Párizsi képek: Illyés Gyula

 

                                                                    A Hunok Párizsban első kiadásából, 1946

                                 „Párizs a jövő volt; még Batsányi biztatására, vigyázó szememet már messziről a jövőre vetettem.” (Illyés: Hunok Párizsban)   

     Az Útrakelő Berlin után Párizsba utazott. De erről nem fog beszámolót írni, mint Berlinről, hanem magyar írók párizsi élményeit fogja ideidézni. Nem lesz nagyon sok, s remélem nem fog csalódni senki. (Adyt kihagyom – horribile dictu – őt mindenki kívülről fújja.)

     Legyen az első Illyés Gyula (1902-1983). Előre bocsátom, hogy Illyés műve nagyon gazdag, bármely más részlet megfelelt volna. Biztos van, akinek meglepetés, hogy Illyés is sok időt, négy évet töltött el Párizsban (1922-26). Nagyon fiatalon, politikai szerepvállalása miatt kényszerült erre a nagy kalandra. Ő volt talán az egyetlen költőpalánta a párizsi magyarok közül, aki egy munkásokból álló közösséghez tartozott: „Úgy éreztem, hogy a világban máris helyem van, sőt célom és rendeltetésem van.”

     Ugyanakkor a Sorbonne előadásait is hallgatta, s a szárnypróbálgató költő sikerrel kapcsolódott a francia avantgárd neves képviselőihez: Cocteau, Tzara.

     Számomra nagyon érdekes volt, hogyan rendezkedtek be az ifjú szökevények (migránsok) a különböző szállásokon:

„Sinkovics lassan már készülődött az étterme éjjeli takarításába. Üres ágya azon nyomban vendégágynak kínálkozott.

De nemcsak az én számomra. Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki óvatosan arrébb nyomkod s mellém fészkelődik.

– Jóska hol alszik? – hallottam félálomban.

– Lábtól keresztben.

– És Károly?

– Vegyétek le azt a nagyfüggönyt.

– Feljön Sándor is?

Kinyitottam egy percre a szemem. Nemcsak az ágyakon és a heverőn aludtak kettesével, hanem a földön is. Mintha a sublóton, a széles ablakpárkányon, sőt a szekrény tetején is feküdt volna valaki. Olyan valószínűtlen s mégis olyan elfogadható volt, mintha álmodtam volna. Az elcsodálkozás a reggeli ébredéskor várt, amikor tiszta fejjel kellett a szobában nyüzsgő rengeteg fiatalemberről megállapítanom, hogy az mind nálunk aludt. 

Hogy az előbbi hasonlatot folytassam: ennek az előretolt fedezéklyuknak Sinkovics parancsnoksága alatt, Piliti, Hegyi és Kacsmár volt az állandó őrszemélyzete. A különféle Istvánok, Károlyok, Józsefek voltak a rohamozó harcosok. Rendszerint csak egy-egy szuszra lapultak meg náluk. Hetenként, de néha naponként cserélődtek, hovatovább megkülönböztethetetlenül. Nevet és személyiséget akkor nyertek, amikor maguk is fészket vertek, egy emelettel feljebb ugyanabban a szállodában, vagy a szemköztiben. Számuk egyre nőtt. A frissen érkezett Mihály, alighogy kifújta magát, levelet írt egy hazai Ferencnek; Ferenc az első vacsora után máris törölte le az asztal sarkáról a morzsát, s küldte a lapot a soron következő Györgynek vagy Lajosnak.”

     Persze ez csak átmenet. Innen lendül föl a költészet magasába:

                       „Mint egy igazi költő, e padlásszobában
                         éltem három évig. Föl-alá járkáltam,
                         hajamat turkáltam s asztalomnak esve
                         egy végtelen verset írtam főleg este.”

                                                           (9, Rue Budé, 1931)

Párizsi képek: Szomory Dezső

 

                                                                         Szomory Dezső, PIM.hu

     Következzen Szomory Dezső (1869-1944). 1890-ben a katonai szolgálat elől Párizsba költözött. Csak 1906-ban költözött haza. A Párizsi regény c. művének témája „az íróvá küzdés-válás” Itt születik meg két könyve: az Elbukottak (1892), ill. francia nyelven a Les Grands et les Petits Moineaux, (magyarul Mesekönyv, 1898).

     A Párizsi regényből azt a részletet választottam, amikor az írót eléri a hír: meghalt Kossuth (1894). Meggyőződhetünk Szomory mély hazaszeretetéről, s tanulmányozhatjuk különleges stílusát, expresszionizmusát, a külső és a belső ellentétét, a párizsi élet dinamikáját. Már csak egy apró megjegyzés: elolvasandó még Jókai beszéde: Kossuth ravatalánál. 

„- Kossuth meghalt, - mondta. - Most jött a sürgöny Torinóból.

     Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

- Holnap tessék feljönni az egyletbe, - mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.

     Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt... Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki doku­mentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában!

     A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondol­tam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harang­szóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő!

     Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

     És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erő­sebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!

     És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben.

     Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre száz­féle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam?

     Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak.

     S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fény­ben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak.

     S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, fél­szemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare whore-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez.

     És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányá­ban, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhitatos szemforgatással a jár­dáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminá­ciókba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.

