Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

 

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,/A fájdalom, a koldus gúnya is.”

„Eget ne vívj, mély kutat ne áss…”

(Kosztolányi)

 

     Szerencsés véletlen, hogy Krasznahorkai László új regényének, A magyar nemzet biztonságának a megjelenése egybeesett a Nobel-díj elnyerésével. Úgy gondolom éppen ezért, sokan elolvasták vagy kíváncsiak lettek a korábbira, a Zsömle odavan c. regényre vagy – horribile dictu – a Sátántangóra.

     Azt kell mondanom, hogy az újabb regények könnyebben olvashatóak, s jobban köthetők a hétköznapok valóságához, a mai Magyarországhoz. A magyar nemzet szerethető alkotás. Az egészet áthatja a humor, az irónia, a játékosság. Persze komoly dolgokról lesz szó. Nagyon szépen kezdődik:

     „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket…”

     Ez a szeretet jellemzi legjobban Papp Andrást, a lepkevadászt, a tudóst. A szeretet. A rendszerező, kutató mindent és mindenkit szeret, még azt is, aki megtámadja őt. Ezzel áll szemben a regénybeli Krasznahorkai László bár csodálatosan írja le a kertje végében álló tölgyfát, de aztán őt a természetben lejátszódó folyamatok, az evolúció már rémülettel töltik el. Ő egy nagyhírű, alkotó ember, aki a végső kérdéseken töpreng.

     Adva van tehát két szereplő a regényben. Az egyik dr. Papp András, lepkekutató, a másik a regénybeli Krasznahorkai László, a valóságos író ironikus alakmása. Két teljesen más világ. Közelednek egymáshoz, távolodnak egymástól, s a regény egyik nagy kérdése: lehet-e köztük barátság. A lepkész nagyon aggódik, hogy az író pusztán egy megírandó témát lát benne.

     A mű Papp András történetével kezdődik, akit gyermekkorában kettős sérülés ért. Egyrészt Klippel-Feil szindrómával született, mely a nyakcsigolyák abnormális összenövését jelenti. Látszik is, hogy egy kicsit más, mint a többi ember. Másrészt szülei nem vállalták, így a csepeli nagyszülőkhöz került. A tehetséges fiú itt kezd érdeklődni a lepkék, ill. a pillangók iránt. Ez lett a hivatása később: gyűjtés, a rendszerezés. Fiatal kutatóként komolyabb munkákat is olvasott, pl. Schrödingertől Mi az élet? c. könyvét, s arra jutott, hogy „…az élet keletkezésének, működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösképpen ő soha és semmikor nem fejti meg….”

     Aztán olyan dolgok történnek, melyek sértik Papp András integritását. A nyugalmát több tényező zavarja meg. Az első a támadás a buszon, amikor egy négyfős, fiatalokból álló banda megtámadja. Megverik, megalázzák. A sofőr menti meg. És nem tesz feljelentést, mert megsajnálja a legerőszakosabb fiút, mennyi bántalom érhette őt, míg idáig jutott. De itt nincs vége. Érdekesen bonyolódik a történet tovább.

     Másodikként megjelenik egy Krasznahorkai László nevű író, aki az élet keletkezésére és értelmére vonatkozó kérdésekkel ostromolja. Az ő vívódása lesz a fő motívum. Papp András nem utasítja vissza, sőt később felcsillan benne a remény, hogy talán egy igaz barátra lel Krasznahorkai László személyében. Vágya nem teljesül, pontosabban nem tudjuk, teljesül-e, mert az író nem fejezi be kettejük történetét. A regény nyitott, nem tudjuk, hogy létrejön-e, s ha igen, tartós lesz-e a barátság.

     Harmadikként a hivatal packázásai. Az új vezető helyettes, aki eredetileg parazitológus volt, megbízta a múzeum nemzetstratégiájának a kidolgozásával. Nem tudja kikerülni.

     Ugyanakkor, mint egy rakéta csapódik be a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

     Összességében elmondhatjuk, hogy Papp András lepkész egy valóságos angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Az angyalmotívum a stockholmi beszédben is fő szerepet játszik. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ” fennmaradjon. Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „bár összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette velem, hogy voltaképpen, mit is keresek én nálad ennyire.”  Az ő alakja emeli piedesztálra a jóságot, a tisztaságot, a tisztes szegénységet és a zseniális különcséget egy olyan világban, ahol a jóság nevetség tárgya, a tisztaságot bemocskolják, a szegényeket lenézik, és a különcöket kitaszítják.[i]

     A regénybeli Krasznahorkai viszont más alkat. Megzavarja a nyugalmat. Már a külseje, megjelenése is eltér a szokásostól. Annyira elhanyagolt, hogy ez már a humor kategóriája. Háza rozzant faház, de cikázik a nagyvilágban, míg Papp András mindig ugyanazzal a busszal jár be Csepelről a Természettudományi Múzeumba. Igaz, lepkehálóval bejárja Magyarország tájait. A regénybeli Krasznahorkai kissé diabolikus figura, szóáradatával szinte leteríti a lepketudóst.

     A 4. bevezetésben jelenik meg a regénybeli Krasznahorkai László, s előadja kérdéseit, fantasztikus nagy monológját, s várja a lepkész válaszát.

