Arany János: A tölgyek alatt (verselemzés)

 

                                                  „A lírában a hang színesebb, a szó gyökösebb, a versmondat ritmusban, dallamban él, kimondott, végső formájától megfoszthatatlanul.”

                                                     Kiss Tamás         A verset itt olvashatod:A tölgyek alatt

     Arany versének már a címében is ott van a tölgy-motívum, mely nemcsak a magyar irodalomban fontos motívum (Berzsenyi: A magyarokhoz), hanem a világirodalomban is fontos szerepet játszik, pl. Vergilius Aeneisében és eclogáiban. Arany őket folytatja, egyéniségére szabva. Fogalmazásomban kitérek még a vers keletkezésére, s arra, hogy milyen eszközökkel formálja meg ezt a személyes hangvételű költeményt.

     Arany, belefáradva hivatali munkájába, 1876-ban lemondott az Akadémia főtitkári állásáról, 1877-ben egy évre felmentették, de hivatalosan csak 1879-ben sikerült megszabadulni a hivatal terheitől. Ekkor találta meg azt a kis „független nyugalmat”, amelyre oly régóta vágyott. A Margitszigeten, a tölgyek alatt, 1877-ben élte át azt az „áldott nyarat”, melynek az Őszikéket köszönhetjük. A Kapcsos könyvet Arany Gyulai Páltól kapta 1856-ban. Először a Szondi két apródját másolta be, majd 1877-ben Új folyam címmel kezdte el az Őszikék ciklusát.

     A tölgy-motívum jelentése Aranynál elsősorban menedék. A tölgyfák változtatják menedékké a Margitszigetet:

                                                   „Hova el nem hat

                                                        Város zaja semmi.”

     A tölgyek idézik fel a gyermekkor bensőséges, otthonos, önfeledt világát, mindenütt otthon érzi magát, ahol tölgy nő:

                                                  „A tölgyek alatt

                                                      Oly otthonos itten!

                                                  (…)

                                                     De tölgyek alatt

                                                       Valamerre jártam

                                                     Szűlőhonomat

                                         – Csakis ott – találtam.”

     A dunai hajók kerekeinek zubogása is a gyermekkori vízimalmok zúgását juttatják eszébe, s szinte hallja a társak kiáltozását. Ez a kései „ábrándozás” párhuzamba állítható az ifjúkori ábrándozással:

                                                   „Gyermeki önző

                                                       Korom’ ifjú ábránd

                                                    Veszi ösztönző

                                                        Szárnyára, s tovább ránt…”[1]

     Ellentétek és párhuzamok alakítják a vers szerkezetét. Jelen és múlt, gyermekkor, ifjúkor s az öregség, napfény és alkonyat. Külön szépsége a versnek, hogy az alkony kétszer fordul elő a versben. Gyermekkorban csupán egy ugrás volt hazáig, a jelenben, amikor a költő vénnek és betegnek érzi magát, már a hűvös „fuvallattól” is félve siet haza.[2]

     Az utolsó versszak az elsővel keretbe foglalja a verset, s míg az első versszakban egyszerű pihenésről van szó, az utolsóban már a végső nyugalomról. Arany talán legmegrendítőbb sorainak („Ha csontjaimat / meg kelletik adni”) a szenvedő igéje a halált idézi meg, a csont, a csontváz az elkerülhetetlen halál jelképe.

     Ami a hangnemet illeti, elsődleges a vallomásos hangnem. Változatos hangnemben szól, először tárgyilagosan, majd a gyermekkort felidézve az érzelem, látomás kerül előtérbe. A legvégén elégikussá válik. De mindvégig a könnyedség, a játékosság jellemző a versre: még a halált is „otthonossá” tudja tenni. Ez a könnyedség az időmértékes verselésre is érvényes. A két anapesztusból álló sort váltja három verslábból álló (a harmadik láb csonka). Az anapesztust helyettesíti a jambus, ill. a trocheus. Így nem lesz olyan egyhangú, kopogós a ritmus.

     Mi a titka az Őszikéknek? Barta Jánost idézem: „Az Őszikék ciklus váratlan kialakulásának, bőségének döntő okát, kirobbantóját én abban látom, hogy Arany életének ebbe a szakaszába, mondjuk a Margitsziget külön világába új, hirtelen megváltozott költői magatartással és öntudattal lépett be.”^[3] Ide kapcsolódik még a következő megállapítás is: „… a személyiség mindennapos tartalmai, csendes, minden rendkívüliséget nélkülöző lelkiállapotai jelennek meg a versekben.”^[4]

 

---

[1] Feltehetően a színészkalandra gondol a költő.

[2] Jellemző, hogy az 1879-ben megjelent Toldi estéje is visszatérés a múltba. Ifjúkori művét fejezi be.

[3] Barta János: Az Őszikék titka, In: A pálya végén, 1987, 125. o. Barta Jánostól érdemes idézni egy rövid kis részletet egy másik könyvből is: „Érzelem és szimbolika párhuzamos fejlesztésének legszebb példája  A tölgyek alatt című vers: a Margitsziget alkonyodó napsütésben fürdő tölgyfái olyan keretté válnak, amelybe a költő egész életét bele tudja foglalni: emléképeit a gyerekkori madarászásról, a tölgyek alatt sétálgató ábrándos ifjúkorról, a tölgyeket nem termő, sivár, otthontalan kőrösi évekről, s a képsorozatot előbb a valóságos hazasietés, azután a másik nagy hazatérés: a halál sejtelme zárja be, a költő csöndesen odavetett sóhajával: 'egyszerűen, bár tölgy lenne a fejfám.'” Barta János: Arany János, 1953, 171, o.

