Lengyel Péter: Ogg második bolygója

 

     Meglepődtem, hogy angolul a fiction szépirodalmat is jelent, (nem ma volt), mely arra utal, hogy a regény bizony nem egy az egyben jeleníti meg a valóságot. Az író hozzátesz, elvesz belőle, új világot teremt. Még inkább igaz ez a science-fictionra, a tudományos-fantasztikus irodalomra.

     A képzelet csodákra képes: átrendezi a világűrt, a cselekmény színtere az Eelá, majd az Új-Eelá lesz, e két más naprendszerben keringő bolygó, ahol az eelárok, az emberhez nagyon hasonló lények élnek. Megalkotja ellenségüket, a legfantasztikusabb, leggonoszabb lényeket, a Trrgeket, akik csak pusztítani tudnak. A sok fordulat után a befejezés optimista: minden működik, az alkotó, jelen esetben az író, leteszi pennáját.

     Az Ogg második bolygója (1969) Lengyel Péter első regénye. Aki figyelmesen olvassa, fölfedez benne olyan motívumokat, melyek a későbbi regényekben is felbukkannak. Kedvence az idősíkok váltogatása.

     Az első rész arról szól, hogy az űrhajósok, akik több száz éven át repülnek az űrben, az Eelára, hazafelé tartanak, expedíciójuk véget ért. 700 év telt el indulásuk óta. Ők azonban a F. É. M. (Felfüggesztett életműködés) segítségével alig öregedtek. Ilyenformán az űrhajósok egy nem ismert, új világba érkeznek, idegenként.[1]

     A főhős, Igo-Vander, aki nem az Eelán, hanem a hosszú utazás közben született. Apja-anyja meghalt, s azokat a nyomokat keresi, melyek visszavezetik szülei hazájába.

     Eela lakói szerencsések: mindenük megvan, dolgozniuk nem kell, szájukba repül a sült galamb. Egy államban élnek, egy nyelvet beszélnek. Elnök asszonyukban, Evolában, megbíznak. Nincsenek ellentétek, nincsenek háborúk. Csupán egy ember kakaskodik, de hamarosan ő is lelép a színről: „… már túljutottak az első barbárság korán, vége az ember ember elleni háborúnak.”[2] Azért első barbárság, mert eelárok már békében élnek, de kívülről, a világűrből a Trrgek, ezek az óriási robot-szörnyek fenyegetik őket.

     Eela népe, felismerve a halálos veszélyt, Evola és Igo-Vander vezetésével észrevétlenül áttelepül egy másik holdra, az Új-Ealába. A Trrgek, akiknek az életük folyamatos harcból és pusztításból áll, már felkészültek a támadásra. Ők „magas technikai fokon is megmaradtak katona-lelkű fél-állatoknak.”[3]

     Fájdalmas az eelárok búcsúja földjükről: „A leeső kavics koppanása kisebbfajta robbanás zajával csattant végig az utcán. A férfi lehajolt érte, felemelte, és még egyszer leejtette. Még egyszer faltól falig ütődött a csattanás. Délután volt, fényes nappal, mégsem nyílt egyetlen ablak sem a házsorokon. Nem fordultak be kíváncsi járókelők a szomszédos keresztutcákból. Nem hajoltak ki fiatal fejek az elhaladó járművek ablakán. A városban nem jártak járművek, nem voltak lakók. Aki a kavicsot leejtette, az egyetlen ember volt a félmilliós Gambarban.”

     Torkelnek hívták az utolsó embert az Eelán. Ő indítja el a bombázó repülőgépeket, hogy ne maradjon utánuk nyom, a Trrgek ne találják meg őket. (Megtalálják.)

*

     2500 év telt el azóta, az Eelára újabb űrhajó érkezik. Egyik utasa Korda Miklós a Földünkről („latin nevén Terra, Sol harmadik bolygója”). Kiderül róla, hogy ő írta/írja a regényt, s vele akár mi is találkoztattunk volna a Kígyó utcában. Ott kapta Julikától a Doxa stopperóráját, melyet nagyon-nagyon szeret.

     Miklós megfejti a hátrahagyott adó üzenetét: „Nem pusztult el semmi. Élünk, de ma is veszélyben vagyunk. Veszélyben vagytok ti is. Ez az ő területük. Visszajönnek. Választ kérünk. Találkoznunk kell. Szükségünk van rátok.”

