Túlcsordul

     A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan mértékben.

     Takács Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné", akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.

*

     Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe. Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab gyengesége másoknak is feltűnt:  Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán utószavából, 1986)

*

     A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző előadás volt. Ruszt József rendezése varázsolta remekművé?

*

     Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare megítélésében T. S. Eliot véleménye a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve; ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács Ferenc) Mint műalkotást a Coriolanust, illetve az Antonius és Kleopátrát sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken."

*

     Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet, hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom? Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös, jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul, gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor Miklós: Tollal, 1968)

*

     Előadásának vége felé megenyhül az előadó, s Szabó Magdát idézi:  

     "Valamikor kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba, Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…

     Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő, aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos, szelíd sugarak hullanak a hajamra. …

     Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek, kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy „Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap, pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek között. (Hullámok kergetése, 1963)

A Tchibótól Canova szobráig

2012

          Az ember nemcsak fülével akarja megtapasztalni a szépet (Mozart, Bach, Csajkovszkij, Dvořak), hanem szemével is (épületek, szobrok, képek). A „hivatalos” program után (Arsenal), újra jártuk Bécs utcáit, hogy ismerősként köszöntsük a tereket, meghitt szögleteket, színeket. Lehet-e egy város nemcsak ember vacka, de műalkotás?

Mozart várja az adakozókat

          

     Nehéz kenyér. De a számlát itt is ki kell fizetni.
                                                        
                                                         *

     A Tchibo. Nálunk is van már. Otthon is ugyanolyan kedvesen kínálják a capuccionót, de nekünk a Grabenen kávét inni szertartás.

Kedvenc helyem

                                                           *

Az Augustienerkirche egy régi lapon

       Összefutunk E-vel és férjével. Kérdezem, hogy látták-e már Canova művét, a Mária Krisztina síremlékét. Nekem is „jól jön”, hogy bemegyünk a nevezetes templomba (Augustienerkirche), mely több száz éven át épült, s több korszak hagyta rajta nyomát.

A templombelső

     A hozzá kapcsolódó kolostort I. Albert fia, III. vagy Szép Frigyes alapította fogsága után, 1327-ben. A Loreto-kápolna különlegessége, hogy a Habsburg-család elhunyt tagjainak szívét itt őrzik ezüst urnában. A szívnek szimbolikus jelentősége van: a lelket, a személyiséget jelképezte már a középkorban is. Habsburg Ottó végrendeletében meghagyta, hogy szíve Pannonhalmán nyugodjon, mivel az itteni bencések tanították, s szerette Magyarországot.

     A templom legértékesebb műkincse Antonio Canova alkotása a Mária Krisztina főhercegnő síremléke. 1798-10 között készült. (Mária Krisztina Mária Terézia legkedvesebb lánya, Albert Szász-Tescheni hercegnek, az Albertina alapítójának a felesége volt.) Gyulai Gergely a következőképpen írja le a remekművet: a piramis formájú kriptába az Erény lép, kezében az urnával. Balra mögötte a Nagylelkűség, egyik oldalán szakállas, öreg koldus, a másikon egy kisgyerek. Jobbra a síró oroszlán és a szárnyas géniusz. A piramis közepén Mária Krisztina portréja, melyet egy nőalak emel magasba…
    Számomra legjobban az oroszlán alakja közvetíti a gyászt és a megrendültséget. Mária Krisztina arcképén a saját farkába harapó kígyó alkotja a keretet, mely az örökkévalóság jelképe.

Canova műve

                                                          *

     Most lelki szemeimmel újra látom Canovának egy másik művét, a Kunthistorisches Museum lépcsőházát „szent hellyé" avató szobrát: Thészeusz legyőzi a Minótauroszt. Ahogy az erő győzelmesen feszül és hajlik, a nemtelen pedig gyötrődve enged, azt senki szebben nem ábrázolta Canovánál.