[4] Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története 1, 2003, 591. o.

Arany János: A tölgyek alatt

 

                                                             Arany János mellszobra, Köztérkép, Szoborlap.hu

                                                                                                 A verselemzés itt

                                             Margitsziget.

                                          A tölgyek alatt
                                      Szeretek pihenni,
                                      Hova el nem hat
                                      Város zaja semmi.
                                      Zöld lomb közein
                                    „Áttörve” az égbolt
                                      S a rét mezein
                                      Vegyül árny- és fényfolt.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Oly otthonos itten!
                                      Évem leapadt:
                                      Ime, gyermek lettem,
                                      Mint mikor a tölgy
                                      Sudarát megmásztam,
                                      Hol seregély költ -
                                      S vígan madarásztam.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Több egykoru társsal
                                      Madárfiakat
                                      Kifeszíténk nyárssal;
                                      Jó tűz lobog ott,
                                      Zizeg a kis bogrács -
                                      S ha bealkonyodott,
                                      Haza már egy ugrás.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Örömest valék én,
                                      Bár a madarat
                                      Hagytam utóbb békén;
                                      Gyermeki önző
                                      Korom’ ifju ábránd
                                      Veszi ösztönző
                                      Szárnyára, s tovább ránt...

 

                                      De tölgyek alatt,
                                      Valamerre jártam,
                                      Szűlőhonomat
                                    - Csakis ott - találtam;
                                       S hol tengve, tunyán
                                      Hajt, s nem virul a tölgy:
                                      Volt bár Kanaán,
                                      Nem lett honom a föld. –

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Még most is el-űlök;
                                      Bűv-kép csalogat,
                                      Ábrándba merűlök;
                                      Hajó-kerekek
                                      Zubogását hallom...
                                    „Hajrá, gyerekek:
                                      A vízi malom!”

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Im, meglep az alkony,
                                      Hűsebb fuvalat
                                      Zörög át a parkon;
                                      Felhők szeme rebben:
                                      Haza sietek,
                                      Jobb ott, melegebben,
                                      Ki vén, ki beteg...

 

                                       A tölgyek alatt
                                      Vágynám lenyugodni,
                                      Ha csontjaimat
                                      Meg kelletik adni;
                                      De, akárhol vár
                                      A pihenő hely rám:
                                      Egyszerüen, bár
                                      Tölgy lenne a fejfám!

                                                   (1877. augusztus 5.)

Nádas Péter: Halott barátaim

 

                                                                Az egykori dolgozószoba, Esterházy Péter Archivum

    Az Úr 2026. évében a médiumok sorra megemlékeztek Esterházy Péter halálának 10. évfordulójáról. A summája mindezeknek az, hogy nagyon hiányzik. Egyénisége és meg nem született művei, „egyszerű történetei”.

     Enyhíti a veszteséget, hogy háza, a család egykori lakhelye közkinccsé lett, fordítóműhelyként szolgál. Könyvtárát az Evangélikus Országos Gyűjtemény fogadta be, s bárki elmerülhet benne. Nagy meglepetés volt, hogy „saját” könyveimet is felismertem a polcokon. A különbség csak az, hogy neki sokkal több könyve volt. Nádas Péter írja: „Kavafiszt ő adta a kezembe. Pessoát én az övébe.” S valóban ott sorakoznak Pessoa kötetei, melyek szinte hívogatnak, szerezzem be én is őket.

                                                                           Kavafiszom van, Pessoám még nincs

      Esterházy Péter az egyik szereplője a Halott barátaim (2025) c., fent említett, önéletrajzi kötetének, s Mészöly Miklós és Polcz Alaine kettőse mellett fontos szerepet kap.

     Mindannyiuk sorsát, gondolkodását meghatározta a háború. Mészöly katona volt, talán embert is ölt, Polcz Alaine mindent megírt az Asszony a fronton c. könyvében. Az ő alakja a legcsodálatosabb.

     Esterházy Péter később született, de a megpróbáltatások őt sem kerülték el. Nádas különleges módon mélyíti el tudásunkat a korról, az elmúlásból visszaidézett alakjait elhelyezi a történelem megfelelő bugyrokban.

     De nemcsak barátait, a kor hatalmával szembeszálló, esendő művészembereket jeleníti meg érzékletesen a könyv, hanem önmagát is, sőt, az ő sorsa, gondolkodásmódja, küzdelme a könyv igazi tárgya. Nem lehet nem észrevenni, hogy Nádas legnagyobb problémája önmaga. Ezért a sok pszichoanalízis, mert magyarázatot ad, megerősít. Identitását keresi, s a kulcs – mindegyik szereplő esetében – a múltban van elrejtve. A Szondi-féle sorsanalízis a szerencsétlen sorsú szülőkön túl a felmenőket kutatja. Szeretné tudni, miből mi következik. Ha erősek a gyökerek, s jó mélyre nyúlnak, akkor a fát nem könnyen dönti ki a vihar. Fel kell idéznie dédapjának, Mezei Mórnak az alakját, aki a 19. század végén a parlamentben szónokol, s bizonyos fokig az egyenjogúságot képviseli, vitázván Esterházy Miklós főrendiházi taggal, Esterházy Péter dédapjával.

