A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Takács Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Takács Ferenc. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 24., hétfő

Túlcsordul



     A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan mértékben.

     Takács Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné", akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.

*

     Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe. Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab gyengesége másoknak is feltűnt:  Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán utószavából, 1986)

*

     A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző előadás volt. Ruszt József rendezése varázsolta remekművé?

*

     Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare megítélésében T. S. Eliot véleménye a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve; ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács Ferenc) Mint műalkotást a Coriolanust, illetve az Antonius és Kleopátrát sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken."

*

     Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet, hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom? Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös, jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul, gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor Miklós: Tollal, 1968)

*

     Előadásának vége felé megenyhül az előadó, s Szabó Magdát idézi:  

     "Valamikor kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba, Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…

     Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő, aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos, szelíd sugarak hullanak a hajamra. …

     Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek, kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy „Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap, pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek között. (Hullámok kergetése, 1963)