     S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.”

                                                          Jókai: Kossuth ravatalánál

    

Párizsi képek: Hevesi András

 

                                                                                   Litera.hu

     Hevesi András alakja, művészete kevésbé ismért. 1901-ben született. A 20-as években volt Párizsban. Kritikusként, műfordítóként is jelentős. Legfontosabb műve a Párizsi eső c. regény melyben „megírja a kiszolgáltatott embert, aki, mint kesztyűbélést fordítja kifelé a lelkét…” (Halász Gábor)

     1938-ban visszatér Párizsba, majd jelentkezik a francia hadseregbe, jóllehet nála tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált.” (Fejtő Ferenc) 1940. július 3-án hunyt el, halálos sebet kapott.

     Az embert legjobban Illés Endre mutatja be: Egy dühöngő fiatal a 30-as években. (Mestereim, barátaim, szerelmeim 2, 1983², 393-415 old.) 

     "Szállodai szobámnak csak az ajtajára emlékszem, ablaka, ha egyáltalán volt, oly kicsi lehetett, hogy emlékezetem elhanyagolta. Ez is fekete volt és mindene ragadt, az ágyhuzat, az éjjeli­szekrény, még a mosdótál is. Mikor összekuporodtam a kurta és keskeny ágyban, úgy éreztem magamat, mint akit kalickában akasztottak fel a világűrben.

(…)

     Reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot. Néha azt hittem, megőrültem: ahogy rohantam, mindig egy irányba, többször beleütköztem a Szajnába, amely úgy látszik, külön az én bosszantásomra, három-négy példányban szelte át a várost. Szeren­csére eszembe jutottak a még otthon látott térképek, amelyeken úgy tekerődzik a városra, mint áldozatára az óriás kígyó. Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal. Olyan vigasztalanná váltam, mintha csupa süketnéma közé kerültem volna, agyamban kárpótlásul harsogni, tombolni kezdtek a gondolatok.

(…)

     Hamar megtaláltam, mint a csavargó a jótékonysági egyesü­letet, az egyetlen helyet, ahol az esték tűrhetően teltek, a Sainte Geneviève könyvtárat a Panthéon mellett. Csúnya könyvtár volt, nagy hodály, mint egy bazár, vásárcsarnok vagy pálya­udvar, a gázlámpák elszigetelt fénye fásult és mértéktartó kétségbeesést kölcsönzött e helynek, az éjszakai pályaudvarok álmos, pállott jövés-menését, amelybe csak egy módon lehet izgalmat és feszültséget disputálni, ha háttérnek és előzménynek fogja fel az ember, amelyből irtózatos robajjal, velőtrázó sikoltással tör ki valami szerencsétlenség. A könyvtár tömérdek parányi zajjal, tollak percegésével, őrök csoszogásával, lapok forgatásával pukka­dásig teleszítt csendjét vihar előtti csendnek képzeltem, aláaknázott várnak, amely minden pillanatban robbanhat. A levegőben tölcsérként kavargott a minden idegszálammal áhított botrány. A lámpafényben imbolygó porszemek a nyomban kitörő vihar előjelei, még egy perc és a tömzsi rigai lány vastag bundájában és óriási kalapjában, amely oly mosolytkeltően ellen­kezik józan és megfontolt kispolgári természetével, mocskos szavakat kiáltozva a földre veti magát, és epilepsziás görcsökben hempereg. Ez mindenkit meglepne, csak én találnám természetesnek.

(…)

     Eltorzult arccal, görcsösen olvastam, egész testsúlyommal belekönyökölve a könyvbe, szemem néha kidülledt, mint a haldoklóé, hősies, szent kötelességet végeztem.

(…)

     Életem jelképe a sarokban ketyegő óra volt. Én magam is óra voltam, egyhangúan ketyegő óra, amelynek az a rendeltetése, hogy céltalan, gépies mozdulatokkal töltse ki az idő­közöket. Az idő az én külön időm volt, más mint a többi emberé, olyan, mint én magam ebben a letarolt környezetben, ugyanolyan száműzött és eseménytelen.”

Párizsi képek: Márai Sándor

 

                                                                                 Az ifjú Márai

      „Egyszer elővettem a Larousse-t, s megnéztem az ország térképét, ahol születtél. Egészen kicsi foltot láttam csak, barnára festve, s körös-körül országokat, alig valamivel nagyobbat, mint a te hazád. Akkor láttam, milyen nagy Franciaország. Szegény, gondoltam. Nagyon sajnállak. (…) Szegény, még tengere sincs…” (A francia nő szavai a szakítás előtt.)