     S a vita vagy inkább eszmecsere folytatódott a jelenben is: Nádas, aki elolvasta még kéziratban a Harmonia cælestist, Esterházy főművét, kifogásolt egy passzust, amely a zsidókra vonatkozott:

     „… hízelgőnek találnám, ha atyámat és annak atyját és annak öregapját nem zsidó tolvajként vetted volna ki a mindenki közös édesapja megtisztelő virtuális többeséből.

     Zsidó nálad egyetlen díszítő jelző kíséretében jelenik meg. Ügyelni kell rá, nehogy ellopja az ezüstneműt. Nem számoltam, de legalább hatszor elmondod, nehogy elfeledjem.

     Vajon minden alkalommal eltűnt volna egy ezüstkanál, amikor nálatok vacsoráztam, erről azért meg kell kérdezzelek.”

     Érezhető a megbántódás. A Harmonia cælestis nyomtatott kiadásából kimaradt ez a részlet, s többé szóba sem került.

     Rembrandt-i portrékban, eszmékben, gondolatokban, vallomásokban nagyon gazdag könyv. Nem könnyű megbirkózni vele. Végső soron a halállal való újabb szembenézésnek tekinthető, az utolsó perc előtt fel kell mutatni még valamit, ami a késő nemzedéknek fontos lehet. Babits írja: „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” Ez így igaz, de addig mi lesz.

                                                                       Esterházy Péter és Gitta Könyvtár

                           A könyvtárlátogatást a kőbányai Wacha Imre Olvasókör szervezte.

Párizsi képek: Illyés Gyula

 

                                                                    A Hunok Párizsban első kiadásából, 1946

                                 „Párizs a jövő volt; még Batsányi biztatására, vigyázó szememet már messziről a jövőre vetettem.” (Illyés: Hunok Párizsban)   

     Az Útrakelő Berlin után Párizsba utazott. De erről nem fog beszámolót írni, mint Berlinről, hanem magyar írók párizsi élményeit fogja ideidézni. Nem lesz nagyon sok, s remélem nem fog csalódni senki. (Adyt kihagyom – horribile dictu – őt mindenki kívülről fújja.)

     Legyen az első Illyés Gyula (1902-1983). Előre bocsátom, hogy Illyés műve nagyon gazdag, bármely más részlet megfelelt volna. Biztos van, akinek meglepetés, hogy Illyés is sok időt, négy évet töltött el Párizsban (1922-26). Nagyon fiatalon, politikai szerepvállalása miatt kényszerült erre a nagy kalandra. Ő volt talán az egyetlen költőpalánta a párizsi magyarok közül, aki egy munkásokból álló közösséghez tartozott: „Úgy éreztem, hogy a világban máris helyem van, sőt célom és rendeltetésem van.”

     Ugyanakkor a Sorbonne előadásait is hallgatta, s a szárnypróbálgató költő sikerrel kapcsolódott a francia avantgárd neves képviselőihez: Cocteau, Tzara.

     Számomra nagyon érdekes volt, hogyan rendezkedtek be az ifjú szökevények (migránsok) a különböző szállásokon:

„Sinkovics lassan már készülődött az étterme éjjeli takarításába. Üres ágya azon nyomban vendégágynak kínálkozott.

De nemcsak az én számomra. Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki óvatosan arrébb nyomkod s mellém fészkelődik.

– Jóska hol alszik? – hallottam félálomban.

– Lábtól keresztben.

– És Károly?

– Vegyétek le azt a nagyfüggönyt.

– Feljön Sándor is?

Kinyitottam egy percre a szemem. Nemcsak az ágyakon és a heverőn aludtak kettesével, hanem a földön is. Mintha a sublóton, a széles ablakpárkányon, sőt a szekrény tetején is feküdt volna valaki. Olyan valószínűtlen s mégis olyan elfogadható volt, mintha álmodtam volna. Az elcsodálkozás a reggeli ébredéskor várt, amikor tiszta fejjel kellett a szobában nyüzsgő rengeteg fiatalemberről megállapítanom, hogy az mind nálunk aludt. 

Hogy az előbbi hasonlatot folytassam: ennek az előretolt fedezéklyuknak Sinkovics parancsnoksága alatt, Piliti, Hegyi és Kacsmár volt az állandó őrszemélyzete. A különféle Istvánok, Károlyok, Józsefek voltak a rohamozó harcosok. Rendszerint csak egy-egy szuszra lapultak meg náluk. Hetenként, de néha naponként cserélődtek, hovatovább megkülönböztethetetlenül. Nevet és személyiséget akkor nyertek, amikor maguk is fészket vertek, egy emelettel feljebb ugyanabban a szállodában, vagy a szemköztiben. Számuk egyre nőtt. A frissen érkezett Mihály, alighogy kifújta magát, levelet írt egy hazai Ferencnek; Ferenc az első vacsora után máris törölte le az asztal sarkáról a morzsát, s küldte a lapot a soron következő Györgynek vagy Lajosnak.”

     Persze ez csak átmenet. Innen lendül föl a költészet magasába:

                       „Mint egy igazi költő, e padlásszobában
                         éltem három évig. Föl-alá járkáltam,
                         hajamat turkáltam s asztalomnak esve
                         egy végtelen verset írtam főleg este.”

