Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Ottlik Géza: Uszodai tolvaj

 

                                                                                       Ottlik Géza, 1977, Wikipedia

     „A kisváros széles, falusias utcája beledermedt a korai kánikulába. Semmi nem mozdult, csak a levegő rezgett, mint vékony olajréteg, mindig szemmagasságban.”

     Jellemző ez az idézet a mű egészére. Mintha nem történt volna semmi, minden mozdulatlan. Csupán egy pici remegés sejteti a mélyben lejátszódó drámát. Ottlik novellájában a cselekvés, a tett is fontos, de még inkább a lélektan, a két kamasz jellemzése, megformálása, akik szinte beleolvadnak a többiek villanásszerű portréjába, s szinte együtt lélegeznek velük.

     A novella először az Új Idők c. konzervatív hetilapban jelent meg 1946-ban, majd a Minden megvan c. novelláskötetben (1969, 1991). Bár Ottlik legfontosabb műve az Iskola a határon c. regény (1959), novellái is jelentősek. Ottlikot a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként tartjuk számon, novelláiban Kosztolányi követője. Számára is elsősorban a jellemábrázolás, a belső történés a fontos. A módszerről egy másik író kapcsán így ír: „a ’belső jellemzés’-sel, a személytelen realizmussal, a cselekmény közbeszólás nélküli ábrázolásával”, szűkszavúsággal megfoghatatlanul többet mond mindannál, amit az író valaha is el tudna mondani. (Próza, Magvető, 1980, 152)

     A fentiek rá nem teljes mértékben igazak, hiszen az elbeszélő a két főszereplő jellemzésével kezdi a történetet. A 17 éves fiúk, Cholnoky Gábor és Szomor Péter, sokban hasonlítanak egymásra: egy osztályba járnak, mindketten jó matematikusok. De ”mint fán nem nő egyforma-két levél”, különböznek is: Cholnoky nagydarab, lomha mozgású és gondolkodású fiú. Unalmasnak, szürkének látszik. Öltözködése is az akkori szokásnak megfelelően merev: nyakkendőt, kalapot visel a kánikulában is. Igaz, szegény fiú, félárva, csak egy ruhája van. Most kapta meg kéthavi keresményét. Szomor ellenben csinos fiú. Úszóbajnok. Esze alkalmi szeszélynek, csillogásnak tűnik. Családja gazdag, „kastélyban” laknak. Mindenben sikeres, a társaság kedvence. Öltözéke sportos, szándékosan hanyag, nem törődik vele, hogy nadrágja olajfoltos.

     Ilinek, Szomor egy évvel idősebb nőérének a jelenléte is fontos. A jegyvásárlásnál jótékonykodik, bár lehet, hogy ez nem kellett volna, hisz Cholnokynak volt pénze. Ili divatos frizurát visel, modora kissé pökhendi. Le is torkolja Cholnokyt, akinek egy könyvről megvan a saját véleménye.

     Innentől kezdve az uszodai élet leírása következik. Kis jelenetek mozaikszerűen következnek egymás után. Az író kamerája mindenekelőtt Szomort követi, aki Gizit tanítja úszni. A fiúk őt ajánlották oktatónak mint legjobb úszót, szinte felkínálva neki a lányt. Majd odamegy a napozó Cholnokyhoz és Ilihez. S itt egy nagyon fontos dolog történik. Szomor megérzi, hogy „kettejük közül Cholnoky a rokonszenvesebbik.” Váratlanul Gizi  is faképnél hagyta. Újra tennie kell valamit. Odaint egy fiút („nagyfülűt”), aki mérni fogja az edzéseredményt. Végre ő a főnök.

     A következő mozaik újra Cholnoky és Ili párosa: Cholnoky részéről kisebbrendűségi érzés, Ili részéről elégedetlenség. Nem Cholnokyval, hanem az egész helyzettel: egy poros kisváros uszodájában lenni egy gimnazista társaságában, nem valami felemelő érzés.

     Szomor újra a fiútársaság középpontjában. Kitűnő időt úszott, egy "kölyök lány" szerelemmel nézi, akit észre sem vesz. De Gizibe beleszúr, majd nem akarja elengedni, találkozót beszél meg vele. Közben gondolatban készül a tettre, amellyel felülkerekedhet Cholnokyn is. Nagy nyugalmat parancsol magára, amikor végrehajtja a lopást. A finom lélekábrázolás itt is felfedezhető. Viszont a tett elítélésében Ottlik nem finomkodik: szörnyű veszteség, iszonyúan durva, mocskos cselekedet. Hogy ellopták a pénzét, Cholnoky számára akkor derül ki, amikor ki akarja fizetni Ili sörét! Feloldozás nincs. Szomor Cholnoky legérzékenyebb pontját találta el. A másodszor is megalázott fiú – az első a pénztárnál volt – szégyelli magát. Szomor az erősebb. Az utolsó mondatnak ez az értelme: „Megyek – morogja a fiú (Szomor) unottan, aztán nagyot ásít, hogy kivillannak egészséges, fiatal fogai.” Mintha egy ragadozó vadállat villantaná ki fogait.