                                         (Márai: Idegen emberek) 

     Mennyi mindent elárul egy szoba leírása[(Lásd még: Tandori) az előző, ill. leendő lakójáról, a korról, s főleg arról, hogyan kezdi életét Párizsban egy „idegen”: 

     „Ez itt a Hotel Molière?” – kérdezte a seprűs embertől. „Igen, ez a Hotel Molière.” S a tulajdonos félredobta a seprőt s vállára vette a poggyászt. A ház hat emeletes volt, s oly keskeny, hogy minden emeletére csak két ablak jutott. (…) hat emeleten másztak föl, a tulajdonos belökte az ajtót, a poggyászt a padlóra dobta: „Voilà”. Az ablakhoz lépett. A keskeny és hosszú szoba egyetlen hosszú és szárnyas ablaka erkélyfélére nyílott. Áthajolt a vasrácson, mindenfelé háztetőket, tűzfalakat látott csak, hosszú kéményeket, melyeknek tövében macskák nyaraltak. Ha mélyen áthajolt a rácson, a Luxembourg-kert egy zöld foszlányát sejthette még. Mindenfelé csak háztetőket látott. Egy szék volt a szobában, s óriási ágy. Szekrény nem volt A mosdón pléhlavór állt, a tulajdonos az ajtóhoz ment, s látható elégültséggel felcsavarta és eloltotta a villanyt. Leült az ágy szélére, a háztetőket nézte. Akkor még nem tudta, hogy háztetőket és tűzfalakat is lehet szeretni.”

     Majd névtelen hősünk belecsöppen a Bastille napján (július 14.) a nagy népünnepélybe, melyet kísérteties panoptikumnak lát, hisz „a legnagyobb baj, hogy megadták magukat a pénznek. Nemcsak csinálják, nemcsak szeretik, ezek már hisznek a pénzben! Szabadság!... Csak táncoljatok.”

     A végkifejlet Franciaország legészakibb sarkában következik be, amikor a szeretett francia nő, (szintén névtelen), a végtelen tenger mosta Bretagne-ban vágja a szemébe: „sale etranger” (piszkos idegen).

     „… este elutazom, nem láttam még Napoleon sírját, a Cluny-múzeumot, nem voltam színházban, nem mentem fel az Eiffel-torony tetejére, nem néztem meg a Louvre japán osztályát. Nem láttam semmit – állapította meg elcsodálkozva (…) holnap este Amsterdamban lehetnék… Mindenféle látnivaló akadhat még Európában.”

---

Párizsi képek: Kassák Lajos

 

                                                                    Tihanyi Lajos: Kassák Lajos, 1918, Wikipedia

                                                                   „Párizst és nem láttam semmit” 

     A fenti idézet A ló meghal a madarak kirepülnek c. hosszúversből való, melyben Kassák megörökíti párizsi útját. A költemény (1922) arról hosszú „csavargásról” szól, melynek főbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel, Párizs. 1909. április 25-én indul útra - gyalog – Gödrös Ferenccel, a „félkrisztus faszobrásszal”, s 1910 nyarán tér haza.

     Majd miután elválnak útjaik, Stuttgartban Szittya Emil lett a társa, vezetője. (Szittya nem volt akárki, később ő „fedezte fel” Chagallt.) Ebben az időben írta első szabadversét.

     Az első részlet (I) A ló meghal a madarak kirepülnek c. poémából való, melyet Kassák Bécsben, (akkor itt élt emigrációban), a 2x2 c. folyóirat egyetlen számában adta közre.

     A második rész (II) az Egy ember élete c. önéletrajzi regény Csavargások c. fejezetéből való. Kassák mindkét szövegében érződik, hogy költőnk igyekszik maximálisan lerombolni a hagyományos költői, művészeti formákat, à la Marinetti, s a töredékekből felépíteni az újat. (Ez érvényes a társadalomra is.)

Van egy 3. idézet is (III, 1972-nen jelent meg), melyben már egészen másképpen, sokkal bölcsebben értékeli a nagy kalandot.

I.

napokig sehol se kaptunk szállást

ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott

mindjárt házat is tojni a hátunkra?

egy börtönőr aki különben suszter is volt

12 órára bedugott bennünket a szalmába

a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos

orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek

ez azonban nem jelentett semmit

messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval

valaki állandóan azt énekelte felettünk:

TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK

s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül

azt mondta nagyon szép hajam van

s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok

aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta

a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban

és én megigértem

hogy párisból küldök neki egy képeslapot

két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal

PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát

és kitudja miért

és többé nem szakadt el tőlem a hangja

benne sirt a vámőrök sipjában

és nevetett páris elektromos kürtjeiben

nevess hát te szamár

nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz

most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen

megfeledkezve a tripperéről

egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból

hozzáképest szódaviz volt az anyám teje

tüzd föl a szárnyaidat

holnap elmegyünk GRIZETTE-hez

holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és

megnézzük a villanyos madarakat

holnap átmegyünk a tuilleriákon

és a csillagbáron

hát igen

igen

nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan

nőnek a körmök

ó jaj

jaj

hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák

2x2=4

II.

     „– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.

(…)

     Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy bemenjünk valamelyik múzeumba.

De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.”

III.

     „Mint megmunkálatlan fatuskó érkeztem ide, és néhány hónap alatt megcsiszolódtam, érdeklődővé lettem a világ dolgai, az emberi alkotások iránt. Most hallottam először Guillaume Apollinaire-ről, Pablo Picassó-ról, Henry Rousseau-ról. Apollinaire égig magasztalt verseihez nem tudtam hozzáférkőzni, de amit hallottam róluk, az is elég volt, hogy mélyen felzaklasson, hogy letérjek a járt utakról, s hogy mint vak elinduljak, mit tudom én, merre, hová. Hátat fordítottam a tegnapi magamnak valami ismeretlenért, amiben látatlanul is hittem.”