Canova: Theseus, picasaweb.googl.com

Egy utószó ha csattan

Orwell Amerikában

     Ki gondolta volna, hogy Orwell 1984 c. regényét Amerikában aktuálisnak fogják tartani?  Ez korántsem azt jelenti, hogy Trumppal megvalósult volna az orwelli totalitárius állam, mely polgárainak minden pillanatát áthatja. Amit Trump szeretne megvalósítani, az a "putyini mintára kiépített autoriter kleptokrácia". Így vélekedik Daniel Kehlmann, aki már több mint egy éve Amerikában él, s utószót írt az 1984 német kiadásához.

     Persze vannak átfedések. Ilyen például az igazság kérdése. Orwellnél a diktatúra az igazságot szakadatlan újradefiniálja. Ezáltal létezik, hogy hatalma van afölött, hogy mi az igazság. Ezt éljük most meg, mondja Kehlmann. Példája: egy túlbuzgó szóvivő szerint Trump beiktatásánál többen voltak, mint bármelyik elődjénél. Amikor a fotók mást bizonyítottak, Kellyanne Conway, elnöki tanácsadó, kijelentette "alternatív tény"-ekről van szó /alternative facts/. Ami úgy hangzik, mintha Orwell találta volna ki.

     Az alternative facts szállóigévé lett, mely nevetségessé tette Trumpot. Igaz, Amerikában jelentős ellenerő van a médiában (New York Times, Washington Post), s ez a tény, hogy Orwellt olvasnak, enyhíti Kehlmann borúlátását. Nem olyan könnyű Amerikát autoriter állammá változtatni, s ez Orwellnek is köszönhető. 

     Egyébként a fact/Fakt szónak reneszánsza van. Németországban 2016-ban a postfaktisch szót választották az év szavává. Angela Merkel is használta: "… úgy hírlik, a tényeket semmibe vevő (postfaktisch) időket élünk, mely feltehetően azt jelenti, az embereket már nem érdeklik a tények, egyedül érzéseikre hallgatnak." (Így persze könnyű orwelli birodalmat kialakítani!) 

     Orwell nagy felfedezése nem az, hogy a totalitárius állam megfosztja az embereket a szabadságuktól, hanem az, hogy nem viseli el az igazságot, írja utószavában Kehlmann. Nem engedheti meg, hogy legyenek olyan területek, mint például a tudomány, különös tekintettel a történelemtudományra, ahol nem ő szabja meg, mit kell gondolni. A régi újságokat állandóan újra írják. A tudományos munkák sem megbízhatóak többé, ha nem az államot szolgálják. Így a magukra maradt emberek emlékezete ki-kihagy, s elfelejtik, hogyan is volt korábban.

 

     Kehlmann fejtegetéseinek legérdekesebb része az, amikor összeveti az orwelli módszereket az avantgárd művészeti technikákkal. Ami korábban csak művészet volt, játék, az most valóságossá vált. Kehlmann emlékeztet René Magritte képére (1929): Ceci n'est pas une pipe (Ez nem pipa). Az orwelli állam megteheti ugyanezt, hisz megvan a hatalma, nem lehet ellent mondani. A következő párbeszédet akár Pirandello vagy Ionesco is írhatta volna:

-         - Létezik-e a Nagy Testvér?

-         - Persze, hogy létezik. A Párt létezik. A Nagy Testvér a Párt megtestesülése.

-         - Létezik-e ugyanúgy, ahogy én létezem?

-         - Te nem létezel."

     Bármennyire is kacagtató némely részlet, Kehlmann a conditio humana legkegyetlenebb víziójának nevezi az 1984-et, amelyben nincs remény, nincs művészet, a szerelem se lehet megváltás, sőt a legelemibb szellemi tevékenység és a testi öröm is tilos.

    Kehlmann mégis optimista, mert van Orwell, s a dolgokat be lehet azonosítani. Én mégis félek: nehogy a végén arra ébredjünk, hogy fejünk fölött elrepül Kassák nikkel szamovárja.

Megjelent a Librariusban