                                                           (9, Rue Budé, 1931)

Párizsi képek: Szomory Dezső

 

                                                                         Szomory Dezső, PIM.hu

     Következzen Szomory Dezső (1869-1944). 1890-ben a katonai szolgálat elől Párizsba költözött. Csak 1906-ban költözött haza. A Párizsi regény c. művének témája „az íróvá küzdés-válás” Itt születik meg két könyve: az Elbukottak (1892), ill. francia nyelven a Les Grands et les Petits Moineaux, (magyarul Mesekönyv, 1898).

     A Párizsi regényből azt a részletet választottam, amikor az írót eléri a hír: meghalt Kossuth (1894). Meggyőződhetünk Szomory mély hazaszeretetéről, s tanulmányozhatjuk különleges stílusát, expresszionizmusát, a külső és a belső ellentétét, a párizsi élet dinamikáját. Már csak egy apró megjegyzés: elolvasandó még Jókai beszéde: Kossuth ravatalánál. 

„- Kossuth meghalt, - mondta. - Most jött a sürgöny Torinóból.

     Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

- Holnap tessék feljönni az egyletbe, - mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.

     Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt... Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki doku­mentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában!

     A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondol­tam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harang­szóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő!

     Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

     És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erő­sebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!

     És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben.

     Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre száz­féle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam?

     Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak.

     S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fény­ben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak.

     S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, fél­szemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare whore-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez.

     És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányá­ban, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhitatos szemforgatással a jár­dáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminá­ciókba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.

     S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.”

                                                          Jókai: Kossuth ravatalánál

    

Párizsi képek: Hevesi András

 

                                                                                   Litera.hu

     Hevesi András alakja, művészete kevésbé ismért. 1901-ben született. A 20-as években volt Párizsban. Kritikusként, műfordítóként is jelentős. Legfontosabb műve a Párizsi eső c. regény melyben „megírja a kiszolgáltatott embert, aki, mint kesztyűbélést fordítja kifelé a lelkét…” (Halász Gábor)

     1938-ban visszatér Párizsba, majd jelentkezik a francia hadseregbe, jóllehet nála tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált.” (Fejtő Ferenc) 1940. július 3-án hunyt el, halálos sebet kapott.

     Az embert legjobban Illés Endre mutatja be: Egy dühöngő fiatal a 30-as években. (Mestereim, barátaim, szerelmeim 2, 1983², 393-415 old.) 

     "Szállodai szobámnak csak az ajtajára emlékszem, ablaka, ha egyáltalán volt, oly kicsi lehetett, hogy emlékezetem elhanyagolta. Ez is fekete volt és mindene ragadt, az ágyhuzat, az éjjeli­szekrény, még a mosdótál is. Mikor összekuporodtam a kurta és keskeny ágyban, úgy éreztem magamat, mint akit kalickában akasztottak fel a világűrben.

(…)

     Reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot. Néha azt hittem, megőrültem: ahogy rohantam, mindig egy irányba, többször beleütköztem a Szajnába, amely úgy látszik, külön az én bosszantásomra, három-négy példányban szelte át a várost. Szeren­csére eszembe jutottak a még otthon látott térképek, amelyeken úgy tekerődzik a városra, mint áldozatára az óriás kígyó. Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal. Olyan vigasztalanná váltam, mintha csupa süketnéma közé kerültem volna, agyamban kárpótlásul harsogni, tombolni kezdtek a gondolatok.

(…)

     Hamar megtaláltam, mint a csavargó a jótékonysági egyesü­letet, az egyetlen helyet, ahol az esték tűrhetően teltek, a Sainte Geneviève könyvtárat a Panthéon mellett. Csúnya könyvtár volt, nagy hodály, mint egy bazár, vásárcsarnok vagy pálya­udvar, a gázlámpák elszigetelt fénye fásult és mértéktartó kétségbeesést kölcsönzött e helynek, az éjszakai pályaudvarok álmos, pállott jövés-menését, amelybe csak egy módon lehet izgalmat és feszültséget disputálni, ha háttérnek és előzménynek fogja fel az ember, amelyből irtózatos robajjal, velőtrázó sikoltással tör ki valami szerencsétlenség. A könyvtár tömérdek parányi zajjal, tollak percegésével, őrök csoszogásával, lapok forgatásával pukka­dásig teleszítt csendjét vihar előtti csendnek képzeltem, aláaknázott várnak, amely minden pillanatban robbanhat. A levegőben tölcsérként kavargott a minden idegszálammal áhított botrány. A lámpafényben imbolygó porszemek a nyomban kitörő vihar előjelei, még egy perc és a tömzsi rigai lány vastag bundájában és óriási kalapjában, amely oly mosolytkeltően ellen­kezik józan és megfontolt kispolgári természetével, mocskos szavakat kiáltozva a földre veti magát, és epilepsziás görcsökben hempereg. Ez mindenkit meglepne, csak én találnám természetesnek.

(…)

     Eltorzult arccal, görcsösen olvastam, egész testsúlyommal belekönyökölve a könyvbe, szemem néha kidülledt, mint a haldoklóé, hősies, szent kötelességet végeztem.

(…)

     Életem jelképe a sarokban ketyegő óra volt. Én magam is óra voltam, egyhangúan ketyegő óra, amelynek az a rendeltetése, hogy céltalan, gépies mozdulatokkal töltse ki az idő­közöket. Az idő az én külön időm volt, más mint a többi emberé, olyan, mint én magam ebben a letarolt környezetben, ugyanolyan száműzött és eseménytelen.”