     A Virrasztók c. hosszabb elbeszélésben (1946) folytatódik kettejük "párharca". A 2. világháború utolsó évében játszódik a történet. Ekkor már mindketten felnőttek, és súlyos döntések előtt állnak. S noha Cholnoky, a csillagász, visszahúzódó alkat, mégis ő a rokonszenvesebb. Ám Szomor viselkedése sem kifogásolható most erkölcsi értelemben, hiszen cselekvésre szánja el magát a város rettenetes kiszolgáltatottságában.

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         

                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

Lázár Ervin: A kovács

                                                                                   Elemzése itt!

     - Kénszagot érzek - mondta Szűcs Lajos.

     A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: "Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk." Márpedig a méhelben - így nevezték Rácpácegresen a műhelyt - különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

     A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.

     "Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?" - ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

     - Jó napot, uram - mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött.

     Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

     - Maga az a híres kovács? - kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

     - Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok - mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

     - Úgy hírlik - mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő.

     Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

     De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is - mind-mind súlyosan hallgatott.

     Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

     - Magát vasból kalapálta, nem igaz?!

     A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

     A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

     - Mivel szolgálhatok az úrnak? - kérdezte kurtán.

     - Na jó - böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat.

     Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

     Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

     Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak - honnan, honnan nem - megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította - nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

     - Ezt akarja ráverni? - kérdezte fitymálóan az idegen.

     - Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?

     Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

     - Az én lovamnak rendes patkót csináljon!

     Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata!

     Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

     - Ne ráncigálj, az apád nemjóját - morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

     - Gépész úr - súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

     - Azt hiszed, nekem nincs szemem? - súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: - Nyomd azt a fújtatót!

     Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet.

     Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

     - Na, ezt tekergesse össze!

     Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

     - Még vasat! - mondta.

     - Nincs több, mester úr - súgta neki a kisinas.

     - Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat - rendelkezett Szűcs Lajos.

     A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül.

     De ez sem volt elég.

     - Még vasat! - kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. - Emberek, vasat!

     A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat.

     Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

     - Nna! - mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is.

     Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

     - Na, meg van patkolva a lova - mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

     - Itt a fizetség - mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

     - Gyia! - üvöltötte az ördög.

     Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

     Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.

Lázár Ervin: A kovács (elemzés)

 

                                                                                         Lázár Ervin, 1973, wikipedia

                                                                                                         Itt olvashatod el a novellát!

„… a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is.”

     Lázár Ervin meséi ismerősek a gyermekirodalomból, sőt filmjei is nagy sikert arattak. Az alábbiakban / következőkben egy felnőtteknek szóló novelláját fogom elemezni, elsősorban a szereplők kommunikációja és a narráció szempontjából. Kitérek az ördög szándékára is.

     A novella arról szól, hogyan küzd meg egymással a kovács és az ördög. Az ördög lehetetlen feladat elé akarja állítani a kovácsot – megpatkoltatni lovát -, de a kovács a falu közössége segítségével legyőzi, s a föld alá kényszeríti az ördögöt.

     Mesei-mitikus vonás a jó és a rossz küzdelme, mely természetesen a jó győzelmével végződik. Sok népmesében is megfigyelhetjük az ördögmotívumot. Az ördög a népmesékben legtöbbször esetlen, ügyefogyott figura. Lázár Ervin ördöge inkább visszataszító. Mesei motívum a próbatétel is, melyet csak a legkisebb fiú teljesít. Ezt szimbolizálja, hogy a kovács cingár ember, gyengének látszik, de nagy erő lakozik benne. Mítoszi a küzdelem az ember lelkéért zajlik, azaz a gonosz uralma alá akarja vetni az embert. A gonosz nem tűnik el a világból, Rácpácegresen még hallatszik a föld alól dobogása, dörömbölése.