                               (Kassák: Az izmusok története, 1972, Pán Imrével)

Párizsi képek: Kuncz Aladár

 

                                                                                  Kuncz Aladár

Két sírás 

     Evezzünk már végre békésebb vizekre! Ne csak a nyomor, az éhezés legyen a fő téma, mondja jobbik felem. Hát jó, az utolsó fejezetben süssön ki a nap, villanjon fel az illékony szépség.

     Kuncz Aladár 1866-ban született Aradon, és 1931-ben halt meg Budapesten. 1904-ben az egyetemen, az Eötvös Kollégium tagjaként bölcsészetet tanult, tanár lett, s megnyílt előtte a Nyugat folyóirat is, s „… mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de ľ esttől a Quartier Latinba vitt.”, írja főművében a Fekete kolostorban.

     S jöjjön a megígért varázslat:

     „Még egy egész napom volt Párizsban, és csak az azután következő reggel kellett utaznom. Másnap reggeltől estig a búcsúzás meghatódott, bódult állapotában járkáltam Párizs utcáin. E város szépségei, amelyek előlem sorsom izgalmas fordulatában messzire húzódtak, most, hogy válni készültem, megint előre léptek. Az augusztusi nyár napjának megszépítő aranyfénye vont be mindent a Luxembourg-kertben, amikor délután ide beléptem. A fák, bokrok levelei itt-ott már megsárgultak, vagy vörösek lettek. A korai ősz, amelyről Ady írt, már-már beszökött Párizsba. A kert álomszerű szépségben terült el. A fák között a magas, halványzöld füvön a nap fénye nagy foltokban remegett. A fasorok árnyékában néha színes ruhájú nő ment végig, vagy kisgyermekek futottak karikájuk után. A szökőkút vize csillogva sistergett felfelé, azután puhán, szétömölve hullott vissza. A szökőkút előtt állt most is a madaras ember. Őt háború, világzajlás nem érdekelte. Kijött a madaraihoz, mint évtizedek óta minden délután, s kinek-kinek a maga kedvenc ételéből kedveskedve nyújtott. Vállán galambok pihentek, keze előtt csattogva fürjek, verebek repdestek, s az ügyesen kikészített eledelért néha varjú vagy szarka is lecsapott. Amíg messze kint az emberek ölték egymást, ő itt békés nyugalomban a madarakat barátkoztatta egymással...

     A Luxembourg-kert s talán az életem sem volt soha olyan szép szememben, mint ezekben a pillanatokban. Bejártam minden régi kedves zugot a kertben, s ahová csak léptem: a Mediciforrásnál, Verlaine márványportréja előtt, a merengő George Sand26-szobor aljában, a Luxembourg-múzeum lépcsői előtt, mindenütt az elmúlt évek gyönyörű élményei seregestül rebbentek fel, mintha csak idáig e sok természeti szépség bűvöletében rejtve maradtak volna...”

     Talán azért volt minden olyan vakítóan szép, mert főhősünket, a francia kultúra szerelmesét nemsokára internálták – másokkal együtt, Bárczi Gézával, Németh Andorral - a „fekete kolostorba”. 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ez volt a jel a nagy háborúra.

     Nem sorolom testi-lelki szenvedéseit. „… az egyetlen, hatalmas élményt egy fél életen át hordozta, érlelte, növelte magában, s hogy mint anyák, aki belehelnek a szülésbe, élete utolsó perceiben megalkotta a Fekete kolostort…” (Bóka László)

     A nagy könyv utolsó sorai a Sorstalanság befejezésére emlékeztetnek:

„Hárman felültünk egy budai villamoskocsiba. Csomagjainkkal a hátsó peronon álltunk meg. Egy sovány, kopott ruhájú budapesti kispolgár érdeklődve nézegetett bennünket, végre azután megszólalt:

- Messziről jönnek az urak?

- Igen, francia fogságból.

A sovány, kopott ruhájú úr még egyszer megnézett, végigvizsgált mindhármunkat, azután zsebéhez nyúlt:

- Szabad egy Duna cigarettával megkínálnom önöket?...

A résztvevő hang, amelybe mintha a hazatérőket fogadó minden szeretet beleszorult volna, egyszerre felhasította lelkünk fásultságát. Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.”

     Itt zárulnak a Párizsi képek. Jó lett volna még a 20. század második feléből válogatni, sőt alaposan benne vagyunk a 21. században, de hát egy életem volt, egy iskolám. Ma ennyire futotta.

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

 

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,/A fájdalom, a koldus gúnya is.”

„Eget ne vívj, mély kutat ne áss…”

(Kosztolányi)

      A lényeg a két főszereplő ütköztetése. A regénybeli Krasznahorkai László folytatja a "hagyományos" katasztrófa-vonalat. Papp András a maga kiegyensúlyozottságával hat rá... Persze ez az "angyal" is tud szenvedni, mint más közönséges ember.

     Szerencsés véletlen, hogy Krasznahorkai László új regényének, A magyar nemzet biztonságának a megjelenése egybeesett a Nobel-díj elnyerésével. Úgy gondolom éppen ezért, sokan elolvasták vagy kíváncsiak lettek a korábbira, a Zsömle odavan c. regényre vagy – horribile dictu – a Sátántangóra.