Párizsi képek: Márai Sándor

 

                                                                                 Az ifjú Márai

      „Egyszer elővettem a Larousse-t, s megnéztem az ország térképét, ahol születtél. Egészen kicsi foltot láttam csak, barnára festve, s körös-körül országokat, alig valamivel nagyobbat, mint a te hazád. Akkor láttam, milyen nagy Franciaország. Szegény, gondoltam. Nagyon sajnállak. (…) Szegény, még tengere sincs…” (A francia nő szavai a szakítás előtt.)

                                         (Márai: Idegen emberek) 

     Mennyi mindent elárul egy szoba leírása[(Lásd még: Tandori) az előző, ill. leendő lakójáról, a korról, s főleg arról, hogyan kezdi életét Párizsban egy „idegen”: 

     „Ez itt a Hotel Molière?” – kérdezte a seprűs embertől. „Igen, ez a Hotel Molière.” S a tulajdonos félredobta a seprőt s vállára vette a poggyászt. A ház hat emeletes volt, s oly keskeny, hogy minden emeletére csak két ablak jutott. (…) hat emeleten másztak föl, a tulajdonos belökte az ajtót, a poggyászt a padlóra dobta: „Voilà”. Az ablakhoz lépett. A keskeny és hosszú szoba egyetlen hosszú és szárnyas ablaka erkélyfélére nyílott. Áthajolt a vasrácson, mindenfelé háztetőket, tűzfalakat látott csak, hosszú kéményeket, melyeknek tövében macskák nyaraltak. Ha mélyen áthajolt a rácson, a Luxembourg-kert egy zöld foszlányát sejthette még. Mindenfelé csak háztetőket látott. Egy szék volt a szobában, s óriási ágy. Szekrény nem volt A mosdón pléhlavór állt, a tulajdonos az ajtóhoz ment, s látható elégültséggel felcsavarta és eloltotta a villanyt. Leült az ágy szélére, a háztetőket nézte. Akkor még nem tudta, hogy háztetőket és tűzfalakat is lehet szeretni.”

     Majd névtelen hősünk belecsöppen a Bastille napján (július 14.) a nagy népünnepélybe, melyet kísérteties panoptikumnak lát, hisz „a legnagyobb baj, hogy megadták magukat a pénznek. Nemcsak csinálják, nemcsak szeretik, ezek már hisznek a pénzben! Szabadság!... Csak táncoljatok.”

     A végkifejlet Franciaország legészakibb sarkában következik be, amikor a szeretett francia nő, (szintén névtelen), a végtelen tenger mosta Bretagne-ban vágja a szemébe: „sale etranger” (piszkos idegen).

     „… este elutazom, nem láttam még Napoleon sírját, a Cluny-múzeumot, nem voltam színházban, nem mentem fel az Eiffel-torony tetejére, nem néztem meg a Louvre japán osztályát. Nem láttam semmit – állapította meg elcsodálkozva (…) holnap este Amsterdamban lehetnék… Mindenféle látnivaló akadhat még Európában.”

---

Párizsi képek: Kassák Lajos

 

                                                                    Tihanyi Lajos: Kassák Lajos, 1918, Wikipedia

                                                                   „Párizst és nem láttam semmit” 

     A fenti idézet A ló meghal a madarak kirepülnek c. hosszúversből való, melyben Kassák megörökíti párizsi útját. A költemény (1922) arról hosszú „csavargásról” szól, melynek főbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel, Párizs. 1909. április 25-én indul útra - gyalog – Gödrös Ferenccel, a „félkrisztus faszobrásszal”, s 1910 nyarán tér haza.

     Majd miután elválnak útjaik, Stuttgartban Szittya Emil lett a társa, vezetője. (Szittya nem volt akárki, később ő „fedezte fel” Chagallt.) Ebben az időben írta első szabadversét.

     Az első részlet (I) A ló meghal a madarak kirepülnek c. poémából való, melyet Kassák Bécsben, (akkor itt élt emigrációban), a 2x2 c. folyóirat egyetlen számában adta közre.

     A második rész (II) az Egy ember élete c. önéletrajzi regény Csavargások c. fejezetéből való. Kassák mindkét szövegében érződik, hogy költőnk igyekszik maximálisan lerombolni a hagyományos költői, művészeti formákat, à la Marinetti, s a töredékekből felépíteni az újat. (Ez érvényes a társadalomra is.)

Van egy 3. idézet is (III, 1972-nen jelent meg), melyben már egészen másképpen, sokkal bölcsebben értékeli a nagy kalandot.

I.

napokig sehol se kaptunk szállást

ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott

mindjárt házat is tojni a hátunkra?

egy börtönőr aki különben suszter is volt

12 órára bedugott bennünket a szalmába

a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos

orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek

ez azonban nem jelentett semmit

messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval

valaki állandóan azt énekelte felettünk:

TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK

s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül

azt mondta nagyon szép hajam van

s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok

aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta

a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban

és én megigértem

hogy párisból küldök neki egy képeslapot

két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal

PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát

és kitudja miért

és többé nem szakadt el tőlem a hangja

benne sirt a vámőrök sipjában

és nevetett páris elektromos kürtjeiben

nevess hát te szamár

nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz

most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen

megfeledkezve a tripperéről

egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból

hozzáképest szódaviz volt az anyám teje

tüzd föl a szárnyaidat

holnap elmegyünk GRIZETTE-hez

holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és

megnézzük a villanyos madarakat

holnap átmegyünk a tuilleriákon

és a csillagbáron

hát igen

igen

nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan

nőnek a körmök

ó jaj

jaj

hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák

2x2=4

II.