     Lázár Ervin stílusa egyszerre költői és tárgyilagos. Szereplőinek kommunikációja szűkszavú. Tőmondatok: köszönés, rövid kérdések, felszólítások, indulatszók. Míg Szűcs Lajos udvariasan szólítja meg az ördögöt, köszön, addig az ördög köszönés helyett „fölröhhint”, bájgúnár hangon kényeskedik, s amikor hízelkedő hangon dicséri a kovácsot, ő nem felel. Majd a narrátor az ördög beszédmódját jellemzi: kétszer is a „böffen” igét használja.

    Majd a látszólagos dicséretet hiteltelenítve „fitymálóan”, lekezelően szól a kovácshoz. (Ez a dicséret azonban csupán a kisinas képzeletét gyújtja fel. A kovács átlátja a manipulációs szándékot.) A kovács beszédmódja határozott, kemény. Nem ijed meg a különös vendégtől

     Ugyanakkor a testbeszéd is fontos: ahogy a kisinas némán a kovács közelébe lép. Ahogy a kovács kihúzza magát, az önérzetről tanúskodik. Amikor az ördög a kovács elé dobja az összegyűrt patkót, a kovács „sóbálvánnyá” válik. Az ördög álöltözete azt jelenti, hogy a falusi kovács előtt az úri osztály képviselőjeként akar nyomást gyakorolni, de még a kisinasnak is elárulja a vendég patája, kiről is van szó.

     A kovács az ördög kívánságát túlteljesítve győzi le a fennhéjázó gonoszt. A felkiáltó, felszólító mondatok érzékeltetik a küzdelem hevességét. A novella első felében sok a párbeszéd. Utána már a cselekvés veszi át a főszerepet Az E/3 személyű elbeszélés megvilágítja a szereplők belső világát. (Az ördög kivételével. Ő kiismerhetetlen.) Bemutatja a helyszínt, sőt a falusiak szolidaritását is. Drámai az a rész, amikor Szűcs Lajos rádöbben, hogy miféle lóval áll szemben. Ugyancsak nagyon jó a kovácsok munkájának leírása.

     Példa a halmozásra – közbeékelve a hangutánzó szóval: „átizzította, egybekalapálva, hajlította, bumm-bumm a segéd kalapácsa (…) Muzsikáltak a hangszerek.” A metaforának pozitív üzenete van, a falusiaknak is. Az eredmény az ördögnek és lovának eltüntetése. Bár a gonosz arra vár, hogy kiszabaduljon a börtönéből: hallani a „duhogást és dübögést.”

     Felmerül a kérdés. Vajon mi az ördög szándéka, aki egyébként nagyon hasonlít egy fölényeskedő úrra, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. A lovak patkoltatásával az a célja, hogy a gonosz tovább haladjon, tovább működjön a világban. Ellenfele a kovács kiemelkedő alak. A közösséget is képviseli.  Azonban az ördöggel szembeszállni egyedül nem lehet, az egész közösségnek kell segítenie. S megható, ahogy a végén a szegények ünnepelnek: „a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták”, mivel még a citerahúrt is feláldozták.

     Ugyanakkor a társadalmi viszonyok is tükröződnek a novellában, az a remény, hogy a szegények felül tudnak kerekedni a nyegle, utasítgató uraságon. Az elbeszélő azt is elárulja, hogy a történet Rácpácegresen játszódik, Lázár Ervin szülőfalujában. Azt a világot ábrázolja szeretettel, együttérzéssel az író, melyet jól ismer. Talán még a nevek is létező személyeket jelölnek: Szűcs Lajos, Mészáros Juli. A befejezésben az elbeszélőn megszólítja az olvasót, bizonyítva, hogy ő is abból a világból való.

Szabó Magda: Ezüstgolyó

 

                                                                        A novellát itt olvashatod el!

"Az úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől fogva." (Bata Imre)

          Minden irodalmi mű fontos alkotórésze a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy mivégre született meg a mű.

      A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római, ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.", mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja, újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.

     Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”  (2)

     Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az emlékek sorát, s magával viszi Szabó Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a holtak birodalmának kapuját Cerberus, a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)

     Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett, szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”

     Most már értjük, hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó, töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.

     Ugyanis az adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.

     Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba kellett volna dobni. Ida azonban haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida. Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt fel az elbeszélő arra, hogy "életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás megsejtéséről.)

     Észrevétlenül közelített a halál. Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.” A Névjegyekben is: „Ne keresd a halottak titkait."

     Ilyeténképpen az ezüstgolyó egy vidéki múzeumba került. Örökre eltemetve a titok? Itt egy véletlen játszott közre. Egy mit sem tudó tolvaj avatkozott be: kincset remélve kettévágta a golyót. Persze - mint tudjuk - a novellában kell lenni egy fordulatnak, sőt még egy megoldásnak is. Ezzel vesz új irányt a cselekmény.