     Profetikus szavak. Miklós ettől kezdve résztvevője az eseményeknek, nemcsak krónikása. Igyekszik lezárni a kéziratot, hogy ígéretének megfelelően le tudja adni a budapesti Magvető Kiadónak. 

---

[1] Az utóbbi 80-100 évben úgy felgyorsult az idő, hogy mi is mindig új világba érkezünk. Az utolsó a másvilág.

[2] Az utópia azért jó, mert legalább tudjuk valamihez mérni magunkat. Hol tartunk?

[3] Benjamin Franklin még szerszámkészítő állatnak nevezte az embert, egy ma élő, neves írónk, Nádas Péter, viszont zsákmányszerző állatnak.

Lengyel Péter: Mellékszereplők

 

                                                                 L. P.

„Tudja, hogy emlékezete megcsalhatja. [...] Bizonyos tehát, hogy emlékezete egymásra másol mondatokat, amelyeket más és más időben hallott, képeket, amelyeket különböző években látott."

                                                                                Lengyel Péter

1.

     Tulajdonképpen csak egy írónak (Lengyel Péter) egy könyvéről szerettem volna írni. Nagy volt azonban a kíváncsiságom, s igyekeztem minél többet megtudni az íróról és a művéről. Szép lassan gyűlt az anyag, s már úgy érzem, majdhogynem egy nemzedékről, egy korszakról kell beszélnem.

     A könyv címe Mellékszereplők, 1980-ban jelent meg (45 évvel ezelőtt.) Már 1970-ben kész volt, de a cenzúra nem engedte kiadni. Nyilván értették a regény rejtett utalásait.

     Először Gáll István írt arról szintén 80-ban, hogy megjelent a Péterek nemzedéke: Nádas Péter, Hajnóczy Péter, Lengyel Péter (a mi hősünk), s nem utolsó sorban Esterházy Péter. Bosszantja, hogy Bereményi a Géza nevet kapta. Nem sokkal később Határ Győző írja: „Egy összeesküvésről szeretnék hírt adni: a Péterek összeesküvéséről.” Valóban történt valami a 70-es években, melyet, elhagyva a Péter nevet prózafordulatnak neveznek. Új színt, új stílust, s szinte kötelezően új tematikát hoztak be az irodalomba.

     Elég csak áttekinteni életrajzukat.

     Kezdjük Lengyel Péterrel, aki 1939-ben született. Gyerekkora a háborús évekre esett. Apja munkaszolgálatosként a Don-kanyarban halt meg. Nemcsak apját, de nevét is elvesztette, mert Merényi Péternek született, nevelőapja adta neki a Lengyel nevet.

     Hajnóczy Péterrel folytatom, mert neki is baja volt a nevével. 1942-ben – akkor így mondták – törvénytelen gyerekként született. Édesanyját Hasznos Annának hívták, ő maga Hasznos Ödön lett. Korán nevelőszülőkhöz került. 1962-ben esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, alkalmi munkákból élt. Maga választotta a Hajnóczy Péter nevet. Első könyve A fűtő címmel jelent meg. Az alkohol vitte el nagyon korán 1981-ben, 38 éves volt.

     Nádas Péter 1942-ben született. Szülei 45 után magas rangú pártvezetők, vállalatvezetők lettek, de csalódtak az új rendszerben. Előbb az édesanya halt meg rákban, majd az apa öngyilkosságot követett el. Az 50-es évekről szólt Nádas Péter első nagy műve, az Egy családregény vége c. regény.

     Még egy Pétert meg kell említeni. Ő pedig nem más, mint Esterházy Péter, aki kb. 10 évvel később született. Őt az a balszerencse érte, hogy arisztokratának született egy olyan korban, amikor ezt nem díjazták. Kitelepítés lett a család sorsa. Később, amikor fordult a kocka, kijelentette: földet vissza nem veszek.

 

2.

     Nyilván nehéz volt a sorsuk. Gondoljunk csak a háborúra, s arra, hogy a gyermekek is életveszélyben voltak.

     Lengyel és Nádas átélte a vészkorszakban a bujkálást, a menekülést. Esterházy kivételével 45 után voltak intézetben is.

