Alfred Dussel / Fritz Pfeffer

 Anna Frank Naplójából

                                                                      Apa és fia, Bas von Benda-Beckmann könyvéből

     Nem olyan régen írtam már Anne Frank Naplójáról. Az az írás átfogó jellegű volt, ennél fogva sok részlet rejtve maradt. Már akkor gondoltam arra, hogy újra nekivágok, és felidézem a napló sejtelmes alakját, Hannélét[1], Anne barátnőjét, aki miatt annyit gyötrődött: vajon mi lehet vele. Végül mégis Alfred Dussel mellett döntöttem, mert egy hesseni lapban megjelent egy könyvismertetés[2], mely többek között Alfred Dussel valóságos életét is bemutatja. Ez a könyv magyarul is megjelent.[3]

     Anne Naplójában 1942. november 10-én említi, hogy jön egy „nyolcadik rejtőzködő, akiről lehet tudni, hogy egy fiatalabb, nagyon kedves keresztény nővel él. Nyugodt, művelt ember.” Ami meglepő, hogy Annéval egy szobában fog lakni, nővére, Margot helyén.

     De ki is volt valójában Alfred Dussel, ahogy Anne nevezte a jövevényt?[4] A valódi neve Fritz Pfeffer volt. 1889–ben Gießenben[5] született, és 1944 decemberében a neuengammeni koncentrációs táborban halt meg.

     Békés világ volt a 19. sz. utolsó évtizedében, amikor Fritz Pfeffer megszületett. A szülőknek ruhaüzletük volt a Marktplatz 11-ben. A fiúcska Gießenben nőtt fel, Würzburgban és Berlinben tanult orvosi, ill. fogorvosi karon. Részt vett az I. világháborúban, tiszti rangot szerzett, mint Otto Frank. Első házasságából született Werner nevű fia.[6] Kettejük portréja bensőséges apa-fiú kapcsolatra utal. Ez a fénykép térített vissza Anne naplójához!

     Arról nem ír Bas, hogy Pfeffer 1933-ban miért vált el. (A gyermek Pfeffernél maradt.)De nem sokkal ezután ismerkedett meg a nem zsidó Charlotte Kalettával. Bár hivatalosan nem házasodtak össze, házaspárnak tekintették magukat, csupán az 1935-ben hozott nürnbergi törvények miatt nem házasodhattak össze, sőt egy egyezmény miatt ez még Hollandiában sem volt lehetséges.[7] Ugyanis 1938-ban Amsterdamba költöztek.

     Szegény Fritz Pfeffer! Fogalma sem volt arról, hogy a rabságon kívül még Anne tollára is kerül: már a névadásban is van nem kevés él. A Dusselt ugyanis Együgyűnek is lehetne fordítani. Anne persze igazi lázadó volt, talán túlságosan is az. Indulatait a kicsiny térbe zárva alig tudta kezelni. Még jó, hogy keze ügyében volt a napló: „Az égvilágon semmit nem hagynak rajtam kifogásolatlanul, a viselkedésemet, a jellememet, a modoromat egytől egyig és töviről hegyire megszólják és becsmérlik, de számomra eddig teljesen szokatlan módon, gorombán és kiáltozva, amit nekem az illetékesek szerint jámborul tűrnöm kellene. De én nem tűröm!"

     Valóságos szentségtörésnek tűnik, amit anyjáról ír: "Anyát egyszerűen ki nem állhatom, úgy kell visszafognom magam, hogy folyton a képébe ne másszak, hogy nyugton maradjak, legszívesebben az arcába csapnék, magam sem érzem őt ilyen iszonyúan ellenszenvesnek."

     Ilyesfajta érzelmi kitörések többször előfordulnak. Az apa is, Pim a beceneve, szenved ettől, próbálja csillapítani lánya kamasz lázadását. A legvégén persze eljön a megbánás, a belátás.

     Nem csoda, hogy a „nyugodt, művelt” Dussselről is kiderül egy s más. Úgy tűnik az akkori felnőtteknek a legfontosabb az volt, hogy a kisemberek viselkedése megfelelő legyen. Anne Dusselt a legvaskalaposabb nevelőnek tartja, mert „hosszú prédikációkat tart a helyes viselkedésről.”  Az együttélésnek, az egy szobában való lakásnak megvannak a szépségei: "... leginkább vasárnap reggelenként dühít fel, egész korán lámpát gyújt, és tíz percig tornászik. Nekem, boldogtalannak viszont óráknak tűnik, mert a székek, amelyekkel az ágyam meg van hosszabbítva, egyfolytában jobbra-balra csúszkálnak álmos fejem alatt. És miután néhány gyors karkörzéssel befejezi a testgyakorlást, az uraság elkezd öltözködni. Az alsónadrágja a fogason lóg, odamegy érte meg visszajön. A nyakkendője az asztalon hever, azért is odamegy meg vissza, lökve-taszigálva a székeket." 

      Vannak a kényszerű együttélésnek kínzó percei, alig észrevehetőek, de nagyon fájdalmasak. Dusselnek voltak, itt nem részletezendő, egyéb "bűnei" is. Nyilván mindenki megütközik az alsónadrágon, a nyakkendőn kevésbé. Pedig a bujkálásban nyakkendő? Más világ volt.