„… nem érti, miért van az élet, … miért akar az élet ennyire élni, hát, ez van, tanár úr, tárta szét a kezét, ezért jött, azért, hogy megkérdezze, mondaná meg neki, mi ez az őrült hajsza a túlélésért, azt látja mindenhol, mindenütt a földi természetben, tehát abban, amit a saját világunknak hívunk, hogy valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar, és mi sem vagyunk kivételek, ó, nagyon is benne vagyunk nyakig a dologban…”

(…)

„…vegyük a zenét, … a zene is csak egy azokra az érzelmeinkre ható formák közül, amiknek a valódi célja a szaporodásunkra való buzgalom közvetett felkeltése és fenntartása, „alig merem kimondani, mire gondolok, hogy ritmus, ritmus és melódia és melódia és tempó és mindenekelőtt a tempó, mert minden, … minden csak arra szolgál, csak arra késztet minket, hogy fennmaradjunk, hogy utódokat hozzunk létre, hogy felneveljük őket, és aztán elhúzzunk, már megbocsásson a kifejezésért, a nagy semmibe (finomítottam a szóhasználatot)

„… a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást, miközben a művek, amiket alkottam – még hogy remény!, toppant meg hirtelen, egyébre sem valók, mint hogy szórakoztassanak…”

„… még ha ellenkezünk is, az is bele van építve abba a muszájba, amihez muszáj tartanunk magunkat, és amihez akár akarjuk, akár nem, tartani is fogjuk magunkat…”

     „… vigyázat, meg kell szólaljon a vészcsengő, nehogy elhiggyük, hogy fejlődtünk, hogy az élet mindig magasabbra tör meg hasonló ostobaságok”, imígyen szóla a regénybeli Krasznahorkai.

     A regénybeli Krasznahorkai László „úgy érzi, valójában nincs értelme, önmagán túlmutató célja az életnek, hiszen a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció … nincs szabad akarat sem, mert a világon minden – még a zene, az írás is végső soron mind csak arra szolgálnak, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra...”[ii] Az evolúció csődje is benne van a stockholmi beszédben. Ebből következik, mondja most már a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … mert az írással ő is csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.”

     Összegezve azt lehet mondani, hogy a valóságos Krasznahorkai műveinek is egyetlen tárgya a reménytelen metafizikai sóvárgás[iii], ami azt jelenti, hogy keresi az élet értelmét vagy valamiféle megváltót. De csak széthullás van, reményei nem teljesülnek. Nincsen remény, mondta már Vörösmarty (Az emberek, 1846), majd Kafka. S Krasznahorkai Herscht c. regényének is az a mottója, hogy „A remény hiba”.

     Az elhallgatás pedig lázadás, lázadás a körforgás ellen: nem akar részt venni benne. A stockholmi beszédet a lázadás zárja, lázadás az egész ellen.

     Ha abbahagyja az írást, nincs többé kínzó kérdés? A kérdések persze kérdések maradnak, de nem gyötrik tovább őt. Olyanná válik, mint a lepkevadász? Ezt persze nem tudjuk, mivelhogy mint már említettem, nincs lezárva a regény. Nekünk kell továbbgondolni. Nekünk kell válaszolni arra a kérdésre, hogy létrejöhet-e barátság, megvan-e mindkettőben a szeretet. Én úgy érzem, igen, a szeretet keretbe zárja a történetet. A végén előkerül a regénybeli Krasznahorkai kutyája, akiről azt mondja: azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

 

---

[i] Péter Alvarez (Index)

[ii] Kovács Bálint (Hvg)

[iii] Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról

A félkegyelmű és A magyar nemzet biztonsága

 

Két regény

 

     Mi kapcsolja össze a két regényt? Elsősorban Miskin herceg és Papp András jellemének hasonlósága. Közös bennük, hogy nyitottak, a nagyfokú szeretet és a megértés, tudnak segíteni embertársaiknak. Mindketten betegséggel küszködnek: Miskin epilepsziás, Papp Andrásnak Klippel-Feil szindrómája van. Miskin szabadon lebegő, naiv alak, tiszta lap, de a saját ügyében határozatlan. A körülötte kavargó emberraj megőrjíti. Papp András visszahúzódó, szenvedélyének élő tudós, de jobban állja a sarat, mint Miskin. A hozzá forduló regénybeli Krasznahorkai Lászlót nem utasítja vissza, sőt feléled benne a remény, hogy az íróban barátra lel. De később felülkerekedik benne a csalódottság, a félelem és a fájdalom. Hatnak egymásra, miként Miskin is színvallásra késztet mindenkit, akivel csak találkozik.

     A magyar nemzet biztonsága c. regény mottója is Dosztojevszkijre irányítja a figyelmet, s arról szól, hogy gondolatainkat, belső valónkat sosem tudjuk maradéktalanul kifejezni:

     „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy sem lehet másokkal közölni, érthetővé tenni, ha egész köteteket írna, vagy ha harminc évig magyarázgatná is egy ilyen gondolatát; mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre; meg is hal bele az ember, anélkül, hogy azt valakivel közölhette volna, pedig meglehet: az volt a legfőbb ideája.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A félkegyelmű (Fordította Makai Imre)

     Ez a regénybeli Krasznahorkaira is illik, aki nagy ívű kérdéseivel ostromolja a lepketudóst. Papp András első reakciója: „ ... ez a szegény öregember nem azért jött, hogy valamit kérdezzen tőle, hanem, hogy hátha ő rájön, mi volna a kérdés, amit amaz sem megfogalmazni nem tud, sem beletörődni abba, hogy nem…”

     Szellemes válasza: „… nem akarna megnézni néhány kiváló példányt a legújabb gyűjtésből…”

     S ekkor jönnek végeláthatatlan sorban a lepkék és a pillangók. A lepketudós teljesen más alkat, mint a nagy kérdésekkel vívódó író, aki bevallja, hogy „képtelen érthetően kifejezni magát.” (Ha, ha, ha!) Kezdetben közeledik egymáshoz a két ember, (külön univerzum mind a kettő), kérdés, hogyan végződik a kapcsolatuk.

     Az utolsó előtti fejezetben a regénybeli Krasznahorkai váratlanul nyelvészeti fejtegetésekbe kezd, a kifejezés nehézségeit megindokolandó. Bemutatja az emberi nyelv, a szavak, közelebbről a főnevek kialakulását. A dolog olyképpen történt, hogy a nem létező Isten felmutatott valamit, s Ádám nevet adott neki. (Az Úristennek volt egy kikötése, hogy csak főnevet szabad mondani.) Így kapott nevet elsőnek a sékel (!), aztán a rózsa, a bárány stb. Amikor Ádám már belefáradt a névadásba, azt mondta: elég. Erre az Úr jól fejbe koppintotta, mondván: ez nem főnév. (Ma a tanárt kólintják fejbe.)