     Amikor 2018-ban Lengyel Pétert beválasztották a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjainak sorába, folytatva a hagyományokat egy székfoglaló előadást kellett tartania. A székfoglaló szövege egy regényrészlet volt, melyet lánya, Lengyel Anna olvasott föl. Naivan azt gondolhatjuk, hogy a regényrészlet önéletrajzi elemeket is tartalmazott. Ebben a kis részletben bemutatja, hogy a vészkorszakban hogyan vitték el édesanyját, és hogyan menekül meg a fiú:

„A szobalányruhás, főkötős lány a kezembe nyom egy almát: „Vigyázzatok."

Anya a szennyes hátsó sarkához mászik, kuckót csinál nekem, és leteríti.

– Ide beülsz. – Nem fér a lábam. – Húzd föl, kucorodj. Néma vagy, amíg elmennek. Még egy kicsit azután is.

Nem tudja eltörni az almát.

Mesél, halk mormolással.

Látni nem lehet. Csípős szagok: szennyes, takarítószerek.

A mese megállt. Dübörög a hersegő harapás. Anya odafordul, nem szól aztán. Nem igazság. Sosincs almám. Nem köhögök. Nem pisszenek, nem tüsszentek. Hogyha harapni sem szabad... Sírhatok némán, de nem sírok, nem sír senki, minek.

(…)

Anya döntött. Feláll, nem vigyáz a csöndre. Őt úgyis elviszik. Rólam nem kell tudniuk.

Kimegy a szobába, hogy ne törjék be az ajtót. Kitárva hagyja: ott aztán nincs senki. Magam előtt látom a lány haragos tekintetét. A szeme szikrázik, azt is hallani.

– Engem keresnek – mondja anya. Nagy Bakancs felröhög. Anyám rám vigyáz. Elviszi a zöldeket.

A jobb középső ujjam a számban, ültömben, kucorodva, mászás közben a húsig haraptam.

Mennek a prédával. (…) Három másodperc, és véglegessé vált a világ. Már ez lesz: elveszett az anyám. Még sokáig így tudom majd. Káosz a háború után. Hosszú időbe telik, amíg találkozunk.”

     Ilyen élményeket hordozva magukkal, s az új világban megélve ezer ellentmondást, íróként nem tudtak megfelelni az optimista elvárásoknak. Nem tudták folytatni az elődeik munkáját, újat kellett hozniuk. Formában és persze tartalomban is. Mindegyik író a maga módján, más árnyalattal írta be magát a magyar irodalomtörténetbe.

     Új nyelvet alkottak, s sokszor megnehezítették az olvasást. Ki így, ki úgy. Gáll István még 75-ben így írt a Fancsikó és Pintáról: „Egyáltalán, mit olvastam, meg tudom fogalmazni, mit olvastam? Nem tudom.” Én is így voltam vele, nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg, miről is szól a Mellékszereplők c. regény.

 

3.

     Most már többszöri elolvasás után talán el tudom mondani. Arról szól, hogyan élt néhány egyetemi hallgató (fiuk, lányok) az 50-es, 60-as évek fordulóján. Ez a mag. A Lengyel által alkotott elbeszélő, Madaras István, negyedéves egyetemi hallgató, maga is résztvevője, fontos szereplője a történetnek. Amit ő lát, amit átél, az kerül bele az elbeszélésbe. Persze a modern elbeszélők már nem mindentudóak, mint a 19. században. Sőt ahogy Ottlik fogalmaz: „Nézzünk szembe a tudatlanságunkkal: én ebben látom az epika és a líra modernségét.”

     Hogyan kezdődik a regény?

     Egy körúti presszóban találjuk magunkat, mindennapi jelenet. Majd apró részletekben megismerjük az egyetemisták, a mellékszereplők életét, bonyolult kapcsolatait. Madaras fogalmazza ezt a szöveget, E/3. személyben 1961-ben, melyet furcsa módon diplomatamunkájának szán. Később ebből lesz a regény: 

     „Egy ideig néz le a kék füzetre, aztán lassan összegyűri azt a papírlapot, amelyen eddigi címváltozatai sorakoztak két oszlopban, és a szemétkosárba dobja. Sikerül időre leíratnia és beadnia az egészet. Behunyt szemmel teszi. Rendhagyó monográfiát készít, személyes tapasztalaton alapuló felmérést: kiskörnyezet-rajzot, beszámolót a saját négyéves tanulmányi és emberi környezetéről, a lehetőség szerint teljes háttérrel és oknyomozással. Fogadtak el már ilyet diplomamunkának. Nem törődik vele, hogy az anyagát honnan vette. Hogy a tanszékvezetője fogja elsőnek olvasni és ítélni róla. Nem hajlandó figyelni a józan világra.”