     Azt kell mondanom, hogy az újabb regények könnyebben olvashatóak, s jobban köthetők a hétköznapok valóságához, a mai Magyarországhoz. A magyar nemzet szerethető alkotás. Az egészet áthatja a humor, az irónia, a játékosság. Persze komoly dolgokról lesz szó. Nagyon szépen kezdődik:

     „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket…”

     Ez a szeretet jellemzi legjobban Papp Andrást, a lepkevadászt, a tudóst. A szeretet. A rendszerező, kutató mindent és mindenkit szeret, még azt is, aki megtámadja őt. Ezzel áll szemben a regénybeli Krasznahorkai László bár csodálatosan írja le a kertje végében álló tölgyfát, de aztán őt a természetben lejátszódó folyamatok, az evolúció már rémülettel töltik el. Ő egy nagyhírű, alkotó ember, aki a végső kérdéseken töpreng.

     Adva van tehát két szereplő a regényben. Az egyik dr. Papp András, lepkekutató, a másik a regénybeli Krasznahorkai László, a valóságos író ironikus alakmása. Két teljesen más világ. Közelednek egymáshoz, távolodnak egymástól, s a regény egyik nagy kérdése: lehet-e köztük barátság. A lepkész nagyon aggódik, hogy az író pusztán egy megírandó témát lát benne.

     A mű Papp András történetével kezdődik, akit gyermekkorában kettős sérülés ért. Egyrészt Klippel-Feil szindrómával született, mely a nyakcsigolyák abnormális összenövését jelenti. Látszik is, hogy egy kicsit más, mint a többi ember. Másrészt szülei nem vállalták, így a csepeli nagyszülőkhöz került. A tehetséges fiú itt kezd érdeklődni a lepkék, ill. a pillangók iránt. Ez lett a hivatása később: gyűjtés, a rendszerezés. Fiatal kutatóként komolyabb munkákat is olvasott, pl. Schrödingertől Mi az élet? c. könyvét, s arra jutott, hogy „…az élet keletkezésének, működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösképpen ő soha és semmikor nem fejti meg….”

     Aztán olyan dolgok történnek, melyek sértik Papp András integritását. A nyugalmát több tényező zavarja meg. Az első a támadás a buszon, amikor egy négyfős, fiatalokból álló banda megtámadja. Megverik, megalázzák. A sofőr menti meg. És nem tesz feljelentést, mert megsajnálja a legerőszakosabb fiút, mennyi bántalom érhette őt, míg idáig jutott. De itt nincs vége. Érdekesen bonyolódik a történet tovább.

     Másodikként megjelenik egy Krasznahorkai László nevű író, aki az élet keletkezésére és értelmére vonatkozó kérdésekkel ostromolja. Az ő vívódása lesz a fő motívum. Papp András nem utasítja vissza, sőt később felcsillan benne a remény, hogy talán egy igaz barátra lel Krasznahorkai László személyében. Vágya nem teljesül, pontosabban nem tudjuk, teljesül-e, mert az író nem fejezi be kettejük történetét. A regény nyitott, nem tudjuk, hogy létrejön-e, s ha igen, tartós lesz-e a barátság.

     Harmadikként a hivatal packázásai. Az új vezető helyettes, aki eredetileg parazitológus volt, megbízta a múzeum nemzetstratégiájának a kidolgozásával. A munkatársak kiszolgáltatottá válnak. A János nevű kollégát leköltöztetik az alagsorba egy vicces megjegyzés miatt. És itt jön Papp András kiállása, szolidaritása. Ámde: "...kinek képzeli magát, kisember..." Csupán a regénybeli Krasznahorkai Lászlónak (lehet, hogy barát?) panaszolja el: "te el se tudod képzelni, mi megy odabent..."

     Ugyanakkor, mint egy rakéta csapódik be a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

     Összességében elmondhatjuk, hogy Papp András lepkész egy valóságos angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Az angyalmotívum a stockholmi beszédben is fő szerepet játszik. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ” fennmaradjon. Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „bár összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette velem, hogy voltaképpen, mit is keresek én nálad ennyire.”  Az ő alakja emeli piedesztálra a jóságot, a tisztaságot, a tisztes szegénységet és a zseniális különcséget egy olyan világban, ahol a jóság nevetség tárgya, a tisztaságot bemocskolják, a szegényeket lenézik, és a különcöket kitaszítják.[i]

     A regénybeli Krasznahorkai viszont más alkat. Megzavarja a nyugalmat. Már a külseje, megjelenése is eltér a szokásostól. Annyira elhanyagolt, hogy ez már a humor kategóriája. Háza rozzant faház, de cikázik a nagyvilágban, míg Papp András mindig ugyanazzal a busszal jár be Csepelről a Természettudományi Múzeumba. Igaz, lepkehálóval bejárja Magyarország tájait. A regénybeli Krasznahorkai kissé diabolikus figura, szóáradatával szinte leteríti a lepketudóst.

     A 4. bevezetésben jelenik meg a regénybeli Krasznahorkai László, s előadja kérdéseit, fantasztikus nagy monológját, s várja a lepkész válaszát.

