Ősztől tavaszig

Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Éjjeli zene

Még ne aludj. Figyelj az éjbe
s ne bánd, ha álmatlan halad:
tavaszi záporok zenéje
dalol az ablakunk alatt.

Már hold szitál az utcasorra,
fáradt felhőt szalaszt a szél,
s a mámoros fedél-csatorna
tovább zubog, tovább zenél.

Hallod? Kolompok muzsikája,
finom harangszóval rokon.
Most az acélkék éjszakába
úgy kondul, mint a xylophon.

Most halkul, turbékolva lágyan:
burukkoló galamb-torok.
A kisfiúnk felül az ágyon
és elbűvölve mosolyog.

     Áprily Lajos (1887-1967) a Nyugat első nemzedékébe tartozik. Csiszolt versei a harmónia megőrzésének a vágyát fejezik ki. Fia, Jékely Zoltán (1914-1982, felesége Jancsó Adrienne) már sokkal sebzettebb, sokkal többet tár fel a század tektonikus mozgásából. A családtörténet folytatódik. Lányuk, Jékely Adrienne hozzáment Péterfy László szobrászhoz. S ebből a házasságból született Péterfy Gergely író, (1966)

     Gerlóczy Mártonnak (1981) is Áprily a dédapja. Most jelent meg új könyve: Mikecs Anna: Altató címmel. Ebben dédanyjának, Schéfer Idának és nagymamájának, Jékely Mártának az írásait (emlékirat, levél stb.) dolgozza fel.

Goethe városában

       "Amikor több mint fél évszázada német férfiak és nők megalapították ezt a díjat, még mindenki pontosan tudta, mi a béke és mi a háború. (…) Én nem ismerem a háború rémületét, én csak a béke rémületét ismerem." (Esterházy Péter, Frankfurti beszéd, 2004)

     Október 10-én nyílt meg a 69. Frankfurti könyvvásár. Az 1949-ben alapított vásáron adják át a Német Könyvdíjat, illetve a Német Könyvkereskedők Békedíját.

     A vásárnak ebben a városban nagy hagyománya van, azonban a felvilágosodás óta a legfontosabb város Lipcse volt. A 2, világháború után újra Frankfurtban rendezik meg a világ legnagyobb könyvszemléjét. Ebben az évben kb. 300 000 látogató volt és 7300 kiállító. Az idén Franciaország volt a díszvendég. Macron elnök, Merkellel párban, előadhatta vízióját az európai kultúráról.

     Természetesen ott voltak a magyarok írók is. Nádas Péter Világló részletek c., már németül is megjelent könyve a kiadó jóvoltából óriási publicitást kapott. De ott volt Bartis Attila, Kiss Tibor Noé, Szőcs Petra, Temesi Ferenc és Térey János is a Kassák ihlette pavilonban. Esterházy Hasnyálmirigynaplója németül is megjelent.

     A Német Könyvdíjat az osztrák Robert Menasse (1954) Die Hauptstadt c. regénye kapta. Az indoklás szerint ez a mű "egy sokrétegű regény, mely mesterien ötvözi a magánélet és a politikum egzisztenciális kérdéseit, és a megoldást az olvasóra bízza. (…) Könnyű kézzel, jó dramaturgiai érzékkel tája fel annak a világnak a mélyrétegeit, melyet magunkénak vallhatunk." A főváros maga Brüsszel. Itt játszódik az izgalmas társadalmi regény.

     Valószínűleg még nem jelölték a díjra Daniel Kehlmann új regényét a Tyllt, melyről a német lapok szuperlatívuszokban írnak. Csak egyet lehet választani, hiába van még száz legjobb.

     Mindig nagy figyelmet keltett, hogy ki kapja a Német Könyvkereskedők Békedíját. Először 1950-ben adták át. Csak néhány név: Albert Schweitzer, Hermann Hesse, Václav Havel. A magyarok közül Konrád György (1991, Jorge Seprún méltatta), illetve Esterházy Péter (2004, Michael Naumann) kapta meg a díjat.