     Környezetrajz, személyes tapasztalat alapján, teljes háttérrel és oknyomozással. Ki is csapják érte Madarast, persze igazolatlan óráira hivatkozva.

     Kilenc év múlva újra előveszi a szöveget, és újraírja: „Kezdődött, folytatódik, és folytatódni fog ezután, ezerkilencszázhetvenben is például.”

     Ez már egy másik idősík (1970), s nagyon kell figyelni, mivel a két szöveget egymásra csúsztatja mindjárt az 1. fejezetben. Ráadásul E/1-ben beékel nem kevés szöveget. Jól elosztja a mozaikokra tördelt egységeket, mellőzve a szabályos időrendet s az ok-okozati összefüggéseket. A szerkezet az emlékezet működését követi.

     Ars poétikáját a Holnapelőtt c. kötetben így fogalmazza meg:

     „E század művészetében nagyon sok minden megtörtént – akár azt is lehetne hinni, hogy minden megtörtént. A művészetnek az is a dolga, hogy rombolja, ami rombolásra érett, eltakarítsa a holnap útjából a lomot. A próza esetében ez azt jelenti, hogy szétverte az elbeszélést. E szót helyettesíthetjük kontextussal, dallammal. Megsemmisített valami folyamatosat, ami korábban működött, az építészetben, a zenében, festészetben is."

     A „rombolásra válaszul Lengyel új módszerrel építi fel művét:

     "Az eljárás fő eleme az az egyszerű felismerés, hogy az ártatlanság elveszítése utáni szerkezet az egymás mellett, egyszerre szóló hangoké – vagyis zenei. Kinyílik, sokfélét kíván megszólaltatni egyszerre. Többszólamú lesz. Ellenpontoz. Egy következő lépésben még megleli azt is, hogy hány szólam a használható.

(…)

     Az igény tehát: olyan módon rakni egyvonalú rendbe a tisztán megkülönböztethető szólamokat, hogy a harmadiknak a felcsendülése után az olvasó belső hallásában már egymás mellett zengjenek. Az eljárás akkor lesz sikeres, hogyha a szólamok együtt hangzanak, átizzanak, egymást átjárva regény-anyaggá olvadnak.”

     A regény olvasásakor valóban azt éreztem, hogy a szerkezet egy Bach-műre hasonlít, a motívumok ismétlődnek.  A szereplők is mintha egy hullámzó ringlispílen forognának körbe-körbe, mindig kicsit más arcukat mutatva, míg a végén elérkezik a végpont, s kiderül, a mellékszereplők miért mellékszereplők.

     Ezt legjobban Bereményi Géza fogalmazza meg: „Az utánunk jövőket pontosan ugyanolyannak látom, mint amilyenek mi vagyunk. Ismerem őket, felismerem bennük magunkat. Ugyanazok a bajaik – csak élesebben. Ugyanúgy nincsen lakásuk, ugyanúgy nem tudnak beszélni az apjukkal, ugyanúgy nem tudják kialakítani a saját világukat…és ugyanúgy senkinek nincs rájuk szüksége, mint ahogy ránk sem volt.”

4.

      Madarashoz legközelebb a Szász-testvéreket állnak, Erik és Orsolya. Apjuk neves tudós volt, egyetemi tanár, korábban az Egyesült Államokban is tanított. Vonzó, polgári életformát őriznek: szépen berendezett lakás, rengeteg könyv, festmények, ékszerek, nemesi címer a falon. Madaras Erikkel és Orsolyával is jó barátságban van. Sokat van velük, mert ők pótolják a családot, melyet apja halálával elvesztett. Madaras úgy vonzódik hozzájuk, mint az Utas és holdvilág c. regényben Mihály az Ulpius-testvérekhez. De az a tragikus, hogy ez a régi család elindult a hanyatlás útján, az új rendszerben, mint a partra vetett hal, fuldoklanak. Az apa meghal, a két gyerek elveszti tartását. Erik végül külföldre megy, Orsolya is eltűnik. Végképp mellékszereplőkké válnak.

