondja Drosten, valakinek van egy kevés vírus a tüdejében, rendesen gyengélkedik, bemegy a kórházba, s valószínűleg nem fertőz meg senkit. Azonban vannak olyan páciensek, akiknek a tüdeje tele van vírussal, de nem érzik magukat betegnek, köhécselnek, jönnek-mennek. Jóllehet betegek. Természetesen sokakat megfertőznek.

*

    Hetekig, sőt akár egy vagy két hónapig észrevétlenül rejtőzik a vírus. Senki nem veszi észre. Ezért az általam elképzelt iskolában, így Drosden, minden egyes diákot tesztelni kellene. Így lehetne megtalálni azt a bizonyos szuperfertőzőt. Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.

jún.3.

     Vannak aggasztó jelek. Lásd az alábbi képet: a hétvégén Kreuzbergben (Berlin) 3000-es találkozó volt.

                                                                             RP. online