     Van Daan úr felesége, az „őnagysága", volt Dussel első páciense. Fertőtlenítés kölnivízzel. Meglehetősen fájhatott a lyukas fogban való kapirgálás: „… őnagysága kézzel-lábbal vad csapkodásba fogott, amitől Dusselnek kicsúszott a kezéből a kapirgáló műszer, és (...) ott maradt az odvas fogban. Őnagysága tovább hadonászott maga körül, már zokogott is (...) és próbálta a műszert kiszedni a szájából, de egyre csak mélyebbre tolta. Dussel úr halálos nyugalommal és csípőre tett kézzel szemlélte a színjátékot. A nézők többi része pedig ellenállhatatlan nevetésben tört ki." 

   

                                                                Középkori foghúzás, Wikipedia.hu

     Jellemző, hogy Annének egy középkori metszet jutott eszébe, sőt már címet is adott a képnek. Közben nyilván nem tudatosodott, hogy ő is készített egy metszetet, ha nem is középkorit - szavakkal. Dussel később Anne fogát is kezelte, aki később egy súlyosabb megfázás kapcsán így ír: „A legrosszabb az volt, amikor Dussel elkezdett doktor bácsit játszani, és pomádés fejét a mellemre hajtva fülelte a benti zörejeket. Nemcsak azért, mert a haja szörnyen csiklandozott, hanem mert szégyelltem is magam előtte, noha harminc éve már, hogy lediplomázott és doktori rangot is kapott. De minek borul egy ilyen fickó a szívemre, ha egyszer nem a kedvesem? Azt ugyan meg nem hallja, hogy beteg vagyok-e vagy sem, ahhoz előbb ki kellene mosni a fülét, hisz kis híján süket.”

     Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Nem csak ők mentették a Frank-családot!)

     Új fejezet kezdődött a Prinsengracht 236 foglyai számára. Innentől kezdve homályban tapogatózunk. Nincs krónika többé, Anne nem írja tovább feljegyzéseit: kivel mi történt, hogyan bírta az elviselhetetlent.

     Ekkor válik fontossá Bas von Benda-Beckmann szerepe, aki kinyomozta, mi volt a további sorsuk. A túlélőktől szerzett információk sokfélék, olykor ellentmondanak egymásnak. Volt, aki vigasztalhatatlannak látta Westerborkban a Frank-családot. Viszont Winter-Levy emlékei szerint Anne „boldogan és szabadon járt-kelt a táborban. Szívesen érintkezett másokkal, ráadásul mindig Peter van Pels társaságában jelent meg.” (102)[8]

     Fritz Pfefferről nincs feljegyzés.

  Westerborkból hamarosan Auschwitzba vitték őket. Háromnapos út után, 1944 szeptember 6-án érkeztek meg. Pfeffer viszont sok orvostársával együtt a Hamburgtól 20 km-re fekvő Neuengamméba érkezett. Már 1938 óta működött itt a tábor. Wim Alosery, akit ugyanabban az időben vittek ide, így emlékezik: „Saját történetemet össze tudom foglalni néhány mondatban, de amit ott éreztem, azt nem tudom átadni. A félelmet, a hideget, az éhséget, a szadizmust, ezek leírhatatlanok.” (320)[9]

     Az utolsó cédulám: „Valamikor 1944 telén Pfeffer súlyosan megbetegedett. A neuengammei halottaskönyvben az áll, hogy az ötvenöt éves „Fritz Pfeffer 1944. december 20-án reggel kilenc órakor enterocolitisben, azaz vékony- és vastagbélgyulladásban elhunyt.”[10]

 

---

[1] Hannele Goslar, akit Anne sokkal kiszolgáltatottabbak gondolt túlélte a holokausztot.

[2] Karola Schepp: Anne Frank nannte ihn „Alfred Dussel”. In: Gießener Allgemeine, 2022. 01. 01.

[3] Bas von Benda-Beckmann: A Napló után.Anne Frank és társai sorsa a lágerekben, Corvina, Bp. 2022. (ford. Bérczes Tibor)

[4] Mikor Annét idézem, akkor Dusselt fogok írni, egyébként Pfeffert

[5] Gießen önmagában is érdekes. Először is egyetemi város. Másodszor: itt tanult Georg Büchner. Itt alapította meg az Emberi jogok társaságát. (Gesellschaft für Menschenrechte) Itt adta ki nevezetes röpiratát (Der Hessische Landbote), melynek jelszava volt: „Békét a kunyhóknak, háború a palotáknak!” Ismerős a megfogalmazás.

[6] Pfeffer első feleségét, Werner édesanyját, Auschwitzban ölték meg. Fiuknak egy „Kindertranszport segítségével sikerült kijutnia Londonba, majd a háború után az Egyesült Államokba, ahol felvette a Peter Pepper nevet.

[7] Egy multilaterális szerződés még akkor is megakadályozta, hogy házasságot kössenek egymással.” Bas Benda-Beckmann ? Posztumusz házasságkötés.

[8] Bas von Benda-Beckmann, 102. o

[9] Uo.: 320. o

[10] Charlotte Kaletta továbbra is Amsterdamban élt. Házasságát Fritz Pfefferrel 1953-ban 1937. május 31-i dátummal elismerték.