     Ugyanilyen fontos Dán Dóra alakja is, akinek a viselkedése provokatív, s ennek oka a családjában keresendő, ahol még egyetemista korában megveri az anyja. De szeretőjétől is kijut neki egy-két kék folt. S persze őt is begyűjti az egyik tanára. Egyébként kedves-mulatságos színfoltja a csoportnak. 58-ban amerikai folyóiratokkal a hóna alatt, gumivirágos fürdősapkában jelent meg. Máskor körbetáncolt egy utcaseprőt, majd virágokra alkudott egy cigányasszonnyal, amikor csak 20 fillér lapult a zsebében.

     Ő is belesimul a társadalom szövetébe, rendes hivatalnok lesz, feleség, családanya.

     A szerelem meglehetősen bonyolult állapot. Madaras sötét dzsungelnak nevezi, melyben olykor ő is elveszetten bolyong.

     Ami a tanárokat illeti, kellően visszataszítóak. Nagy nőcsábász majd’ mind, s partnereiket a hallgatóságból választják, de kettőn áll a vásár. Azon kívül hiúak, rapszodikusak, olykor túlságosan is az érzelmeik vezérlik őket, olykor kis zsarnokként működnek. Lengyel képes alakjait sokoldalúan bemutatni. Itt van például Boncz Elemér, a tanszékvezető, kétszeres Kossuth-díjas. Ő sem úgy viselkedik, ahogy egy professzornak viselkednie kellene. Viszont mint ifjú kutató a háború idején „halálra keresett szökevény tiszteket és elgázosításra szánt fölös zsidókat bujtatott, negyvenöt után pedig nekifogott, hogy hivatásszerűen segítsen tudósoknak, festőknek, színészeknek.” Megtudjuk róla azt is, hogy az 50-es években megírja A hála esztétikája c. művét, s ezért lehetett egyetemi tanár. Ez Zelk Zoltán Sztálint dicsőítő költeményét juttatja eszembe.

     Megalkuvók lettek volna? Nagyon szűkszavúan beszél erről Madaras. Az ilyen elejtett mondatokat jelként kell felfogni, mely megbízza az olvasót, hogy nyomozzon tovább. Sztálin 70. születésnapjára nemcsak a költők írtak hálaénekeket, de a tanárok is előadásokat tartottak ebből az alkalomból. Ekkor már a Pesti Barnabás utcába költözött a bölcsészkar, ahol korábban a piarista gimnázium volt. A piaristák kápolnájából lett az Egyetemi Színpad.   Kikutattam, milyen előadások hangzottak el akkoriban az egyetemen:

Fogarasi Béla: Sztálin mint gondolkodó

Szalai Sándor: A történelmi materializmus elméletének továbbfejlesztése Sztálin által

Waldapfel József: Sztálin és az irodalom

Gerevich Tibor: A középkori régészet és művészet kutatása a Szovjetunióban

     Kérdés, hogy mindenki hitte is, amit leírt. Boncz Elemérről az hangzik el, hogy elég gyáva volt, hogy ellenálljon, megírta, amit vártak tőle. 1956 egyfajta (ironikusan mondom) őszinteségi roham volt, amelyért fizetni kellett. Zelk Zoltán, aki egyébként kiváló költő volt, magára eszmélve a forradalom lelkes híve lett, le is csukták érte. Még egy kis történet: Takács Zsuzsa, akkoriban Lengyel Péter felesége mondja el önéletrajzi könyvében, hogy „Pándi Pál halálra ijesztett. Az első szemináriumi óráján kijelentette, hogy az óráin bármit mondhatunk, de ha tudomást szerez róla, hogy valamelyikünk a folyosón az ellenforradalmat forradalomnak nevezi, annak vele gyűlik meg a baja.”

     Több apró jelzés, nyom van elrejtve a szövegben. Arra csábítanak, hogy kövessük őket. Például váratlanul felbukkan Benito Mussolini neve: „Megint egy könyv. (Puha kötésű fekete-sárga kötet ezerháromszázadik oldalán…)” Vajon miért éppen Mussolini jut eszébe? Feltehetően Mussolini neve valaki helyett áll. Olykor a hallgatás is sokatmondó.

     Még egy érdekes nyom a 25. fejezetben. Madaras azt írja: „Álldogáltunk a Károlyi-kert padjainál lehullott levelek között, és friss egyetemista sírokról beszélünk, amelyeket az Izabella utca ötvenkettes számú házudvarán ástak el a gangok és a nagy platán alatt; annak háznak a kibontott fala közös volt a Képzőművészeti Főiskolával."