     „– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.

(…)

     Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy bemenjünk valamelyik múzeumba.

De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.”

III.

     „Mint megmunkálatlan fatuskó érkeztem ide, és néhány hónap alatt megcsiszolódtam, érdeklődővé lettem a világ dolgai, az emberi alkotások iránt. Most hallottam először Guillaume Apollinaire-ről, Pablo Picassó-ról, Henry Rousseau-ról. Apollinaire égig magasztalt verseihez nem tudtam hozzáférkőzni, de amit hallottam róluk, az is elég volt, hogy mélyen felzaklasson, hogy letérjek a járt utakról, s hogy mint vak elinduljak, mit tudom én, merre, hová. Hátat fordítottam a tegnapi magamnak valami ismeretlenért, amiben látatlanul is hittem.”

                               (Kassák: Az izmusok története, 1972, Pán Imrével)

Párizsi képek: Kuncz Aladár

 

                                                                                  Kuncz Aladár

Két sírás 

     Evezzünk már végre békésebb vizekre! Ne csak a nyomor, az éhezés legyen a fő téma, mondja jobbik felem. Hát jó, az utolsó fejezetben süssön ki a nap, villanjon fel az illékony szépség.

     Kuncz Aladár 1866-ban született Aradon, és 1931-ben halt meg Budapesten. 1904-ben az egyetemen, az Eötvös Kollégium tagjaként bölcsészetet tanult, tanár lett, s megnyílt előtte a Nyugat folyóirat is, s „… mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de ľ esttől a Quartier Latinba vitt.”, írja főművében a Fekete kolostorban.

     S jöjjön a megígért varázslat:

     „Még egy egész napom volt Párizsban, és csak az azután következő reggel kellett utaznom. Másnap reggeltől estig a búcsúzás meghatódott, bódult állapotában járkáltam Párizs utcáin. E város szépségei, amelyek előlem sorsom izgalmas fordulatában messzire húzódtak, most, hogy válni készültem, megint előre léptek. Az augusztusi nyár napjának megszépítő aranyfénye vont be mindent a Luxembourg-kertben, amikor délután ide beléptem. A fák, bokrok levelei itt-ott már megsárgultak, vagy vörösek lettek. A korai ősz, amelyről Ady írt, már-már beszökött Párizsba. A kert álomszerű szépségben terült el. A fák között a magas, halványzöld füvön a nap fénye nagy foltokban remegett. A fasorok árnyékában néha színes ruhájú nő ment végig, vagy kisgyermekek futottak karikájuk után. A szökőkút vize csillogva sistergett felfelé, azután puhán, szétömölve hullott vissza. A szökőkút előtt állt most is a madaras ember. Őt háború, világzajlás nem érdekelte. Kijött a madaraihoz, mint évtizedek óta minden délután, s kinek-kinek a maga kedvenc ételéből kedveskedve nyújtott. Vállán galambok pihentek, keze előtt csattogva fürjek, verebek repdestek, s az ügyesen kikészített eledelért néha varjú vagy szarka is lecsapott. Amíg messze kint az emberek ölték egymást, ő itt békés nyugalomban a madarakat barátkoztatta egymással...

     A Luxembourg-kert s talán az életem sem volt soha olyan szép szememben, mint ezekben a pillanatokban. Bejártam minden régi kedves zugot a kertben, s ahová csak léptem: a Mediciforrásnál, Verlaine márványportréja előtt, a merengő George Sand26-szobor aljában, a Luxembourg-múzeum lépcsői előtt, mindenütt az elmúlt évek gyönyörű élményei seregestül rebbentek fel, mintha csak idáig e sok természeti szépség bűvöletében rejtve maradtak volna...”

     Talán azért volt minden olyan vakítóan szép, mert főhősünket, a francia kultúra szerelmesét nemsokára internálták – másokkal együtt, Bárczi Gézával, Németh Andorral - a „fekete kolostorba”. 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ez volt a jel a nagy háborúra.

     Nem sorolom testi-lelki szenvedéseit. „… az egyetlen, hatalmas élményt egy fél életen át hordozta, érlelte, növelte magában, s hogy mint anyák, aki belehelnek a szülésbe, élete utolsó perceiben megalkotta a Fekete kolostort…” (Bóka László)

     A nagy könyv utolsó sorai a Sorstalanság befejezésére emlékeztetnek:

„Hárman felültünk egy budai villamoskocsiba. Csomagjainkkal a hátsó peronon álltunk meg. Egy sovány, kopott ruhájú budapesti kispolgár érdeklődve nézegetett bennünket, végre azután megszólalt:

- Messziről jönnek az urak?

- Igen, francia fogságból.

A sovány, kopott ruhájú úr még egyszer megnézett, végigvizsgált mindhármunkat, azután zsebéhez nyúlt:

- Szabad egy Duna cigarettával megkínálnom önöket?...

A résztvevő hang, amelybe mintha a hazatérőket fogadó minden szeretet beleszorult volna, egyszerre felhasította lelkünk fásultságát. Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.”