     A papírszeleten egy nagy L-betű volt, s az írónő rögtön találgatni kezdte, ki lehetett az a férfi, akit a monogram rejt. A férj azonban másként látja: Idának a szabadság hiányzott, s az L-et így kell érteni: el, el innen. "- Ida tökéletesen boldogtalan volt - mondta a férjem. - Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől. ... El akart menni. El. Ennyi a betű." Ugyanakkor: " - Tiszteld az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő."

    Össze lehet állítani egy sort - Ida, az anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...

     De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...

     Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek) 

 

(1)              A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)

(2)                Teréz esztendeje, in: Mézescsók

(3)                Névjegyek c. novella, ugyanebből a kötetből

A kőszívű ember fiai

 Ephialtes

- Ez egy nagyon jó regény!

- De miért? Mert Jókai írta?

- Igen, azért.

 I

     Egy Tóth Krisztinával készült interjú kavarta fel - ki tudja hányadszor és abszolút fölöslegesen, mert minden marad a régiben - az állóvizet a kötelező olvasmányok ügyében. A költőnő Az arany ember nőalakjainak ábrázolását kifogásolta, feltételezve, hogy ők rossz mintát adnak az ifjú olvasónak: Timeának nincs szabadsága, Noémi megosztozik a férfin. Csupán azt felejti el Tóth Krisztina, hogy Jókai, bár a regénynek sok valós részlete van, alapjában véve a romantika elkötelezettje volt, s képzelete alakította emberábrázolását, nem pedig a szürke valóság.

     Jó, elismerem, Jókai óta mi is kissé romantikusnak látjuk a világot. Talán jobb lenne Móriczcal kezdeni?

     De most hagyjuk az „arany ember” feleségeit, vegyük górcső alá inkább A kőszívű ember fiait, mely az általános iskola 7. osztályában kötelező olvasmány. Ráadásul olvasmánynaplót kellett írni, 50 kérdésre válaszolva. Könnyelműen megígértem Mariettának, egy utcabeli kislánynak, hogy segítek megírni azt az (átkozott) naplót. Kár, hogy majdnem 60 évvel ezelőtt olvastam a regényt. Akkor viszont a gimnáziumban. Máig emlékszem, mit emelt ki tanárnőnk: „Lélekcserélő idők járnak.” (Errefelé most is így van!)

     Újraolvastam. Nem részletezem: nem volt könnyű, Mariettának sem. Sokszor elveszítettük a fonalat. Bonyolult, szövevényes a regény. A sok latin szó, kifejezés, idézet persze valamikor nagyon jól jöhet Mariettának, feltéve, ha majdan filológus lesz. Itt van például az Ephialtes című fejezet. Nincs jegyzetelt kiadásom, így nehéz volt eldönteni, melyik Ephialtesről van szó, kire vonatkozik ez az név.  

 II 

     "Lélekcserélő idők járnak, fiam!" Így hívja Richárdot haza az özvegy, bár a katonát köti legjobban esküje, mégis az anyának nagyobb hatalma van: a közös anyára, a honra hivatkozik, mint Vörösmarty:

                                         „Oh gyertek ölembe,
                                          Szép gyermekeim;
                                          Áldásra emelten
                                          Várnak kezeim.”

                                                            (Elhagyott anya, 1837)            

     Ugyancsak itt olvasható az az emlékezetes mondat: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált." Szerencsés esetben, s mindenképpen a gimnáziumban, össze lehet kötni Radnóti egyik sorával: „… várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
     Ezenkívül, ha jól sejtem, Jókai volt az első kubista, egyedül az egyiptomi piramisok építői előzték meg:

     "Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt." 

     A jóval szükséges szembe állítani egy gonoszt is (vagy fordítva?), és ez a szereplő Rideghváry Bence, aki arra hivatott, hogy  haldokló Baradlay Kazimirt helyettesítse. De egyben mesei rém is: "Ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára lelt."

     Baradlay Kazimir utasítása szerint a leendő özvegynek Rideghváry Bencéhez kellene férjhez menni! Nagy szerepjátszóvá válik Rideghváry, amikor a kézfogó napján kiderül, hogy hoppon marad: "Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól.” Őt ne lássa senki vesztesnek.