     Aztán a regénybeli Krasznahorkai László elmélkedése következik, mely szerint a valóság és a fogalom (a név) „oly messze volt és maradt egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de úgy is mondhatja, hogy olyan messze, mint egy pillangó … a magyar nemzet biztonságától” Innen tehát a cím. Ez a hasonlat azt érzékelteti, hogy milyen messze van egymástól Papp András világa és a politika. Ugyanakkor Dosztojevszkij Miskin szájába adja a Nyugat elleni kirohanásokat! Nem tudjuk, mit gondoljunk a magyar nemzet biztonságáról, de lehet, hogy ez csak egy szólam, mint a Természettudományi Múzeum nemzetstratégiája. Vagy mégse? Olyan jó lenne a magyar nemzetet (nem csak ezt az egyet) biztonságban tudni!

     A regénybeli Krasznahorkai tehát kételkedik a kifejezés hitelességében, valóságosságában, ám ebbe nem törődik bele, hiszen: „a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület, emelte fel a hangját” az író.

A stockholmi beszéd és az új regény

 

                                                                                Marjai János, MTI (2016)

                                        Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

     Elképesztő az a gondolatgazdagság és a megformálás esztétikai minősége, mely erre a műre jellemző. A jellemábrázolás is kifogástalan, főleg ami Papp Andrást illeti, mert ott teljes képet kapunk a gyermekkortól kezdve az íróval történő találkozásig. S beszűrődnek a jelenkor olyan jelenségei, melyektől mindannyian félünk: a kiszolgáltatottság, az erőszak, és a háború. S természetesen fontos a regénybeli Krasznahorkai vívódása: írni vagy nem írni, ez itt a kérdés.

     A Nobel-díj átadása előtti, három részes beszédét hallgatva, megvilágosodott előttem, hogy a valóságos Krasznahorkai éppen most vázolja fel a regény fő témáit. Az első az angyalokról szól, s Papp András lepkész éppen ilyen angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ fennmaradjon.” Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette, hogy voltaképpen, mit is keresek én.”

     A stockholmi beszéd második része az evolúció csúcspontját elérő ember vívmányairól szól, ide idézve a legnagyobb művészeket, Leonardót és Bachot is, ám sejtetve a hanyatlást és a bekövetkező pusztulást. A regényben is nagy szerepet kap az az elmélkedés, hogy vajon mit jelent az evolúció. A feltett kérdések a mi kérdéseink is lehetnének. Nevezetesen miért van élet, miért akar az élet ennyire élni? Több fejezeten keresztül gyűrűző, fantasztikus monológ. Fontos, sodró lendületű kérdések sora. Minden csak arra szolgál, hogy utódokat hozzunk létre, felneveljük őket, s utána elhúzzunk a semmibe?! A tudomány, a történelem, a művészet, a gazdaság is be van építve a muszájba? Babits is végiggondolta ezt az Esti kérdésben.

      A regénybeli Krasznahorkai úgy érzi, „nincs önmagán túlmutató értelme az életnek, hisz a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció.”[i] Nincs szabad akarat sem. Minden, a művészet is, arra szolgál, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra. Ebből következik, hogy a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … eddig az írással csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.” (Kovács Bálint, Hvg)

     S ez már átvezet minket a stockholmi beszéd utolsó gondolatáig, a lázadásig. Emlékeztek a hajléktalan és a rendőr jelenetére? Ha a regénybeli Krasznahorkai abbahagyja az írást, azaz nem akar részt venni a körforgásban, vagyis nem „segíti tovább” az evolúciót, akkor az nem más, mint maga a lázadás az egész ellen.

     Én így értelmezem a regényt. Lehet, hogy másnak mást mond. Egyébiránt nem kell megijedni a sok fejtegetéstől meg a sok lepkétől és pillangótól. Az egész könyvet áthatja a humor és az önirónia. Gondoljunk csak a regénybeli Krasznahorkai Lászlóra.

     Előkerül természetesen a kutya is. A regénybeli Krasznahorkai László nincs teljesen egyedül. Az első lepkevadászatról azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

     S talán barátként társul hozzá a lepkevadász. 

---

                                 [i]   Kovács Bálint, HVG

Krasznahorkai László: Zsömle odavan

 

                                                                                  

     A friss Nobel-díjas Krasznahorkai László első regényét 1985-ben olvastam. Ha lefordítjuk a címét, Sátántangó, ez magyarul haláltánc. Kezdetben csupán Magyarországra vonatkozott a végítélet, majd egyetemessé vált. Az ellenállás melankóliájában (1989) azonban így ír: "Az emberek (...) földindulásról és végítéletről beszélnek, mert nem tudják, hogy nem lesz se végítélet, se földindulás ... teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy aztán induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul..."

     Persze ez nem újdonság. Hogyan jellemezte Ady Magyarországot? „Sivatag, lárma, durva kezek … a lélek temetője … ez itt a láp világa. Szürke, silány, szegény világ…” Csak az első kötetéből. Mit mondott Vörösmarty: az ember sárkányfog-vetemény. Nem akarom tovább sorolni.

     Azonban Krasznahorkai már eljutott oda, hogy nevetve, szatirikusan is tudja ábrázolni a magyarság helyzetét, pl. a Báró Wenckheim hazatér c. (2016) regényében, ill. a Zsömle odavan (2024) címűben. Finom megoldás, hogy a bírálatot Kada Józsi bácsi szájába adja: az önpusztítás pokoli bugyrába zuhan a Szent Magyar Haza (119 old.), „csak a vak és süket nem látja és hallja, hogy ez az ország a végpusztulásba rohan.” (208) Ezzel tompítja a kritika élét: nem kell nagyon komolyan venni őt és szélsőjobbos társait. (Miközben a hivatal nagyon is komolyan veszi őket.) Kada József becsületes, szeretetreméltó ember. Ő lenne a megváltó? A valóság sokkal erősebb az ő képzelgéseinél. Abban a téveszmében szenved, hogy itt neki szerepet osztanak. (Nem, sem mint királynak, sem mint egyszerű embernek.)