     Itt zárulnak a Párizsi képek. Jó lett volna még a 20. század második feléből válogatni, sőt alaposan benne vagyunk a 21. században, de hát egy életem volt, egy iskolám. Ma ennyire futotta.

Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága

 

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,/A fájdalom, a koldus gúnya is.”

„Eget ne vívj, mély kutat ne áss…”

(Kosztolányi)

      A lényeg a két főszereplő ütköztetése. A regénybeli Krasznahorkai László folytatja a "hagyományos" katasztrófa-vonalat. Papp András a maga kiegyensúlyozottságával hat rá... Persze ez az "angyal" is tud szenvedni, mint más közönséges ember.

     Szerencsés véletlen, hogy Krasznahorkai László új regényének, A magyar nemzet biztonságának a megjelenése egybeesett a Nobel-díj elnyerésével. Úgy gondolom éppen ezért, sokan elolvasták vagy kíváncsiak lettek a korábbira, a Zsömle odavan c. regényre vagy – horribile dictu – a Sátántangóra.

     Azt kell mondanom, hogy az újabb regények könnyebben olvashatóak, s jobban köthetők a hétköznapok valóságához, a mai Magyarországhoz. A magyar nemzet szerethető alkotás. Az egészet áthatja a humor, az irónia, a játékosság. Persze komoly dolgokról lesz szó. Nagyon szépen kezdődik:

     „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket…”

     Ez a szeretet jellemzi legjobban Papp Andrást, a lepkevadászt, a tudóst. A szeretet. A rendszerező, kutató mindent és mindenkit szeret, még azt is, aki megtámadja őt. Ezzel áll szemben a regénybeli Krasznahorkai László bár csodálatosan írja le a kertje végében álló tölgyfát, de aztán őt a természetben lejátszódó folyamatok, az evolúció már rémülettel töltik el. Ő egy nagyhírű, alkotó ember, aki a végső kérdéseken töpreng.

     Adva van tehát két szereplő a regényben. Az egyik dr. Papp András, lepkekutató, a másik a regénybeli Krasznahorkai László, a valóságos író ironikus alakmása. Két teljesen más világ. Közelednek egymáshoz, távolodnak egymástól, s a regény egyik nagy kérdése: lehet-e köztük barátság. A lepkész nagyon aggódik, hogy az író pusztán egy megírandó témát lát benne.

     A mű Papp András történetével kezdődik, akit gyermekkorában kettős sérülés ért. Egyrészt Klippel-Feil szindrómával született, mely a nyakcsigolyák abnormális összenövését jelenti. Látszik is, hogy egy kicsit más, mint a többi ember. Másrészt szülei nem vállalták, így a csepeli nagyszülőkhöz került. A tehetséges fiú itt kezd érdeklődni a lepkék, ill. a pillangók iránt. Ez lett a hivatása később: gyűjtés, a rendszerezés. Fiatal kutatóként komolyabb munkákat is olvasott, pl. Schrödingertől Mi az élet? c. könyvét, s arra jutott, hogy „…az élet keletkezésének, működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösképpen ő soha és semmikor nem fejti meg….”

     Aztán olyan dolgok történnek, melyek sértik Papp András integritását. A nyugalmát több tényező zavarja meg. Az első a támadás a buszon, amikor egy négyfős, fiatalokból álló banda megtámadja. Megverik, megalázzák. A sofőr menti meg. És nem tesz feljelentést, mert megsajnálja a legerőszakosabb fiút, mennyi bántalom érhette őt, míg idáig jutott. De itt nincs vége. Érdekesen bonyolódik a történet tovább.

     Másodikként megjelenik egy Krasznahorkai László nevű író, aki az élet keletkezésére és értelmére vonatkozó kérdésekkel ostromolja. Az ő vívódása lesz a fő motívum. Papp András nem utasítja vissza, sőt később felcsillan benne a remény, hogy talán egy igaz barátra lel Krasznahorkai László személyében. Vágya nem teljesül, pontosabban nem tudjuk, teljesül-e, mert az író nem fejezi be kettejük történetét. A regény nyitott, nem tudjuk, hogy létrejön-e, s ha igen, tartós lesz-e a barátság.

     Harmadikként a hivatal packázásai. Az új vezető helyettes, aki eredetileg parazitológus volt, megbízta a múzeum nemzetstratégiájának a kidolgozásával. A munkatársak kiszolgáltatottá válnak. A János nevű kollégát leköltöztetik az alagsorba egy vicces megjegyzés miatt. És itt jön Papp András kiállása, szolidaritása. Ámde: "...kinek képzeli magát, kisember..." Csupán a regénybeli Krasznahorkai Lászlónak (lehet, hogy barát?) panaszolja el: "te el se tudod képzelni, mi megy odabent..."

     Ugyanakkor, mint egy rakéta csapódik be a hír, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.