     Ebben az évben Margaret Atwood (1939), kanadai írónőt választották. Eva Menasse, Robert Menasse testvére köszöntötte. Az ünnepség szokás szerint a Paulskirchében zajlott. A közönség, gondolom, a ceremónia előtt halkan megbeszélte az előző napon történteket. Ugyanis a politikai változások visszatükröződnek a könyvvásár hangulatában. Sok csendes évet megszakítva, most vad jelszavakkal és transzparensekkel feszült egymásnak a szélsőjobb és a szélsőbal.

     A Paulskirche különleges hely. Itt ülésezett 1848/49-ben a Frankfurti Nemzetgyűlés, az első szabadon választott népképviselet német földön. 1944-ben lebombázták, de az elsők között épült újjá. 1949-ben itt vette át Thomas Mann a Goethe-díjat. Kaliforniából jött, de nemcsak Frankfurtban, hanem Weimarban is tartott előadást. 1952-ben Svájcba költözött.

    Hallgassunk bele Atwood beszédébe:

     "Olyan időket élünk, amikor a talaj, mely nemrég még meglehetősen stabilnak tűnt - a vetést követte az aratás, egyik születésnapot a másik, és így tovább -, amikor a lábunk alatt a talaj inogni kezd, hatalmas szél fúj, és már nem tudjuk pontosan, hol vagyunk. Nem tudjuk már pontosan, kik vagyunk: kié az arcunk a tükörben. Miért nőnek tépőfogaink? Tegnap még tele voltunk jóindulattal és reménnyel. És most?

     Az Egyesült Államok éppen egy ilyen pillanatban van. A 2016-os választás után fiatalemberek azt mondták nekem: 'Ez itt a legrosszabb, ami valaha is történt', mire azt válaszoltam: 'Nem, ez nem igaz, még nem.'

    Nagy-Britannia hasonlóképpen nehéz időket él át, kétségbeesve és fogvacogva. És ugyanez érvényes, habár kevésbé drasztikus módon, de figyelembe véve a legújabb választási eredményeket, Németországra is. Ezt a sírboltot eddig zárva tartották. De valakinek megvolt a kulcsa, és a tiltott kaput kinyitotta. Miféle szörnyűség születik ebből?"

     Atwood beszédében mintha visszacsengene valami Esterházy Péter 2004-es félelméből. Az írónő okos, a világ bajait boncolgató beszédébe beleszőtt egy kis állatmesét is, mely szerint a farkas azt javasolja a nyúlnak, hogy őt válassza meg vezetőnek. Majd ő elhozza a tökéletes világot, melyben jégkrém lóg a fákról. De először le kell építeni a civiltársadalmat…

     Hogy átértékelődött a javasolni szó jelentése! Vagy reménykedjünk valami enyhébb megoldásban, ahogy Konrád György a sokat ígérő 90-es évek elején mondta:    

     "Bízom benne, hogy a következő perc a jelenlegitől csak abban különbözik, hogy óramutatónk eggyel odébb percen a halál felé, amely gondolat Mozart szerint megnyugtató és kívánatos. " (Frankfurti beszéd, 1991)

 Megjelent a Librariusban!

Atwood

      

Margaret Atwood (radio nz)

  

     
     Margaret Atwood A szolgálólány meséje (1985) c. antiutópiájában (újabban disztópia) bemutatja, hogyan változik Amerika keresztény-fundamentalista diktatúrává. A könyv mostanában felkerült a bestseller-listára Orwell "1984" és Huxley "Szép új világ" c. művével egyetemben.

     A Tagesspiegel még áprilisban közölt egy beszélgetést a kanadai írónővel, mely most az online-kiadásban is olvasható. Az interjú apropója, hogy Atwood egyik művét, (The Heart Goes Last, 2015) németül is kiadták. Még nagyobb hírverés, hogy A szolgálólány meséjét újra filmre vitték. Most HBO-sorozat készült belőle, 1990-ben Volker Schlöndorff rendezte meg. Margaret Atwood neve ott szerepelt a Nobel-díj esélyesei között - Krasznahorkai László és Nádas Péter társaságában.