„… nem érti, miért van az élet, … miért akar az élet ennyire élni, hát, ez van, tanár úr, tárta szét a kezét, ezért jött, azért, hogy megkérdezze, mondaná meg neki, mi ez az őrült hajsza a túlélésért, azt látja mindenhol, mindenütt a földi természetben, tehát abban, amit a saját világunknak hívunk, hogy valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar, és mi sem vagyunk kivételek, ó, nagyon is benne vagyunk nyakig a dologban…”

(…)

„…vegyük a zenét, … a zene is csak egy azokra az érzelmeinkre ható formák közül, amiknek a valódi célja a szaporodásunkra való buzgalom közvetett felkeltése és fenntartása, „alig merem kimondani, mire gondolok, hogy ritmus, ritmus és melódia és melódia és tempó és mindenekelőtt a tempó, mert minden, … minden csak arra szolgál, csak arra késztet minket, hogy fennmaradjunk, hogy utódokat hozzunk létre, hogy felneveljük őket, és aztán elhúzzunk, már megbocsásson a kifejezésért, a nagy semmibe (finomítottam a szóhasználatot)

„… a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást, miközben a művek, amiket alkottam – még hogy remény!, toppant meg hirtelen, egyébre sem valók, mint hogy szórakoztassanak…”

„… még ha ellenkezünk is, az is bele van építve abba a muszájba, amihez muszáj tartanunk magunkat, és amihez akár akarjuk, akár nem, tartani is fogjuk magunkat…”

     „… vigyázat, meg kell szólaljon a vészcsengő, nehogy elhiggyük, hogy fejlődtünk, hogy az élet mindig magasabbra tör meg hasonló ostobaságok”, imígyen szóla a regénybeli Krasznahorkai.

     A regénybeli Krasznahorkai László „úgy érzi, valójában nincs értelme, önmagán túlmutató célja az életnek, hiszen a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció … nincs szabad akarat sem, mert a világon minden – még a zene, az írás is végső soron mind csak arra szolgálnak, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra...”[ii] Az evolúció csődje is benne van a stockholmi beszédben. Ebből következik, mondja most már a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … mert az írással ő is csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.”

     Összegezve azt lehet mondani, hogy a valóságos Krasznahorkai műveinek is egyetlen tárgya a reménytelen metafizikai sóvárgás[iii], ami azt jelenti, hogy keresi az élet értelmét vagy valamiféle megváltót. De csak széthullás van, reményei nem teljesülnek. Nincsen remény, mondta már Vörösmarty (Az emberek, 1846), majd Kafka. S Krasznahorkai Herscht c. regényének is az a mottója, hogy „A remény hiba”.

     Az elhallgatás pedig lázadás, lázadás a körforgás ellen: nem akar részt venni benne. A stockholmi beszédet a lázadás zárja, lázadás az egész ellen.

     Ha abbahagyja az írást, nincs többé kínzó kérdés? A kérdések persze kérdések maradnak, de nem gyötrik tovább őt. Olyanná válik, mint a lepkevadász? Ezt persze nem tudjuk, mivelhogy mint már említettem, nincs lezárva a regény. Nekünk kell továbbgondolni. Nekünk kell válaszolni arra a kérdésre, hogy létrejöhet-e barátság, megvan-e mindkettőben a szeretet. Én úgy érzem, igen, a szeretet keretbe zárja a történetet. A végén előkerül a regénybeli Krasznahorkai kutyája, akiről azt mondja: azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

 

---

[i] Péter Alvarez (Index)

[ii] Kovács Bálint (Hvg)

[iii] Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról

A félkegyelmű és A magyar nemzet biztonsága

 

Két regény

 

     Mi kapcsolja össze a két regényt? Elsősorban Miskin herceg és Papp András jellemének hasonlósága. Közös bennük a nagyfokú szeretet és a megértés, hogy nyitottak, tudnak segíteni embertársaiknak. Mindketten betegséggel küszködnek: Miskin epilepsziás, Papp Andrásnak Klippel-Feil szindrómája van. Miskin szabadon lebegő, naiv alak, tiszta lap, de a saját ügyében határozatlan. A körülötte kavargó emberraj megőrjíti. Papp András visszahúzódó, szenvedélyének élő tudós, jobban állja a sarat, mint Miskin. A hozzá forduló regénybeli Krasznahorkai Lászlót nem utasítja vissza, sőt feléled benne a remény, hogy az íróban barátra lel. De később felülkerekedik benne a félelem, a csalódottság és a fájdalom. Hatnak egymásra, miként Miskin is színvallásra késztet mindenkit, akivel csak találkozik.