     Ámde ezután a főispáni posztért folytatott párharcban is kudarcot vall. Amikor Baradlay Ödön megjelenik a beiktatáson / választáson vitathatatlan a győzelme: (Rideghváry) "Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben." A paradoxon az, hogy sorozatos veresége majd visszájára fordul, nyerni fog, Baradlay győzelmei pedig nem mások, mint a vérpadhoz vezető út állomásai. (Jenő fogja megmenteni.)
     A polygonális (1) arc a bécsi forradalom napjaiban is megjelenik, majd érezve a veszélyt, elsőnek menekül Bécsből.

     Rideghváry persze minden Baradlay-fiút le akar győzni vagy megnyerni magának. Ödön fölényesen kiüti őt a nyeregből, Richárd tudomást sem vesz róla, Jenő a gyenge pont. (S lám a gyengéből lesz legnagyobb hős.) Őt csak a szerelem (Alfonsine) érdekli, még egy szentpétervári (nagyon kényes ügy) titkári állást is elvállalna, ha anyja nem lépne közbe.

     Elérünk végre az Ephialtes c. fejezethez. Mint említettem, Jókai pazarlóan szórja az olvasó elé tudásának gyöngyszemeit. Coriolan, Salamon, Belizár, Foscari, Bolivár, Béldi Pál s maga Krisztus kerül szóba. Aztán Pausanias, Epikur, Xerxes nevével találkozunk két oldalon, a földrajzi nevekről nem is beszélve. Jókai sorra veszi azokat a történelmi alakokat, akik meggyűlölték hazájukat, de vissza is vonják átkaikat. (Szegény Marietta.)
     Nagyon éles kijelentéssel kezdődik ez a fejezet: "Én gyűlölöm a hazámat." Az az Ephialtes mondja ezt, aki elárulta a spártaiakat, de Jókai mindjárt vissza is vonja a megdöbbentő szavakat: "Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta." (Ilyen humor ma nincs.) Sejtjük, hogy az Ephialtes név Rideghváryt jelöli. Nem is a gyűlölet mozgatja Rideghváryt elsősorban, hanem a haszonlesés. "Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutassuk be őket." - mondja Jókai. Milyen nagyszerű játék a szavakkal! Ez a nagyra nőtt törpe Rideghváry, aki Tallérossy Zebulonnal társalogva szórja latinul a Vergilius-idézeteket. Szegény Zebulon nem ért az egészből semmit. (Marietta se.) Végül Rideghváry németül veti oda: elfogni, felakasztani, mármint Ödönt.
      Zebulon csapdába esett, magában ezt gondolja: de hát Ödön meggyőződésből tette azt, amit tett: részt vett a szabadságharcban. Nem a haszon céljából. Rideghváry érzéketlen, de Alfonsine-t a gyűlölet vezérli, elvesztvén mindent, ami számára fontos volt. Jól megértik egymást a minden-tagadásban. (Sötétség c. fejezet)

III

     Jókai műve kiválóan alkalmas arra, hogy a tanár bemutassa, mi a romantika. De lehet, hogy a regényből egy kis részlet, egy fejezet elég lenne. (Pl. Ödön útja hazafelé Oroszországból, kedvencem volt annak idején, a farkasok miatt.) Egyébiránt az lenne jó, ha a tanár és a diákok közösen döntenék el, hogy mit olvassanak. Úgyis minden út Rómába vezet.
     A regénynek az a kritériuma, hogy szövevényes legyen. A kőszívű ember fiai túlságosan az egy általános iskolai tanuló számára. Tele van latin idézetekkel, mitológiai utalásokkal. Annak idején mi is nyilván sok részletet átlapoztunk. De tudtuk, hogy nagy és fontos író szól hozzánk, akihez még nem nőttünk fel, akit még nem értünk teljesen. Tudtuk, mert olvastuk. Tudtuk, hogy van egy És mégis mozog a föld, egy Rab Ráby, s A kőszívű ember fiait megelőzte az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán.

     Marietta nem tudja, még nem eredt a könyvek titkainak a nyomába.

(1) sokszögű

Szabó Magda: Ezüstgolyó

                                                                                    Elemzése itt!

     Valami édességet akartam kiszabadítani sztaniolburkából, beleszakadt a körmöm, a papír nem engedett. Magamat is meglepett, miért küszködöm vele, miért nem folyamodom természetes megoldáshoz, elvégre itt az olló, honnan került belém a dzsungelindulat, hogy valamit tépjek, cibáljak, mint a majmok. Mire sikerült a papír takarta tartalomig érnem, már nem is kívántam; csavartam, gyűrtem a bágyadt sztaniolt, aztán kidobtam. Később, sokkal később, mikor már levitték a konyhahulladékot, nyilallt belém a felismerés, mi hergelt fel az ártatlan csokoládé burkolója ellen: hát persze, hogy a tudat mélyéről a keresztanyám sziluettjét sodorta vissza az emlékezés. Életemben először éreztem ismét tapintható közelségben magamhoz, s a sztaniol villantotta vissza a régen kihunyt fényeket.