     Most villan be, hogy volt már a világirodalomban olyan kisember, aki nagy valakinek képzelte magát. Popriscsin Gogol az Egy őrült naplója c. elbeszélésében -  tükröt tartva az orosz világnak. Gogol koncentráltabban, drámaiabban mutatja az összeütközést a valóság és Popriscsin valósága között. (Emlékszünk még Darvas Iván alakítására?) Mind a két mű vége szívszorító.

Ady: A harmadik emeletre

 

Szobám: a harmadik emelet
S aki szeret,
Gondolja meg, mert hosszu az út,
Mert rossz, hazug,
Aki tagad.

Drágám, te ne erőltesd magad:
Az áldozat
Sokkal több, mint három emelet
S hogyha veled
Találkozom:

Én az egész valómat hozom
S nem átkozom,
Aki csupán félig jön ide,
Mert nincs hite:
Ne jöjj ide.

            Nyugat, 1910

 

     Földessy Gyula magyarázata: E vers alapgondolata: Magasra kell fölmenni, hogy az ember őt megérthesse, megismerhesse, az embert, a költőt egyaránt.

Ottlik Géza: Buda

     Végre végigolvastam Ottlik Buda c. regényét (1993), mely az Iskola folytatása. Élete végéig írta. Mint olvasom, a regény sok kritikusnak csalódás volt. Nekem nem! Az volt a véleményük, hogy nem éri el az Iskola (1959) színvonalát. Kétségtelen sok minden hiányzik belőle: a 2. világháború, a Rákosi-korszak is csupán háttér. Pedig eljutott a 80-as évekig.

     Benne vannak viszont barátai, rokonai, szerelmei, más szóval a jellemek, az emberi kapcsolatok, lelkének sok finom rezdülése. A többi „ingyen mozi”:

     „Medve egy helyen azt írja: ’Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú ›én‹ már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.” (Buda)

     A nagy, társadalmat meghatározó történéseket csak kívülről látjuk, bár mi is benne vagyunk, s túlélők lehetünk, ha szerencsénk van: „Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.” (Buda)

     Később Medve véleménye megváltozott. Az Iskolából idézek: „… a világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendszerezni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” Sőt a sakktáblát fel is lehet borítani, lásd Medve részvételét 56-ban. (Buda)

     Nem lenne a valóságnak megfelelő, ha a komor színek mellé nem idézném az enyhültebb árnyalatokat is. Most Bébéről van szó: „A Krisztina körút december reggeli félhomályát festeni kezdtem; (…) Az érthetetlen boldogság, ami ebben a napkeltét megelőző szürkületben elfogott, nem egy régi boldogság emléke volt. Nem emlék volt, hanem érzés a jelen pillanatban” (Buda)

     A fény motívuma is hasonló jelentésű. A Hajnali háztetők (1957) színpompája a létezést ünnepli, miként a Minden megvan (1968) felejthetetlen mondata is: „Istenem, jártam ezen a földön.” (Ottlik mindig ugyanazt a regényt írta.)

     Az Iskola dráma volt, a megismerés drámája. A Buda líra, mely az elveszett idő kereséséről szól. Legmegkapóbb része az elmúlást mutatja be.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Elemzés)

 

          „… Örkény István prózairodalmunk legmeglepőbb írója. Ars poeticájának tartja a meghökkentést. Az előre ki nem számítható művészi tetteket. Jó néhány írása egyetlen ’action gratuit’, amelyet azonban nem a hős követ el, hanem a szerző maga.”[1]

                                                                                   Meddig él egy fa? (link)

     Örkény, hosszú szilencium után, csak 1962-ben tudta megjelentetni novelláit az Új Írásban, a Kortársban és az Élet és Irodalomban. Írásait először a Jeruzsálem hercegnője (1966), majd a Nászutasok a légypapíron (1967) c. kötetekben gyűjtötte össze. Már a 66-os kötetben külön ciklust alkotnak az „egyperces” novellák. A Meddig él egy fa? is lényegében ebbe a csoportba tartozik.

     A hosszabb novellákra is jellemző volt a „kihagyásos-sejtető technika”[2]. Ilyen pl. A hattyú halála vagy a Jeruzsálem hercegnője. Az „egypercesekben” Örkény tovább csupaszítja a történetet. A Meddig él egy fa? is jó példa erre. Ennek a novellának alapvető esztétikai minősége a groteszk. Egyrészt mélyen tragikus, hisz az ismeretlen nő már a halálát várja, másrészt milyen nevetséges törekvés az, hogy valaki egy fát vásárol magának, hogy maradjon valami nyom utána.

     Az ellenpontozás, az ellentétekre épülő szerkezet a műalkotásokra általában jellemző. Itt a két asszony majdnem tökéletes ellentéte egymásnak. Bánné fiatal, vidéken él, csinos, gyereket vár, s érezhető, hogy szereti férjét, számíthat rá mindenben. A váratlanul betoppanó asszony a városból jön, már idős, divatjamúlt göncöket visel, púderezi magát, de hiába: „Sápadt arcáról, mint egy málló vakolat, pikkelyekben pattogzott a púder.” Örkény mégsem ábrázolja visszataszítónak, van benne valami megható: „Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp a lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett bohóc könnyek nélkül sír.”

     Bánné ellenben teli van élettel, próbál az ismeretlennek segíteni, noha az eladásokat a férje szokta intézni. Az idegen asszony csöndesen kérdezi: „maga gyereket vár?” A válasz: igen. Majd a jövevény elárulja: „Daganat van a méhemben. – Rák.” Talán ez a legmegrendítőbb pillanat. Az elmúlás és a jövő áll egymással szemben. Ugyanakkor az is világos, hogy a fiatalasszony két lábbal a földön jár. Minden, amit gondol vagy tesz, értelmes, logikus, célszerű cselekedet, akárcsak a férjéé. Pl. a disznóölés is aktuális, hisz közeleg a front, s a visszavonuló németek „minden élő állatot elrekvirálnak.”