     Összességében elmondhatjuk, hogy Papp András lepkész egy valóságos angyal, azok közül, akik nem tudják magukról, hogy angyalok, de tudnak segíteni. Az angyalmotívum a stockholmi beszédben is fő szerepet játszik. Ő a rend, rendszerezés megszállottja. Neki az a fontos, hogy „egy józan és ezért egyensúlyban levő világ” fennmaradjon. Maga a regénybeli Krasznahorkai mondja: „bár összeomlás előtti állapotba kerültem, a te nyugalmad, a te körültekintésed, a megfontoltságod és emberi tartásod elfelejtette velem, hogy voltaképpen, mit is keresek én nálad ennyire.”  Az ő alakja emeli piedesztálra a jóságot, a tisztaságot, a tisztes szegénységet és a zseniális különcséget egy olyan világban, ahol a jóság nevetség tárgya, a tisztaságot bemocskolják, a szegényeket lenézik, és a különcöket kitaszítják.[i]

     A regénybeli Krasznahorkai viszont más alkat. Megzavarja a nyugalmat. Már a külseje, megjelenése is eltér a szokásostól. Annyira elhanyagolt, hogy ez már a humor kategóriája. Háza rozzant faház, de cikázik a nagyvilágban, míg Papp András mindig ugyanazzal a busszal jár be Csepelről a Természettudományi Múzeumba. Igaz, lepkehálóval bejárja Magyarország tájait. A regénybeli Krasznahorkai kissé diabolikus figura, szóáradatával szinte leteríti a lepketudóst.

     A 4. bevezetésben jelenik meg a regénybeli Krasznahorkai László, s előadja kérdéseit, fantasztikus nagy monológját, s várja a lepkész válaszát.

„… nem érti, miért van az élet, … miért akar az élet ennyire élni, hát, ez van, tanár úr, tárta szét a kezét, ezért jött, azért, hogy megkérdezze, mondaná meg neki, mi ez az őrült hajsza a túlélésért, azt látja mindenhol, mindenütt a földi természetben, tehát abban, amit a saját világunknak hívunk, hogy valami rettenetes erőfeszítéssel minden és örökké élni akar, és mi sem vagyunk kivételek, ó, nagyon is benne vagyunk nyakig a dologban…”

(…)

„…vegyük a zenét, … a zene is csak egy azokra az érzelmeinkre ható formák közül, amiknek a valódi célja a szaporodásunkra való buzgalom közvetett felkeltése és fenntartása, „alig merem kimondani, mire gondolok, hogy ritmus, ritmus és melódia és melódia és tempó és mindenekelőtt a tempó, mert minden, … minden csak arra szolgál, csak arra késztet minket, hogy fennmaradjunk, hogy utódokat hozzunk létre, hogy felneveljük őket, és aztán elhúzzunk, már megbocsásson a kifejezésért, a nagy semmibe (finomítottam a szóhasználatot)

„… a művészet?, ugyan már, én író vagyok, én a reményt árulom, s a reménnyel az időhúzást, miközben a művek, amiket alkottam – még hogy remény!, toppant meg hirtelen, egyébre sem valók, mint hogy szórakoztassanak…”

„… még ha ellenkezünk is, az is bele van építve abba a muszájba, amihez muszáj tartanunk magunkat, és amihez akár akarjuk, akár nem, tartani is fogjuk magunkat…”

     „… vigyázat, meg kell szólaljon a vészcsengő, nehogy elhiggyük, hogy fejlődtünk, hogy az élet mindig magasabbra tör meg hasonló ostobaságok”, imígyen szóla a regénybeli Krasznahorkai.

     A regénybeli Krasznahorkai László „úgy érzi, valójában nincs értelme, önmagán túlmutató célja az életnek, hiszen a világon minden csak az aktuális körülményekre egyedül adható válaszképp jön létre, így állnak össze az atomok, így lesz szervetlenből szerves, így zajlott le az evolúció … nincs szabad akarat sem, mert a világon minden – még a zene, az írás is végső soron mind csak arra szolgálnak, hogy fenntartsák az élőlények kedvét a szaporodásra...”[ii] Az evolúció csődje is benne van a stockholmi beszédben. Ebből következik, mondja most már a regénybeli Krasznahorkai „Az írással akar leszámolni, abbahagyni, befejezni … mert az írással ő is csak reményt árult, de a remény pedig kifogyott, nincs több, elkelt, emberek.”

     Összegezve azt lehet mondani, hogy a valóságos Krasznahorkai műveinek is egyetlen tárgya a reménytelen metafizikai sóvárgás[iii], ami azt jelenti, hogy keresi az élet értelmét vagy valamiféle megváltót. De csak széthullás van, reményei nem teljesülnek. Nincsen remény, mondta már Vörösmarty (Az emberek, 1846), majd Kafka. S Krasznahorkai Herscht c. regényének is az a mottója, hogy „A remény hiba”.

     Az elhallgatás pedig lázadás, lázadás a körforgás ellen: nem akar részt venni benne. A stockholmi beszédet a lázadás zárja, lázadás az egész ellen.

     Ha abbahagyja az írást, nincs többé kínzó kérdés? A kérdések persze kérdések maradnak, de nem gyötrik tovább őt. Olyanná válik, mint a lepkevadász? Ezt persze nem tudjuk, mivelhogy mint már említettem, nincs lezárva a regény. Nekünk kell továbbgondolni. Nekünk kell válaszolni arra a kérdésre, hogy létrejöhet-e barátság, megvan-e mindkettőben a szeretet. Én úgy érzem, igen, a szeretet keretbe zárja a történetet. A végén előkerül a regénybeli Krasznahorkai kutyája, akiről azt mondja: azért sietett haza, mert várta a kutya (ezúttal Szmolka a neve), aki csak „egy nagy szív egy csomó szőrben, egy szív, egy romolhatatlan szív, aki őt a világon egyedül szereti.”

 

---

[i] Péter Alvarez (Index)

[ii] Kovács Bálint (Hvg)

[iii] Szabó Gábor: Kilátás az utolsó hajóról