     Keresztanyám gyönyörű volt, legszebb a famíliában, számomra sokáig felfoghatatlan rejtelem, hogy ez a hétszépség maradt társ nélkül, képtelenség, hogy sose keltette fel senki érdeklődését. Ha a családot faggattam, senki sem adott kielégítő feleletet, legvalószínűbbnek az látszott, hogy keresztanyám aligha gondolhatott élete rendezésére, mert mindig dolga volt, olyan terebélyes famíliában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket, keresztanyám neve volt a jelszó a rengeteg rokon közt, akár jó, akár rossz következett, kedves, régimódi neve: Ida, jelszó lett. Bármi elintézendőre adott tanács is mindig ugyanaz maradt: majd Ida megoldja. Én is Idának hívtam egyébként, nem állt rá a szám sem arra, hogy keresztanyám, sem hogy néni, Ida egyszerűen csak Ida volt, aki a legvalószínűtlenebb szalagokkal fonta be a hajamat, a legcsipkésebb ruhákat varrta nekem, holott tudta, nem szeretem a csipkét, amelyre állandóan vigyázni kell, mert szakad vagy piszkolódik, de azért csak öltöztetett, becézett, szórakoztatott, és mindazt az ételt megfőzte, ha együtt voltunk, amely a mi otthoni konyhánkon nem került asztalra, de én szerettem. Ida egyébként csaknem százéves lett, biológiai csodáját körbedicsértük, még szépségét is megőrizte elképesztő magas korában, épp csak minden valahogy pár árnyalattal halványabb lett rajta, színei kifakultak: szeme erős, büszke kékje, ajka pirosa. Gyerekkoromban olyan volt, mint egy elbűvölő miniatúra, mikor utoljára láttam, háza kapujában állt, és életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül. Pasztellrajz-arcáról nem az ifjúság varázsa tűnt el, hanem az élet ragyogása. Istenem, gondoltam, Ida most már rövidesen meg fog halni. Visszanéztem rá a kocsi ablakából, ameddig csak lehetett, aztán csakugyan elment Ida, temetése idején külföldön voltam, a család rendelt neki a nevemben koszorút, mikor visszajöttem, elutaztam a sírjához, de csak néztem a kis halmot, és nem értettem, Ida egyszerűen nem volt való halottnak. Ott is hagytam a fejfát hamar, míg kifelé ballagtam a temetőből, azon gondolkoztam, nem tudok én róla voltaképpen kézzelfoghatót, a családi pletyka semmi történetet nem őrzött róla, nem hallottam romantikus szerelmi csalódásról, nem viszonzott érzelemről, éjjelizenét ugyan adtak neki, mondták, de bálban sose volt. Ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, a keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot, briliánst nem visel a magunkfajta, ajándékai általában célszerűek voltak, megbízható, sosem divatos ruhadarabokból, magas szárú cipőkből állottak, később az iskoláskorában kapott jutalomkönyvei vándoroltak hozzám, akkor untam, ma már élvezem őket. Egy olyan adományára emlékeztem, amely izgalmat keltett bennem, ezt hozta most vissza a sztaniol, amellyel gyötrődtem, Ida ezüstgolyóját.

     A vitrin hátsó polcán, az angol porcelánok mögé rejtve találtam meg valamikor, megbámultam, mert olyan volt, mint egy labda, színezüstből, akkora, mint az üveggolyó a rózsakarókon. Kértem, adja nekem, ilyen szép labdám sose volt. Ida eleinte habozott, aztán mégis kiemelte, és a kezembe adta, alig tudtam tartani, olyan súlyos volt.

     – Ez nem labda – magyarázta. – Csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy békén hagyod. Nem ma, nem holnap, mindig. Ezt nem szabad bolygatni.

     – Mi ez? – érdeklődtem lelkesen. – Megpiszkáltam a felszínét, és felfedeztem, csak látszólag egybefolyó és zárt ez a gömbölyűség, ha nagyon megkaparom, kibukkan a felszín alól valami, és talán a valami alatt is rejlik egy másik valami.