     Az természetes vágya a váratlanul megjelenő, s feltehetően magányos asszonynak, hogy ő is szeretne nyomot hagyni az időben, hogy ő is élt e földön. S egy magas, erős fa világos üzenet, jobban ellenáll a pusztulásnak, mint a retiküljében rejlő levelek, fényképek. Bánné is „a fát nézte, amely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.”

     A fa motívum tehát az asszony gyermek utáni vágyát jelképezi, sőt többet, az idő legyőzését, a halhatatlanságot. Az Édenkertben is ott állt az „élet fája” a „jó és rossz tudásának fája”mellett. Csontvárynak a Zarándoklás a cédrusokhoz c. festménye is az örökkévalóságot jelképezi, a Magányos cédrus önarckép is egyben. A magyar népmesékben, mondákban szereplő világfa, életfa, égigérő fa is összeköti az eget a földdel és az alvilággal. A Csongor és Tündében a fa a boldogság jelképe. 

     Örkény „egypercese” a magyar valóságba helyezi hőseit, s éppen az abszurditással ad távlatot művének. Az egyperces novella műfajának, akárcsak a viccnek vagy az anekdotának, az a sajátossága, hogy mosolyt, derűt lopjon a legreménytelenebb szituációba. Itt Bánné alakja az, aki ellenpontozza a tragédiát. Más egypercesekben maga az abszurd ötlet, mely sosem légből kapott, villanyoz fel.

     A Meddig él egy fa? c. novellára a szűkszavúság, a tömörség jellemző, ahogy Örkény fogalmazott: „A közlés minimuma, a képzelet maximuma.” A párbeszéd és a leírás, a jellemzés itt egyformán fontos. Ebben hasonlít a „hagyományos” novellára. Megtudjuk, mikor, hol történt a két asszony találkozása. Leírásuk, szavaik egyaránt lényegesek. Bánné megnyilatkozásaiból érzékelhető a tapintat és az együttérzés. Az idegen asszony zárkózottsága is lassan feloldódik. Az elbeszélő tárgyilagos, szereplői cselekedeteit nem minősíti, mindent az olvasó képzeletére bíz.

---

[1] Galsai Pongrác: Örkény istván meglepetései, in: Kortárs, 1967, 7. sz.

[2] Szirák Péter: Örkény István, Palatinus, 2008, 164. o.

Örkény István: Meddig él egy fa? (Novella)

 

                                                                                                              Elemzése

Bánné villanyt gyújtott. Odakint még világos volt, de amióta közeledett a front, inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképp ma, amikor egyedül volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablakból néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük.

Elővette a nagy zsírosbödönt meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. Összerezzent. Félrehúzta a függönyt.

Nem németek voltak. Egy asszony állt a küszöbön, egyedül.

- Itt laknak, kérem, Bán Sándorék?

- Én vagyok Bánné - mondta Bánné.

Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján - mely épp feleútján járt az őszülésnek - fazék formájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két fekete bors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé.

- A hirdetésre jöttem.

- Miféle hirdetésre? - csodálkozott Bánné.

Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságosfiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfümszórót. A fényképeken tollas kalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak.

Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő asszony végre megtalálta a gyűrött újsághirdetést, melyen már csak a nagybetűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete-kertészete, Tét.

- Ez mi vagyunk - mondta Bánné. - De az uram nincs idehaza.

- Csakhogy én az ötórással haza szeretnék menni.

- Addig nem lesz vissza - mondta Bánné. - Bement a faluba, mert holnap disznót ölünk.

Az asszony ereje vesztetten nézett körül. Sápadt arcáról, mint egy málló vakolatú falról, pikkelyekben pattogzott a púder. Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír.

Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta, s csak szép időben s legföljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt:

- Mivel szolgálhatnék?

- Vásárolni akarok valamit - mondta az őszülő asszony.

- Díszfáink nincsenek - mondta Bánné. - Csak gyümölcsfacsemetéink.

- Nekem mindegy - mondta bizonytalanul a vásárló. - Csak szép legyen.

- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.

- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.

- Az uram szokta intézni - mondta Bánné. - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem.

Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.

- Maga gyereket vár? - kérdezte akkor.

- Igen - mondta Bánné.

- Mehetünk? - kérdezte az asszony, és karjára akasztotta a papagájt.

Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.

- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyarázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák.

Az asszony megállt.

- Nem tetszenek - mondta. - Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.

- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.

- Nekem nem fontos a gyümölcs - mondta kedvetlenül az őszülő asszony. - Nincs is időm öt esztendeig várni.

Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.

- Daganat van a méhemben - mondta közönyösen. - Rák.

- Borzasztó - riadt meg Bánné. - És nem lehet operálni?

Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.

- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.

- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra.

Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.

- Ez mi? - kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt.

- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.

- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.

- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.

- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.

- Ezt megveszem.

- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?

- Dehogy - mondta az asszony. - Így.

- Nem értem - mondta Bánné. - Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.

- Nem is akarom máshová ültetni.

- Hát mi legyen vele?

- Semmi - mondta az őszülő asszony. - Mennyi az ára?

- Itt tetszik akarni hagyni? - álmélkodott Bánné. - Ilyet még nem is hallottam.

- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém.

Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.

- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?

- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.

- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát.

Egy kis csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.

- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.

- Rendben van - mondta az ősz hajú asszony.

Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.

- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.

- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.

- Azt is megfizetem - mondta az asszony.

- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.

- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?

- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja.

Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.

- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli.

Bánné köhintett.

- Megígérem - mondta rekedten.

Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.

- Megmozdult már?

Bánné megint köhintett.

- Meg.

Az asszony elindult, visszafordult.

- Meddig él egy hárs? - kérdezte.

- Sokáig - mondta Bánné.

- Mégis? - kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?