     Ennyi áll a könyvben a kibontott falról és a friss sírokról. Kíváncsi voltam, mit rejt ez a pár mondat. Újra egy jel, újra egy nyom, melyet talán meg lehet fejteni. Utána jártam ennek az Izabella utcai háznak és a főiskolának, melynek történetét Kisfaludy András filmje nagyon jól dokumentálja. A még élő tanúk elmondják, hogyan haltak meg az egyetemisták, amikor a pince kibontott falán keresztül akartak menekülni. A főiskolások szívvel lélekkel vettek részt a forradalomban, de a leszámolás, a bosszú lesújtott rájuk. Valószínű egy árulás folytán az oroszok körülvették a főiskola épületét, s a részben ellenálló, részben menekülő fiatalokat agyonlőtték. Négyen voltak. Velük volt még négy kiskatona is, akiket szintén agyonlőttek. Itt temették el őket az ház udvarán: szekrény volt a koporsójuk. Lengyel 17 éves volt 56-ban, de nyilván követte az eseményeket.

 

5.

     Ha többször elolvassuk a regényt, akkor minden a helyükre kerül. Egyre jobban értjük a mellékszereplők jellemét, a kort, s azt a külön világot, amely az akkori bölcsészkar volt.

A 27. fejezet az utolsó, a keret, visszatérünk az eszpresszóba. Ez is olyan emberi. A mi emlékezetünk is vissza-visszatér bizonyos helyszínekre, az emlékek, jók vagy rosszak, kapcsolódnak egymáshoz.

     Szépen érzékelteti az idő múlását, az első fejezetben még alig szürkül: az utolsó fejezetben erősebbek a fények, meglódul a forgalom, a nagyváros embertömege busszal, villamossal, autóval érkezik és indul valahová. Finom ecsetvonással elkészített impresszionista festmény:

      „Táj az eszpresszóablakon át. Két árnyalattal mélyült a szürkület. A most filmszalagja elszabadul. Állóképek, amelyek mindeddig csak egy-egy kockányit ugrottak egyszerre, felgyorsulva peregnek, mozgássá olvadnak. Szemközt az utcatorkolatból csikorgó gumik zenéjével fordul egy lapos külföldi sportkocsi, behúz a Körút autósorának megszakadó vonalába, hirtelen fékez a sárgáról pirosra váltó lámpa előtt, és ringva megáll a vonalon.”

     A regény utolsó mondata Eriktől való, mintha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét. Pedig tudjuk, hogy nem, hiszen a presszós jelenet után már annyi minden történt. Az utolsó mondat pedig így hangzik: „Elmondok majd mindent.” Mindent elmondani? Nem lehet mindent elmondani, de a regény kísérletet tesz rá a maga módján.

---

Két találkozás

 

     Kétszer fordul elő Ramireff Leonin A kőszívű ember fiai c. Jókai regényben. Először mint önzetlen barát, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról az apja temetésére. A viharos, hóborította Oroszországon keresztül vezetett az út, még jégbefagyott kozákkal is találkoztak, mely mintha előképe lenne 1944 januárjának. S micsoda izgalom volt kisiskolásként remegni kettejükért, amikor farkasok vették űzőbe őket, s Ödön testével védte Leonint. Még inkább, amikor Ödön a jeges Dnyeper vizébe zuhant…

     De hát a természet nem olyan kegyetlen, mint amilyen a történelem.

     Mint tudjuk lélekcserélő idők jártak, s másodszor akkor találkoztak, amikor az orosz hadsereg Ferenc József hívására bejött, s pusztított, mint orosz földön a burana. Több történeti munka szerint a találkozóra 1849. máj. 21-én kerül sor. Ferenc József a Lazienki-palota erkélyén letérdelt a cár előtt, s megcsókolta a kezét.

     A második találkozáskor – a szabadságharc bukása után – Ödön hamis útlevéllel próbált meneküli. Minden rendben lett volna, ha nem Ramifoff Leoninnal kerül szembe az ellenőrzésnél.

     „Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban. S onnan kiálta rá durva, kemény hangon angolul:

- But you are not Mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay!

- Hogyan? - szólt angolul Leoninhoz. - Te elárulhatnál engemet?

- Én elfogatom önt!

- Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkísértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet kockáztatva megszabadíts?...

- Akkor testőr hadnagy voltam - felelt Leonin fagyosan.

- És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? Beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykacajának?

- Most pedig testőr dzsidás ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet, s eldobta az asztal alá.

- Vigyétek el, s tegyétek őrizet alá!