     Ida visszasimította a megbontott csepp részt, aztán elmagyarázta, mit látok. Mikor ő fiatal lány volt, ezer éve, ilyesmivel szórakoztak az akkor énkorombeliek, hogy egy papírszeletre felírták a vágyukat, a nagyon titkosat, amelyet nem akartak vagy nem mertek megosztani senkivel, körbetekerték egy darab sztaniollal, lett a beburkolt titkos vágyból kicsi gömb, s ahogy érkeztek a csokoládéküldemények vagy ajándékok, attól fogva minden sztaniolréteget kisimítottak, s rátekerték a titokra, amely egyre nőtt. Ha a vágy teljesült, az ember hálából sorra leszedte a lemezkéket, mindből pici golyót gömbölyített, és lassan elszórta a ház körül, ha meg nem lett a kívánságból semmi, mikor már bizonyosan tudta, hasztalan volt akarnia vagy remélnie, bedobta a folyóba.

     Akkor ebben még van valami olyan közlés, ami Ida be nem teljesült kívánsága. Elfogott az izgalom. Megint alányúltam a már visszaillesztett ezüstpapírnak, most már erélyesebben fogta meg a kezemet. A gömböt is visszarakta a porcelánok közé, azt mondta, mégsem adja nekem, láthatólag nem tudom megérteni, hogy nem nyúlhatok senki titkai közé. Elsomfordáltam Ida közeléből, úgy éreztem, megsértett, tüntetően kerültem a vitrint, ha nem átall titkokat tekerni ezüstpapírba, hiába szeretem, és hiába tartozik hozzánk, Ida komolytalan. Persze a vágy, hogy tudjam, mit remélt, nem csillapult, a gömb ott ezüstlött teljesületlen álmaim között sokáig, évtizedekig, Ida halála után hozzánk került a valódi értékek és az idegen szemének értelmetlen apróságok között, akkor megint felparázslott bennem a gyerekes kíváncsiság, és míg a nyitott ládákból az örökölt holmit kupacokba osztályoztuk, most már felnőtt kezemmel kezdtem el bontani az ezüstpapírt. Most, mint valamikor Ida, anyám állított meg, elvette a gömböt, és úgy nézett rám, mintha betörtem volna a Mátyás-templomba.

     – Hogy jut eszedbe? – kérdezte, s hallottam a hangján, neheztel. – Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.

     – Idának nem voltak titkai – védekeztem.

     – Honnan tudod? – Anyám már enyhült, de még nem bocsátott meg. – Mindenkinek vannak, s ha körbetekerte évtizedeken át, akkor nagyon várt és remélt valamit, és látod, hasztalan. Tedd be a mi vitrinünkbe, és soha ne bolygasd, mert nincs hozzá jogod. Ha visszamégy Pestre, odaadom, nálunk nincs folyó, dobd a Dunába.

     Megsértődtem, már nem kellett a rejtély a bonthatatlan sztaniolcsomagolásban. Az ezüstgolyó csak anyámmal együtt került a mi pesti lakásunkba, s az ő elvesztése utáni lakásrendezés idején szabadultam meg tőle, méghozzá azzal a tisztességgel, amelynek megtartására ketten is figyelmeztettek. Apámék falujában akkor készítettek egy tulajdonos nélkül maradt régi házban falumúzeumot, igazgatója tőlem is kért anyagot, a múzeumnak egy, a múlt jellegzetes polgárberendezés kellékeire is szüksége volt, tudnék-e adni valamit, ami eredeti, bizonyos rétegre, stílusra vagy szokásra, jellegzetességre utal, és nélkülözhetetlen. Elküldtem nagyapám pipatóriumát, címeres pipáját, egy gyönggyel kivarrt törölközőszárító állványt, s melléjük tettem Ida ezüstgolyóját, pontos leírással: századfordulós emléktárgy, sztaniollapokból összeállított rejtek, amelyben fiatal lányok valami titkos vágyukat rögzítették papírra, a gömböt tilos felbontani, eredeti tulajdonosaik se tették, a tárgyat, ha a vágy nem teljesült, a folyóba dobták.

     Kaptam egy köszönőlevelet, és megint évtizedek teltek el, mire az emlékezés mechanizmusa visszagörgette felém az enigmatikus golyót. A falumúzeum igazgatója írt, arról értesített, a múzeumot kirabolták, a pipatórium, a pipa, a legtöbb tárgy, sajnos, egyéb elrabolt naiv értékekkel együtt odalett, a szintén általam küldött tárgyról a rabló meg nem hitte el, amit a mellétűzött leírás állított, hogy játék, értéktelen, valamivel kettémetszette, aztán otthagyta, mert a sztaniolok csak egy szelet papírt takartak, a papíron egy óriási L betűvel. Küldje vissza a kettészelt gömböt, vagy mi történjék? Nagyon sajnálja és szégyelli, sokan károsodtak a rabló miatt.