- Még annál is tovább.

Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt, és kiment.

- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.

- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán.

Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog.

1962

Lengyel Péter: Ogg második bolygója

 

     Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.

     A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.

     Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.

     Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]

     A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.

     Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.

     Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]

     Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”

     Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)

*

     2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.

     Miklós megfejti a hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van rátok.”

     Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak. 

---

[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.

[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?

[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.

Lengyel Péter: Mellékszereplők

 

                                                                 L. P.

„Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. [...] Bizonyos tehát, hogy emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott, képeket, amelyeket különböző években látott."

                                                                                Lengyel Péter

1.

     Tulajdonképpen csak egy írónak (Lengyel Péter) egy könyvéről szerettem volna írni. Nagy volt azonban a kíváncsiságom, s igyekeztem minél többet megtudni az íróról és a művéről. Szép lassan gyűlt az anyag, s már úgy érzem, majdhogynem egy nemzedékről, egy korszakról kell beszélnem.

     A könyv címe Mellékszereplők, 1980-ban jelent meg (45 évvel ezelőtt.) Már 1970-ben kész volt, de a cenzúra nem engedte kiadni. Nyilván értették a regény rejtett utalásait.

     Először Gáll István írt arról szintén 80-ban, hogy megjelent a Péterek nemzedéke: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter (a mi hősünk), s nem utolsó sorban Esterházy Péter. Bosszantja, hogy Bereményi a Géza nevet kapta. Nem sokkal később Határ Győző írja: „Egy összeesküvésről szeretnék hírt adni: a Péterek összeesküvéséről.” Valóban történt valami a 70-es években, melyet, elhagyva a Péter nevet prózafordulatnak neveznek. Új színt, új stílust, s szinte kötelezően új tematikát hoztak be az irodalomba.

     Elég csak áttekinteni életrajzukat.

     Kezdjük Lengyel Péterrel, aki 1939-ben született. Gyerekkora a háborús évekre esett. Apja munkaszolgálatosként a Don-kanyarban halt meg. Nemcsak apját, de nevét is elvesztette, mert Merényi Péternek született, nevelőapja adta neki a Lengyel nevet.

     Hajnóczy Péterrel folytatom, mert neki is baja volt a nevével. 1942-ben – akkor így mondták – törvénytelen gyerekként született. Édesanyját Hasznos Annának hívták, ő maga Hasznos Ödön lett. Korán nevelőszülőkhöz került. 1962-ben esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, alkalmi munkákból élt. Maga választotta a Hajnóczy Péter nevet. Első könyve A fűtő címmel jelent meg. Az alkohol vitte el nagyon korán 1981-ben, 38 éves volt.

     Nádas Péter 1942-ben született. Szülei 45 után magas rangú pártvezetők, vállalatvezetők lettek, de csalódtak az új rendszerben. Előbb az édesanya halt meg rákban, majd az apa öngyilkosságot követett el. Az 50-es évekről szólt Nádas Péter első nagy műve, az Egy családregény vége c. regény.

     Még egy Pétert meg kell említeni. Ő pedig nem más, mint Esterházy Péter, aki kb. 10 évvel később született. Őt az a balszerencse érte, hogy arisztokratának született egy olyan korban, amikor ezt nem díjazták. Kitelepítés lett a család sorsa. Később, amikor fordult a kocka, kijelentette: földet vissza nem veszek.

 

2.

     Nyilván nehéz volt a sorsuk. Gondoljunk csak a háborúra, s arra, hogy a gyermekek is életveszélyben voltak.

     Lengyel és Nádas átélte a vészkorszakban a bujkálást, a menekülést. Esterházy kivételével 45 után voltak intézetben is.

     Amikor 2018-ban Lengyel Pétert beválasztották a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjainak sorába, folytatva a hagyományokat egy székfoglaló előadást kellett tartania. A székfoglaló szövege egy regényrészlet volt, melyet lánya, Lengyel Anna olvasott föl. Naivan azt gondolhatjuk, hogy a regényrészlet önéletrajzi elemeket is tartalmazott. Ebben a kis részletben bemutatja, hogy a vészkorszakban hogyan vitték el édesanyját, és hogyan menekül meg a fiú:

„A szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."

Anya a szennyes hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.

– Ide beülsz. – Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit azután is.

Nem tudja eltörni az almát.

Mesél, halk mormolással.

Látni nem lehet. Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.

A mese megállt. Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad... Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.

(…)

Anya döntött. Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.

Kimegy a szobába, hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.

– Engem keresnek – mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.

A jobb középső ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.

Mennek a prédával. (…) Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik, amíg találkozunk.”

     Ilyen élményeket hordozva magukkal, s az új világban megélve ezer ellentmondást, íróként nem tudtak megfelelni az optimista elvárásoknak. Nem tudták folytatni az elődeik munkáját, újat kellett hozniuk. Formában és persze tartalomban is. Mindegyik író a maga módján, más árnyalattal írta be magát a magyar irodalomtörténetbe.

     Új nyelvet alkottak, s sokszor megnehezítették az olvasást. Ki így, ki úgy. Gáll István még 75-ben így írt a Fancsikó és Pintáról: „Egyáltalán, mit olvastam, meg tudom fogalmazni, mit olvastam? Nem tudom.” Én is így voltam vele, nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, miről is szól a Mellékszereplők c. regény.

 

3.

     Most már többszöri elolvasás után talán el tudom mondani. Arról szól, hogyan élt néhány egyetemi hallgató (fiuk, lányok) az 50-es, 60-as évek fordulóján. Ez a mag. A Lengyel által alkotott elbeszélő, Madaras István, negyedéves egyetemi hallgató, maga is résztvevője, fontos szereplője a történetnek. Amit ő lát, amit átél, az kerül bele az elbeszélésbe. Persze a modern elbeszélők már nem mindentudóak, mint a 19. században. Sőt ahogy Ottlik fogalmaz: „Nézzünk szembe a tudatlanságunkkal: én ebben látom az epika és a líra modernségét.”