     A magyar nemzet biztonsága c. regény mottója is Dosztojevszkijre irányítja a figyelmet, s arról szól, hogy gondolatainkat, belső valónkat sosem tudjuk maradéktalanul kifejezni:

     „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész köteteket írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is egy ilyen gondolatát; mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű (Fordította Makai Imre)

     Ez a regénybeli Krasznahorkaira is illik, aki nagy ívű kérdéseivel ostromolja a lepketudóst. Papp András első reakciója: „ ... ez a szegény öregember nem azért jött, hogy valamit kérdezzen tőle, hanem, hogy hátha ő rájön, mi volna a kérdés, amit amaz sem megfogalmazni nem tud, sem beletörődni abba, hogy nem…”

     Szellemes válasza: „… nem akarna megnézni néhány kiváló példányt a legújabb gyűjtésből…”

     S ekkor jönnek végeláthatatlan sorban a lepkék és a pillangók. A lepketudós teljesen más alkat, mint a nagy kérdésekkel vívódó író, aki bevallja, hogy „képtelen érthetően kifejezni magát.” (Ha, ha, ha!) Kezdetben közeledik egymáshoz a két ember, (külön univerzum mind a kettő), kérdés, hogyan végződik a kapcsolatuk.

     Az utolsó előtti fejezetben a regénybeli Krasznahorkai váratlanul nyelvészeti fejtegetésekbe kezd, a kifejezés nehézségeit megindokolandó. Bemutatja az emberi nyelv, a szavak, közelebbről a főnevek kialakulását. A dolog olyképpen történt, hogy a nem létező Isten felmutatott valamit, s Ádám nevet adott neki. (Az Úristennek volt egy kikötése, hogy csak főnevet szabad mondani.) Így kapott nevet elsőnek a sékel (!), aztán a rózsa, a bárány stb. Amikor Ádám már belefáradt a névadásba, azt mondta: elég. Erre az Úr jól fejbe koppintotta, mondván: ez nem főnév. (Ma a tanárt kólintják fejbe.)

     Aztán a regénybeli Krasznahorkai László elmélkedése következik, mely szerint a valóság és a fogalom (a név) „oly messze volt és maradt egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de úgy is mondhatja, hogy olyan messze, mint egy pillangó … a magyar nemzet biztonságától” Innen tehát a cím. Ez a hasonlat azt érzékelteti, hogy milyen messze van egymástól Papp András világa és a politika. Ugyanakkor Dosztojevszkij Miskin szájába adja a Nyugat elleni kirohanásokat! Nem tudjuk, mit gondoljunk a magyar nemzet biztonságáról, de lehet, hogy ez csak egy szólam, mint a Természettudományi Múzeum nemzetstratégiája. Vagy mégse? Olyan jó lenne a magyar nemzetet (nem csak ezt az egyet) biztonságban tudni!

     A regénybeli Krasznahorkai tehát kételkedik a kifejezés hitelességében, valóságosságában, ám ebbe nem törődik bele, hiszen: „a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület, emelte fel a hangját” az író.

A stockholmi beszéd és az új regény

 

                                                                                Marjai János, MTI (2016)

                                        Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

     Elképesztő az a gondolatgazdagság és a megformálás esztétikai minősége, mely erre a műre jellemző. A jellemábrázolás is kifogástalan, főleg ami Papp Andrást illeti, mert ott teljes képet kapunk a gyermekkortól kezdve az íróval történő találkozásig. S beszűrődnek a jelenkor olyan jelenségei, melyektől mindannyian félünk: a kiszolgáltatottság, az erőszak, és a háború. S természetesen fontos a regénybeli Krasznahorkai vívódása: írni vagy nem írni, ez itt a kérdés.

     A Nobel-díj átadása előtti, három részes beszédét hallgatva, megvilágosodott előttem, hogy a valóságos Krasznahorkai éppen most vázolja fel a regény fő témáit. Az első az angyalokról szól, s Papp András lepkész éppen ilyen angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ fennmaradjon.” Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette, hogy voltaképpen, mit is keresek én.”

     A stockholmi beszéd második része az evolúció csúcspontját elérő ember vívmányairól szól, ide idézve a legnagyobb művészeket, Leonardót és Bachot is, ám sejtetve a hanyatlást és a bekövetkező pusztulást. A regényben is nagy szerepet kap az az elmélkedés, hogy vajon mit jelent az evolúció. A feltett kérdések a mi kérdéseink is lehetnének. Nevezetesen miért van élet, miért akar az élet ennyire élni? Több fejezeten keresztül gyűrűző, fantasztikus monológ. Fontos, sodró lendületű kérdések sora. Minden csak arra szolgál, hogy utódokat hozzunk létre, felneveljük őket, s utána elhúzzunk a semmibe?! A tudomány, a történelem, a művészet, a gazdaság is be van építve a muszájba? Babits is végiggondolta ezt az Esti kérdésben.

      A regénybeli Krasznahorkai úgy érzi, „nincs önmagán túlmutató értelme az életnek, hisz a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció.”[i] Nincs szabad akarat sem. Minden, a művészet is, arra szolgál, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra. Ebből következik, hogy a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … eddig az írással csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.” (Kovács Bálint, Hvg)

     S ez már átvezet minket a stockholmi beszéd utolsó gondolatáig, a lázadásig. Emlékeztek a hajléktalan és a rendőr jelenetére? Ha a regénybeli Krasznahorkai abbahagyja az írást, azaz nem akar részt venni a körforgásban, vagyis nem „segíti tovább” az evolúciót, akkor az nem más, mint maga a lázadás az egész ellen.

     Én így értelmezem a regényt. Lehet, hogy másnak mást mond. Egyébiránt nem kell megijedni a sok fejtegetéstől meg a sok lepkétől és pillangótól. Az egész könyvet áthatja a humor és az önirónia. Gondoljunk csak a regénybeli Krasznahorkai Lászlóra.

