Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)

     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)

     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:

     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.

     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 

Folyt. köv.

(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.

Kertész Imre: Az angol lobogó 3

     Wagner és Mann 

     Most a Bécsi Filharmonikusokat hallgatom. (Arra a kérdésre, hogy az elbeszélés hőse miért csalódik végzetesen az irodalomban - és nem csak abban -, majd később felelek.) Vezényel Solti György. Már elengedem a Walkür szövegkönyvét, érteni vélem a cselekményt, a jellemeket, s tudok figyelni az árnyalatokra is. (A Nibelung gyűrűje részei: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) Kertész Imrének, vagyis hasonmásának, akkor egy ismeretlen világ tárult fel. Megrendítő találkozás a Wagner-univerzum egy kis szeletével, az isteni-emberi sorsok tragikumával, az Operaházzal. Mítoszi magasság. Kertész Imre alteregójának ekkor még fogalma sem volt Wagner tetralógiájáról, azt sem tudta, hogy ez annak a második része. Mégis egy felsőbb régióba röpíti a zene, ahonnan nem látszanak már a szerkesztőség félelemmel teli, zegzugos folyosói. A ház előtt olykor megáll a fekete autó, a főszerkesztő olykor kivetkőzik önmagából. A baudelaire-i albatrosz éteri magasságban szárnyal, majd lezuhan a durva matrózok közé. Kertész hőse most fordított utat jár be: a valóság halálos szorításából igyekszik felemelkedni az egek külön világába.

     Azért nem mindenkinek adatik meg, hogy képes legyen befogadni Wagner világát. Hősünknek mondhatni könnyű dolga van: azonnal felismeri Siegmundban -önmagát. Hisz ki más lenne az üldözött, ha nem saját maga? (Ne feledjük el, hogy Wagner is, sőt Thomas Mann is volt üldözött.) Siegmund ő, akit cserben hagy Wotan, kiszolgáltatva Hundingnak, a kérlelhetetlen ítéletvégrehajtónak. (Beszélő nevek: a Hundingban benne van a kutya, Siegmund Farkasnak nevezi magát.)

     „… a méreg mélyen belém hatolt, át- meg átjárt. (…) a legmélyebb katasztrófában, s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a világot szerettem, a másikat el kellett viselnem.” (1)

     A másik megvilágosító – megváltó? – hatás Thomas Manné. A Wälsung-vér c. novellája egy müncheni Walkür-előadást mutat be. (Bőségesen idéz belőle Kertész.) Egy testvérpárt visz a hintó az operába, akiket a véletlen folytán szintén Siegmundnak és Sieglindének hívnak. Mann iróniával kezeli őket, hiszen az elkényeztetett polgárfiókák csupán halvány másolatai a robusztus wagneri hősöknek, mégis egyenesen az elbeszélőnek szólnak Siegmund szavai: „A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult a mellében (…) Két szót érzett: Alkotás … Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját.” (2)

     Zárásképpen talán érdemes összevetni Kertész és Heller Ágnes Wagner-élményét. (3) Míg Kertésznek elsősorban az üldözött Siegmund alakja volt fontos, addig Hellernek a Wotannal szembeforduló, lázadó Brünnhilde volt a meghatározó. Igaz, Kertésznél is felbukkan Brünnhilde az ugyanabban az évben (1991) megjelent Jegyzőkönyv (4) utolsó lapján:

        „Mindent, mindent

          mindent értek,

          mindent átlátok már.

         Hollóid szárnyát hallom suhogni…”

                                           (Az istenek alkonya, III. felvonás)

Folyt. köv.

(1)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 42-43. l.

(2)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 45. l.

(3)  Heller Ágnes: Kertész Imre, Négy töredék, Múlt és Jövő, 2009, 12. l.

(4)  In: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 300. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 4

1956 

     Az angol lobogó első része az újságíró kálváriája, majd a Walkür után a további sodródás leírása következik. Talán a lakásügyre lehet felfűzni a további megpróbáltatásokat. Ezekből tökéletesen érthető, hogy miért ismétli az elbeszélő újra és újra a „katasztrófa” kifejezést. Későbbi felesége (Kertészé is) egy internálótáborból szabadult, kegyelemből egy konyhában lakott. Majd egy alvilági színekkel festett albérlet után sikerült beköltözniük a felesége régi lakásába. De milyen szerencsés fordulat, hogy itt akad kezébe Thomas Mann már említett, megvilágosító erejű novelláskötete: „Ezzel a könyvvel – így éreztem elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. (…) Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán.” (1)

     Ezután kezdte el olvasni Thomas Mann Goethe és Tolsztoj c. esszéjét. (2) Ez is mérhetetlenül lázba hozta. Új, másfajta horizontot nyitott ez az írás is. A Walkürhöz hasonlóan a valóság fölé emeli olvasóját, s valamiféle ígéretet tartalmazott. Mint 1956.