     Hogyan kezdődik a regény?

     Egy körúti presszóban találjuk magunkat, mindennapi jelenet. Majd apró részletekben megismerjük az egyetemisták, a mellékszereplők életét, bonyolult kapcsolatait. Madaras fogalmazza ezt a szöveget, E/3. személyben 1961-ben, melyet furcsa módon diplomatamunkájának szán. Később ebből lesz a regény: 

     „Egy ideig néz le a kék füzetre, aztán lassan összegyűri azt a papírlapot, amelyen eddigi címváltozatai sorakoztak két oszlopban, és a szemétkosárba dobja. Sikerül időre leíratnia és beadnia az egészet. Behunyt szemmel teszi. Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes háttérrel és oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának. Nem törődik vele, hogy az anyagát honnan vette. Hogy a tanszékvezetője fogja elsőnek olvasni és ítélni róla. Nem hajlandó figyelni a józan világra.”

     Környezetrajz, személyes tapasztalat alapján, teljes háttérrel és oknyomozással. Ki is csapják érte Madarast, persze igazolatlan óráira hivatkozva.

     Kilenc év múlva újra előveszi a szöveget, és újraírja: „Kezdődött, folytatódik, és folytatódni fog ezután, ezerkilencszázhetvenben is például.”

     Ez már egy másik idősík (1970), s nagyon kell figyelni, mivel a két szöveget egymásra csúsztatja mindjárt az 1. fejezetben. Ráadásul E/1-ben beékel nem kevés szöveget. Jól elosztja a mozaikokra tördelt egységeket, mellőzve a szabályos időrendet s az ok-okozati összefüggéseket. A szerkezet az emlékezet működését követi.

     Ars poétikáját a Holnapelőtt c. kötetben így fogalmazza meg:

     „E század művészetében nagyon sok minden megtörtént – akár azt is lehetne hinni, hogy minden megtörtént. A művészetnek az is a dolga, hogy rombolja, ami rombolásra érett, eltakarítsa a holnap útjából a lomot. A próza esetében ez azt jelenti, hogy szétverte az elbeszélést. E szót helyettesíthetjük kontextussal, dallammal. Megsemmisített valami folyamatosat, ami korábban működött, az építészetben, a zenében, festészetben is."

     A „rombolásra válaszul Lengyel új módszerrel építi fel művét:

     "Az eljárás fő eleme az az egyszerű felismerés, hogy az ártatlanság elveszítése utáni szerkezet az egymás mellett, egyszerre szóló hangoké – vagyis zenei. Kinyílik, sokfélét kíván megszólaltatni egyszerre. Többszólamú lesz. Ellenpontoz. Egy következő lépésben még megleli azt is, hogy hány szólam a használható.

(…)

     Az igény tehát: olyan módon rakni egyvonalú rendbe a tisztán megkülönböztethető szólamokat, hogy a harmadiknak a felcsendülése után az olvasó belső hallásában már egymás mellett zengjenek. Az eljárás akkor lesz sikeres, hogyha a szólamok együtt hangzanak, átizzanak, egymást átjárva regény-anyaggá olvadnak.”

     A regény olvasásakor valóban azt éreztem, hogy a szerkezet egy Bach-műre hasonlít, a motívumok ismétlődnek.  A szereplők is mintha egy hullámzó ringlispílen forognának körbe-körbe, mindig kicsit más arcukat mutatva, míg a végén elérkezik a végpont, s kiderül, a mellékszereplők miért mellékszereplők.

     Ezt legjobban Bereményi Géza fogalmazza meg: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint amilyenek mi vagyunk. Ismerem őket, felismerem bennük magunkat. Ugyanazok a bajaik – csak élesebben. Ugyanúgy nincsen lakásuk, ugyanúgy nem tudnak beszélni az apjukkal, ugyanúgy nem tudják kialakítani a saját világukat…és ugyanúgy senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt.”

4.

      Madarashoz legközelebb a Szász-testvéreket állnak, Erik és Orsolya. Apjuk neves tudós volt, egyetemi tanár, korábban az Egyesült Államokban is tanított. Vonzó, polgári életformát őriznek: szépen berendezett lakás, rengeteg könyv, festmények, ékszerek, nemesi címer a falon. Madaras Erikkel és Orsolyával is jó barátságban van. Sokat van velük, mert ők pótolják a családot, melyet apja halálával elvesztett. Madaras úgy vonzódik hozzájuk, mint az Utas és holdvilág c. regényben Mihály az Ulpius-testvérekhez. De az a tragikus, hogy ez a régi család elindult a hanyatlás útján, az új rendszerben, mint a partra vetett hal, fuldoklanak. Az apa meghal, a két gyerek elveszti tartását. Erik végül külföldre megy, Orsolya is eltűnik. Végképp mellékszereplőkké válnak.

     Ugyanilyen fontos Dán Dóra alakja is, akinek a viselkedése provokatív, s ennek oka a családjában keresendő, ahol még egyetemista korában megveri az anyja. De szeretőjétől is kijut neki egy-két kék folt. S persze őt is begyűjti az egyik tanára. Egyébként kedves-mulatságos színfoltja a csoportnak. 58-ban amerikai folyóiratokkal a hóna alatt, gumivirágos fürdősapkában jelent meg. Máskor körbetáncolt egy utcaseprőt, majd virágokra alkudott egy cigányasszonnyal, amikor csak 20 fillér lapult a zsebében.

     Ő is belesimul a társadalom szövetébe, rendes hivatalnok lesz, feleség, családanya.

     A szerelem meglehetősen bonyolult állapot. Madaras sötét dzsungelnak nevezi, melyben olykor ő is elveszetten bolyong.