     A cikkből is kiderül, hogy Atwood politikus alkat: "Üzenetem: megoldásokat kell találni a munkanélküliségre, a szegénységre és a szociális felelősségérzet megszűnésére. Szükség van egy állami szociális hálóra."

     Nekem most csak a Pénelopeiát (Palatinus, 2007) sikerült elcsípnem a könyvtárban. Hiánypótló mű. Ha van Odüsszeia, legyen Pénelopeia is. Az utóbbi kevésbé magasztos. Többnyire csak próza, melyet a görög tragédiák kórusához hasonló, verses betétek szakítanak félbe. Visszatérő motívum, hogy Pénelopé 3000 éve azon gondolkodik, miután hazatért, miért akasztotta fel Odüsszeusz a tizenkét szolgálólányt? Talán hűtlenek voltak? De hiszen a "kérők" többet megerőszakoltak közülük!

     Az Alvilágból szól hozzánk Pénelopé, a testetlen árny. Ismeri a mítoszokat, de a valósághoz közelebb álló mendemondákat is:

     "Odüsszeusz, mondta valaki, leszállt az Alvilágba, és tanácskozott a holtak szellemével. Dehogyis, csak egy sötét barlangban éjszakázott denevérek között, mondta másvalaki. Viaszt tömött tengerészei fülébe, mondta valaki, amikor elhajóztak a szirének szigete mellett, ezek a félig madár, félig asszony démonok ugyanis a partjukhoz csalogatják a férfiakat; Odüsszeusz azonban az árbochoz köttette magát, hogy hallhassa az ellenállhatatlan sziréndalt, és mégse ugorjon a vízbe. Dehogyis, mondta másvalaki, csak egy első osztályú szicíliai kuplerájba tért be, ahol a hölgyek híresek voltak a muzikalitásukról és a tolldíszes ruhakölteményeikről." (Géher István fordítása)

     Miközben Pénelopé gondolkodásmódja, szemlélete már-már 20. századi, észrevétlenül ő is újra mitikus hőssé válik: sokat tud tűrni, mint Odüsszeusz, magára utalva éppolyan okossá válik. Épp ezért elgondolkodtató, hogy Odüsszeusz a leszámolás után újra eltűnik. !?

Ui.
    Most olvasom a Standardban, hogy Margaret Atwood megkapta a Német Könyvkereskedők Békedíját!

Spiró György: Az Ikszek

2014. 03. 26.
 

     „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.”

     Az idézet a Magtár c. Spiró-gyűjtemény (2012) borítójáról való, s illik az 1981-ben megjelent, „asztalt beszakító” nagyregényére is. „Rólunk szól a mese”, gondoltam már akkor is, amikor először olvastam. Spiró Boguslawskiban, a színészben olyan alakot teremtett, akire föl lehetne nézni:

     „Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. (…) Biztos te is csak ember vagy … de olyan jó volna érezni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.” (213)

     A regény főszereplője, Wojciech Boguslawski (1757-1829) „a lengyel színház atyja”, 1814-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. 1815-ben a bécsi kongresszus újra felosztotta Lengyelországot. Északnyugati részét Poroszország kapta, területének zöme Lengyel Királyság néven Oroszország része lett. (Krakkót „szabad várossá” nyilvánították.) A helyzet különlegessége az, hogy a cár „a lengyelekre bízta az önleszámolást.” (Kis Pintér Imre)
     Kik is tulajdonképpen az Ikszek? A hatalom meghosszabbított kezei, eszközök, akik megjelentetett kritikájukkal eldönthetik a színház sorsát. Már előre megírják a bemutatóról a bírálatot. De jellemző a hosszú hatalmi játszmára, hogy a végén ők is fölöslegessé válnak…

     Sok szép részlete van, mely önállóan is megállná a helyét. Itt van például annak az antikváriusnak a története, aki nem tud olvasni, mégis olyan jól ismeri a könyveket. Még az idegen nyelveket is felismeri:
  "- Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk németül?
  Gecel mosolygott.
  - A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta -, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.
  - Ez igaz – mondta Boguslawszki -, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?
  - A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel.
  - Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.”  (266)