     Előkerül természetesen a kutya is. A regénybeli Krasznahorkai László nincs teljesen egyedül. Az első lepkevadászatról azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

     S talán barátként társul hozzá a lepkevadász. 

---

                                 [i]   Kovács Bálint, HVG

Krasznahorkai László: Zsömle odavan

 

                                                                                  

     A friss Nobel-díjas Krasznahorkai László első regényét 1985-ben olvastam. Ha lefordítjuk a címét, Sátántangó, ez magyarul haláltánc. Kezdetben csupán Magyarországra vonatkozott a végítélet, majd egyetemessé vált. Az ellenállás melankóliájában (1989) azonban így ír: "Az emberek (...) földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás ... teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul..."

     Persze ez nem újdonság. Hogyan jellemezte Ady Magyarországot? „Sivatag, lárma, durva kezek … a lélek temetője … ez itt a láp világa. Szürke, silány, szegény világ…” Csak az első kötetéből. Mit mondott Vörösmarty: az ember sárkányfog-vetemény. Nem akarom tovább sorolni.

     Azonban Krasznahorkai már eljutott oda, hogy nevetve, szatirikusan is tudja ábrázolni a magyarság helyzetét, pl. a Báró Wenckheim hazatér c. (2016) regényében, ill. a Zsömle odavan (2024) címűben. Finom megoldás, hogy a bírálatot Kada Józsi bácsi szájába adja: az önpusztítás pokoli bugyrába zuhan a Szent Magyar Haza (119 old.), „csak a vak és süket nem látja és hallja, hogy ez az ország a végpusztulásba rohan.” (208) Ezzel tompítja a kritika élét: nem kell nagyon komolyan venni őt és szélsőjobbos társait. (Miközben a hivatal nagyon is komolyan veszi őket.) Kada József becsületes, szeretetreméltó ember. Ő lenne a megváltó? A valóság sokkal erősebb az ő képzelgéseinél. Abban a téveszmében szenved, hogy itt neki szerepet osztanak. (Nem, sem mint királynak, sem mint egyszerű embernek.)

     Most villan be, hogy volt már a világirodalomban olyan kisember, aki nagy valakinek képzelte magát. Popriscsin Gogol az Egy őrült naplója c. elbeszélésében -  tükröt tartva az orosz világnak. Gogol koncentráltabban, drámaiabban mutatja az összeütközést a valóság és Popriscsin valósága között. (Emlékszünk még Darvas Iván alakítására?) Mind a két mű vége szívszorító.

Ady: A harmadik emeletre

 

Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszu az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne erőltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:

Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.

            Nyugat, 1910

 

     Földessy Gyula magyarázata: E vers alapgondolata: Magasra kell fölmenni, hogy az ember őt megérthesse, megismerhesse, az embert, a költőt egyaránt.

Ottlik Géza: Buda

     Végre végigolvastam Ottlik Buda c. regényét (1993), mely az Iskola folytatása. Élete végéig írta. Mint olvasom, a regény sok kritikusnak csalódás volt. Nekem nem! Az volt a véleményük, hogy nem éri el az Iskola (1959) színvonalát. Kétségtelen sok minden hiányzik belőle: a 2. világháború, a Rákosi-korszak is csupán háttér. Pedig eljutott a 80-as évekig.

     Benne vannak viszont barátai, rokonai, szerelmei, más szóval a jellemek, az emberi kapcsolatok, lelkének sok finom rezdülése. A többi „ingyen mozi”:

     „Medve egy helyen azt írja: ’Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú ›én‹ már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.” (Buda)

     A nagy, társadalmat meghatározó történéseket csak kívülről látjuk, bár mi is benne vagyunk, s túlélők lehetünk, ha szerencsénk van: „Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.” (Buda)

     Később Medve véleménye megváltozott. Az Iskolából idézek: „… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendszerezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Sőt a sakktáblát fel is lehet borítani, lásd Medve részvételét 56-ban. (Buda)

     Nem lenne a valóságnak megfelelő, ha a komor színek mellé nem idézném az enyhültebb árnyalatokat is. Most Bébéről van szó: „A Krisztina körút december reggeli félhomályát festeni kezdtem; (…) Az érthetetlen boldogság, ami ebben a napkeltét megelőző szürkületben elfogott, nem egy régi boldogság emléke volt. Nem emlék volt, hanem érzés a jelen pillanatban” (Buda)

     A fény motívuma is hasonló jelentésű. A Hajnali háztetők (1957) színpompája a létezést ünnepli, miként a Minden megvan (1968) felejthetetlen mondata is: „Istenem, jártam ezen a földön.” (Ottlik mindig ugyanazt a regényt írta.)

     Az Iskola dráma volt, a megismerés drámája. A Buda líra, mely az elveszett idő kereséséről szól. Legmegkapóbb része az elmúlást mutatja be.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Elemzés)

 

          „… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]

                                                                                   Meddig él egy fa? (link)

     Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.

     A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.

     Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él, csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben. A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”

     Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”

     Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak, mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte, amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.”

     A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe. 

     Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.

     A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.

---

[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.

[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.