     Ami a tanárokat illeti, kellően visszataszítóak. Nagy nőcsábász majd’ mind, s partnereiket a hallgatóságból választják, de kettőn áll a vásár. Azon kívül hiúak, rapszodikusak, olykor túlságosan is az érzelmeik vezérlik őket, olykor kis zsarnokként működnek. Lengyel képes alakjait sokoldalúan bemutatni. Itt van például Boncz Elemér, a tanszékvezető, kétszeres Kossuth-díjas. Ő sem úgy viselkedik, ahogy egy professzornak viselkednie kellene. Viszont mint ifjú kutató a háború idején „halálra keresett szökevény tiszteket és elgázosításra szánt fölös zsidókat bujtatott, negyvenöt után pedig nekifogott, hogy hivatásszerűen segítsen tudósoknak, festőknek, színészeknek.” Megtudjuk róla azt is, hogy az 50-es években megírja A hála esztétikája c. művét, s ezért lehetett egyetemi tanár. Ez Zelk Zoltán Sztálint dicsőítő költeményét juttatja eszembe.

     Megalkuvók lettek volna? Nagyon szűkszavúan beszél erről Madaras. Az ilyen elejtett mondatokat jelként kell felfogni, mely megbízza az olvasót, hogy nyomozzon tovább. Sztálin 70. születésnapjára nemcsak a költők írtak hálaénekeket, de a tanárok is előadásokat tartottak ebből az alkalomból. Ekkor már a Pesti Barnabás utcába költözött a bölcsészkar, ahol korábban a piarista gimnázium volt. A piaristák kápolnájából lett az Egyetemi Színpad.   Kikutattam, milyen előadások hangzottak el akkoriban az egyetemen:

Fogarasi Béla: Sztálin mint gondolkodó

Szalai Sándor: A történelmi materializmus elméletének továbbfejlesztése Sztálin által

Waldapfel József: Sztálin és az irodalom

Gerevich Tibor: A középkori régészet és művészet kutatása a Szovjetunióban

     Kérdés, hogy mindenki hitte is, amit leírt. Boncz Elemérről az hangzik el, hogy elég gyáva volt, hogy ellenálljon, megírta, amit vártak tőle. 1956 egyfajta (ironikusan mondom) őszinteségi roham volt, amelyért fizetni kellett. Zelk Zoltán, aki egyébként kiváló költő volt, magára eszmélve a forradalom lelkes híve lett, le is csukták érte. Még egy kis történet: Takács Zsuzsa, akkoriban Lengyel Péter felesége mondja el önéletrajzi könyvében, hogy „Pándi Pál halálra ijesztett. Az első szemináriumi óráján kijelentette, hogy az óráin bármit mondhatunk, de ha tudomást szerez róla, hogy valamelyikünk a folyosón az ellenforradalmat forradalomnak nevezi, annak vele gyűlik meg a baja.”

     Több apró jelzés, nyom van elrejtve a szövegben. Arra csábítanak, hogy kövessük őket. Például váratlanul felbukkan Benito Mussolini neve: „Megint egy könyv. (Puha kötésű fekete-sárga kötet ezerháromszázadik oldalán…)” Vajon miért éppen Mussolini jut eszébe? Feltehetően Mussolini neve valaki helyett áll. Olykor a hallgatás is sokatmondó.

     Még egy érdekes nyom a 25. fejezetben. Madaras azt írja: „Álldogáltunk a Károlyi-kert padjainál lehullott levelek között, és friss egyetemista sírokról beszélünk, amelyeket az Izabella utca ötvenkettes számú házudvarán ástak el a gangok és a nagy platán alatt; annak háznak a kibontott fala közös volt a Képzőművészeti Főiskolával."

     Ennyi áll a könyvben a kibontott falról és a friss sírokról. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a pár mondat. Újra egy jel, újra egy nyom, melyet talán meg lehet fejteni. Utána jártam ennek az Izabella utcai háznak és a főiskolának, melynek történetét Kisfaludy András filmje nagyon jól dokumentálja. A még élő tanúk elmondják, hogyan haltak meg az egyetemisták, amikor a pince kibontott falán keresztül akartak menekülni. A főiskolások szívvel lélekkel vettek részt a forradalomban, de a leszámolás, a bosszú lesújtott rájuk. Valószínű egy árulás folytán az oroszok körülvették a főiskola épületét, s a részben ellenálló, részben menekülő fiatalokat agyonlőtték. Négyen voltak. Velük volt még négy kiskatona is, akiket szintén agyonlőttek. Itt temették el őket az ház udvarán: szekrény volt a koporsójuk. Lengyel 17 éves volt 56-ban, de nyilván követte az eseményeket.

 

5.

     Ha többször elolvassuk a regényt, akkor minden a helyükre kerül. Egyre jobban értjük a mellékszereplők jellemét, a kort, s azt a külön világot, amely az akkori bölcsészkar volt.

A 27. fejezet az utolsó, a keret, visszatérünk az eszpresszóba. Ez is olyan emberi. A mi emlékezetünk is vissza-visszatér bizonyos helyszínekre, az emlékek, jók vagy rosszak, kapcsolódnak egymáshoz.

     Szépen érzékelteti az idő múlását, az első fejezetben még alig szürkül: az utolsó fejezetben erősebbek a fények, meglódul a forgalom, a nagyváros embertömege busszal, villamossal, autóval érkezik és indul valahová. Finom ecsetvonással elkészített impresszionista festmény:

      „Táj az eszpresszóablakon át. Két árnyalattal mélyült a szürkület. A most filmszalagja elszabadul. Állóképek, amelyek mindeddig csak egy-egy kockányit ugrottak egyszerre, felgyorsulva peregnek, mozgássá olvadnak. Szemközt az utcatorkolatból csikorgó gumik zenéjével fordul egy lapos külföldi sportkocsi, behúz a Körút autósorának megszakadó vonalába, hirtelen fékez a sárgáról pirosra váltó lámpa előtt, és ringva megáll a vonalon.”

     A regény utolsó mondata Eriktől való, mintha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Pedig tudjuk, hogy nem, hiszen a presszós jelenet után már annyi minden történt. Az utolsó mondat pedig így hangzik: „Elmondok majd mindent.” Mindent elmondani? Nem lehet mindent elmondani, de a regény kísérletet tesz rá a maga módján.

---