     Egy másik érdekes rész Boguslawski álmát meséli el, amikor a városparancsnokságon tett látogatása után találkozik Molière-rel. Beszélgetésük nem nagy ívű eszmecsere, csupán játékos pengeváltás:
  „ – Na igen – mondta Boguslawszki – voltaképpen megnyugtató lehet számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.
  Molière titokzatosan mosolygott.
  - Csakhogy – folytatta Boguslawszki – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Babtiste.”  (545)

     Az utolsó lapokon Fiszer kései levelét olvashatjuk, aki huszonévesen lesz famulusa Boguslawskinak, de később emigrál, és drámaírói tehetségét nem tudja kibontakoztatni. Írása a Boguslawski utáni állapot szellemi rajza, önmardosó vergődés:
     „Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)
az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más örült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha)”  (640)

     A Molière-rel folytatott beszélgetés után elbúcsúzunk Boguslawskitól, aki megbetegszik, és hamarosan meghal. Azonban a Magtárban Spiró megírja a valóságot: Boguslawski még tíz évig él, és besúgója lett Rozniecki tábornoknak, a titkosszolgálat vezetőjének. Így kerek a világ.

Nabokov kérdései

a.    

     Denis Scheck Kánonjának már a 26. része jelent meg a Die Weltben (2017.09.25.). Szerzőnk elhatározta, hogy bemutatja a világirodalom 100 művét, az ő kánonját.

     Ezen a héten Nabokov Lolitája került sorra. S vajon mi volt fontos Scheck számára Nabokov művészetében? Az, hogy örömét lelte a részletekben. Ám az olvasónak is különleges érzékkel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a legkisebb részletekre, követni tudja a különféle utalásokat.

     A jó írónak Nabokov szerint olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, mint annak az embernek, aki gyufaszálakból felépíti a kölni dóm hasonmását.

     Nem szívesen lettem volna a Cornell Egyetemen tanító Nabokov hallgatója. A vizsgán ilyesfajta kérdéseket tett fel: "Milyenek voltak Emma Bovary kezei?" Vagy a leghíresebb: "Hogy hívták azt a normann lovagot, aki a Hamlet egyik szereplőjének vívómestere volt?"

b.

     Nabokov utolsó kérdése máig foglalkoztat, hisz micsoda véletlen egybeesés, éppen most láttam a drámát a Vígszínházban. Gábor Miklós Hamletje után csak Menszátor Attila vonzott be a színházba. (Tanítványom volt, "diákszínpadot" csináltunk együtt!)

      Minden Hamlet más. A mostani, ifj. Vidnyánszky Attilláé, nem habozó, töprengő, ám erejében bízó ifjú ember. Fölfedezi a gaztettet, s döbbenetében kalapáccsal ront be a porcelánboltba, nem kímélve a főbűnöst (Claudiust), az eszközembereket (Polonius, Rosencrantz, Guildenstern), a kiszolgáltatott Opheliát sem. A király, a dúsgazdag vállalkozó, egyre kétségbeesettebb lesz. Ma ilyen a világ: csak az erő szavát értik meg!

     Eszenyi Enikő, a rendező, felvonultatja modern eszközeit. A legfontosabb talán a szövegek ötvözése: Arany, Nádasdy, Forgách, József Attila. A Levegőt! Hajduk Károly előadásában összeszorította a szíveket.  Aztán zenekar a színpadon, olykor autó vagy terepjáró gördül be. Akrobatika. A nézők egy része is felmegy a színpadra, onnan figyelhetik a "patkányfogó" jelenetet. A 2. részben a színpad elején levő kis medencébe többen belevetik magukat. Fortinbras nő, elegáns üzletasszony. Miért is ne vegye át az országot, mely szinte felkínálkozik?

     A két sírásót is két színésznő játssza: Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera. Értük érdemes elzarándokolni a Vígszínházba, akármilyen szerep jut nekik.

     A vívómester neve nem hangzott el. Ha tudod, küldd el nekem, kedves, jó olvasóm!