     Kertész finoman utal rá, hogy érezhető volt: valami készülődik. Azon a nevezetes napon hősünk az Olasz Intézet nyelvóráján vett részt, amikor Signore Perselli, a direttore, aki korábban oly utánozhatatlan eleganciával mutatta be, hogyan kell ejteni a „molto” szó zárt o-ját, váratlanul berontott a terembe. Kint már hullámzott és háborgott a tömeg, és visszafordulásra késztette a nyitott teherautón érkező katonákat. Ebben rejlik Kertész művészete, az ellentétek játékában, ahogy az olasz nyelv szépségeiről hirtelen átvált a forrongó tömeg bemutatására, ahogy érzékeltetni tudja, hogyan nyílik meg az Intézet súlyos kapuja, hogy kisurranjanak a tanulók az utcára.

     Ezekben a napokban lázasan olvasta Thomas Mannt, és figyelte az eseményeket, melyek „igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmet…” (3) Nyomasztó volt azonban mindenütt a pusztítás nyoma. Szintén rosszat sejtetett az angol lobogó felbukkanása. (Végre!) "Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek.” (4) Nyilván? Az iszkol ige a menekülésre utal, a dzsip a repülőtérre igyekezett a tömeg gúnyos tapsa kíséretében. Ezt az értelmezést erősíti az utolsó, ironikus Thomas Mann-idézet, mellyel egy bizonyos Johnnyt jellemez: „Tőle nyertem első benyomásomat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni.” (5)

     A felvonuló orosz tankok – kanyarodva, kanyarodás közben megzökkenve – mindig leadtak egy lövést a vén szecessziós bérházra, „úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.” (6)

     Elvégeztetett. Ezért a hallgatás, hogy választ adjak egy korábbi kérdésre. Marad az „önmegtagadás, mint alkotás”, vagy másképpen fogalmazva, optimistább kicsengéssel: a tanúságtevő élet. (6) 

Vége

(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 53-53. l
(2) Talán éppen ezt a kiadást forgatom most én is: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1956, 63-190. l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 57. l.
(4) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 58. l
(5) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 59. l Az idézetet Kertész Thomas Mann egyik elbeszéléséből vette: Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar, in: Th. M. elbeszélései, Magyar Helikon, 1961, 437. l.
(6) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 60. l.
(7) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.),63. l.

Babits igéi ma

     Valamikor kezdő tanár koromban sokat forgattam Makay Gusztáv verselemző könyvét: "Édes hazám, fogadj szívedbe!..." (1959). Makay korábban élőszóval is, módszertani könyvével is igyekezett bevezetni bennünket a tanítás rejtelmeibe.

     Most véletlenül kezembe kerültek a pécsi Sorsunk c. folyóirat (1941-1948) számai. Várkonyi Nándor volt a főszerkesztő, a társszerkesztők között Weöres Sándor és Lovász Pál mellett ott volt Makay Gusztáv is.

     Az első évfolyam 4. számában fedeztem föl Makay Babits-esszéjét, mely úgyszólván a nagy költő halála pillanatában született:

     Nem volt politikus. A politikus célja a tett, és a pillanat esélyeit mérlegeli. "Én nem vagyok reálpolitikus s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit — írja Babits önéletrajz-kötetében. — Feladatom ennek épp az ellenkezője... író vagyok, a szellem embere. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei". A szellemi költő tehát a lelkiismeret és az örök szellem szava, figyelmeztetés és őrködés az ingatag kor veszélyei között. Így szabadabb, mint a tett embere; s ehhez a függetlenséghez jó iskola volt az elefántcsonttorony költői magánya. "A politikus a viszonyoktól függ. A cselekedet sohasem szabad. Szabad csak a gondolat lehet a földön; és a szó, a kimondott gondolat. De ez néha már maga is cselekedet".

Tornai József: Zene, margaréta

          Megismered a gyermekkort, a végsőt,
          az aggodalmakat anyád szavából;
          a munkát és a könyvek szárnyát később
          s amit sugall egy hullócsillag-zápor.

          A sorsot, istent, zenét, margarétát;
          hazád, amelynek irgalom a földje,
          és az időt, a süketet és bénát
          s a titkot, ahogy titok mindörökre.

          Barátaid és minden ellenséget,
          s a szerelmet, amelyért fizetsz százszor,
          s mint aki villám-csattanásra ébred,
          kísértet-arccal kimész a világból.

                          (T. J.: 1927-2020)