     Megírtam a választ, dobja a folyóba a gömb maradék múmiáját, kiálltam az erkélyre, néztem a fákat. L. Egyetlen nagy L. Ki volt? László? Lajos? Lőrinc? Lóránt? Leventének még nemigen kereszteltek kisfiút Ida fiatal éveiben.

     Megrezzent mögöttem az üvegajtó, a férjem is kiállt, néztük a kertet.

     – Mondj L-lel kezdődő neveket – kértem. – Én már felsoroltam egy fél tucatot, s egyiknél sem éreztem, hogy eltaláltam.

     – Mit halászol a titkok között? – kérdezte csendesen. Nem volt indulat a hangjában, mégis úgy éreztem, mintha neheztelne.  – Mi közöd Ida vágyaihoz? És honnan veszed, hogy férfinevet kell keresned? Idának nem voltak szívügyei, nagyapád, apád tudta volna, a Szabók mindig mindent kifürkésznek.

     Nem férfinév. De akkor mi? Mit kellett titkolnia? A férjem sokáig állt mellettem, gondolkozott, aztán hirtelen megfordult, és felejthetetlen pillantásával elfogta az enyémet. Néztem rá, éreztem, nevet rajtam, rajtunk, ez megzavart, nem is értettem.

     – És ha másképp ejtenéd? – kérdezte, és a hangja is olyan volt, mintha valami mulattatná. – Ha annyit jelent, hogy Idának nem tetszett a szerep, amit rászabtak a famíliában, a fuss ide, segíts, varrd meg, intézd el, ha nem akarta vállalni az idillt, ha akkora függetlenségi vágy élt volna benne, mint tebenned? Ha elege volt a rezedaillatból, és utált mindig mások életének tanúja és szolgája lenni? Ha elvágyott a faluból, mondjuk Dél-Amerikába?

     – Bolond – mondtam zavartan, de valami nyugtalanság azért megérintett. – Ida tökéletesen boldog volt.

     – Ida tökéletesen boldogtalan volt – mondta a férjem. – Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől, de ő volt az egyetlen, akit valami rejtelmes okból nem taníttattak. El akart menni. El. Ennyi a betű.

     Alkonyodott, kiröppentek a denevérek, ott köröztek a kert felett. A rablóra gondoltam, aki felszel egy gömböt, mert kulcsot remél benne, vagy ékszert, cipelni nem akarja, mert igen nehéz. Idára gondoltam, aki utált minden édeset, csak a sósat és savanyút méltányolta, és halála előtt mindenkit kiküldött a szobából, aki évtizedekig várt valami megoldást, de nem jutott neki, és most már mindegy, férfi lett volna-e, L-lel kezdődő nevű, vagy, amit a férjem gyanít, a szabadság. Mit kezdett volna a szabadsággal vagy egy férfival? Ida Ida volt, intézmény.

– Hát ezért akart elmenni – mondta a férjem. – Mert azt csináltatok belőle, intézményt. S hogy megverte az Isten! Csaknem száz év abban a rezedás idillben. Szerencsétlen Ida.

Sokáig hallgattunk, aztán a férjem visszahúzott az erkélyről a szobába.

– Tiszteld meg az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő.

– Ida? – Csak néztem rá.

– Ha összegyűltök, egy szálloda megtelik veletek – mondta a férjem. – Nevettek, beszélgettek, mindenki mindenkiről mindent tud és közöl. Egy volt köztetek, akinek csak büszkesége volt, és egy szelet papírja. Hagyd Idát pihenni végre. Megérdemelte. Ő most már elment. EL.

A legritkább esetben érzékenyedem el, akkor majdnem sírtam. A férjem hátat fordított, a konyhába ment, és feltette melegedni a vacsorát

DIA

Mikszáth Kálmán: Szücs Pali szerencséje

      

                                                   Nógrádmegyer, Boldogasszony-templom

                                                                                  Befogad és kitaszít a világ.

                                                                                                                                (Villon) 

     Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.

     A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység, fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van következménye.
     A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden megismétlődik, negatív előjellel.
     A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:

     „A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…) teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”

     Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak: „Embernek ismerlek.”  Szücs Palit bántotta, hogy csak szolgál. Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni, hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta közelről.  Az ördögök incselkedtek vele: meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de délután: „Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
     Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No ’iszen, Szücs Pali…”.
     Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere is, hogy Réki Maris rátaposson. A nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a kocsma ablakában:

„– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”

     Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.

     Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen…”