A segédtiszt karon fogta Ödönt, s kivezette.”

     A katona – úgy tűnik - nem tehet másképpen, a parancs erősen köti. Ödön mégis megmenekül, mivel Jókainak áldott jó szíve van:

     „ - Uram, Baradlay!

- Ki szólít?

- Én.

Az őr beszélt hozzá.

- Te is ismersz?

- Emlékezel, uram, az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én nem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből; a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon túl a puszta. Fuss, amerre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánad lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. Még egy szót. Ha a lovamra felülsz, s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát, de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll, s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubicának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: "Hurrá, Ljubica!" - nyargal.”

Újra Leonin

                                                       

                                                                              Az idősebb Cato

     Kétszer fordul elő Leonin a regényben. Először, amikor hazakíséri Ödönt Szentpétervárról, másodszor, amikor mint orosz tiszt elfogja Ödönt a világosi fegyverletétel után.

     Eközben Jókai, mintha véletlenül történne, beleszövi a drámai események közé a következő mondatot: „Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni.” Jól megszenvedtem, míg lefordítottam: „A győztes ügy az isteneknek tetszett, de a legyőzött (ügy) Catónak.”

     Jókai nem jelöli meg a forrást, de kinyomoztam, hogy Lucanus Pharsalia c. művéből való az idézet. A nagy Cato dédunokájára utal a mondat, aki Pompeiusszal társul Caesar ellenében. Bukásuk után öngyilkos lesz. S Jókai, bár nem végzett önmagával, ugyanúgy a vesztesek között volt a szabadságharc után.

     Könnyű lett volna persze egy kritikai kiadás jegyzeteiben olvasni mindezeket. Egy általános iskolás gyerek nem fog utánanézni ennek a latin idézetnek, mint ahogy annak idején én is átsiklottam rajta. Pláne nem fog Lucanus életrajzában kutakodni, akit Néró öngyilkosságra kényszerített.

     Nagy figura lehetett az idősebb Cato is, aki minden beszédét azzal fejezte be: „Ceterum censeo Carthaginem delendam esse”. (Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani.)

     Ez nyilván őrültségnek tűnik, de nem az. Az állandó ismétlésnek az a célja és eredménye, hogy megragadjon az emberek fejében. Ismerős? Van latin neve is: argumentatio ad nauseam (ismétlés a rosszullétig).

Karinthy: Az olasz fagylaltos

 

                                                                   Szegény emberek ölnek és csak ölnek

                                                                   S láz-álmaikban boldogan békülnek

                                                                   S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

                                                                   Kárhoznak, halnak vadakká törpülnek.

                                                                                                (Ady)

 

     Az I. világháborúnak nagy irodalma van. Ez a sorsfordító esemény sokáig foglalkoztatta a költőket és az írókat. Bár Az olasz fagylaltos c. novella nem ábrázolja közvetlenül a háborút, csupán egy pillanatra villantja fel, mi volt előtte, s azt, milyen felismerés következett utána, mégis a háború áll a cselekmény mögött. Elemzendő tehát az egyén és a történelem kapcsolata, valamint hogyan viszonyul egymáshoz az intuitív és a tudományos megismerés. Végül a novella szerkezete és főbb motívumai kerülnek terítékre.

     A mű kötetben 1946-ban jelent meg, de a 20-as években keletkezett. A novellában Karinthy megadja a történet második részének időpontját: tizenhárom évvel a nagy háború kitörése után történt a nagy felismerés.

     A magyar írók mind elítélték a háborút. Elég csak Ady, Babits és Móricz Zsigmond munkásságára utalni. Karinthy háborúval foglalkozó írásai 1918-ban jelentek meg a Krisztus vagy Barabbás c. kötetben. Azonban a háború sokáig foglalkoztatta, amint ez az írása is bizonyítja.

     Az olasz fagylaltos cím azt a szereplőt jelöli, aki összeköti a novella két részét, a békét és a háború utáni látszat-békét. Az első részben akaratán kívül rossz érzéseket kelt a zeneszerzőben. A második részben pedig leleplezi önmagát: a fronton ő volt az ifjú, nagy reményekkel induló művész gyilkosa. Ez a lelepleződés, tudniillik hogy arcot ad a sokmillió katona közül egynek, szinte katartikus hatású. Persze kellett hozzá a „véletlen” s az elbeszélő/Karinthy provokatív kérdése: öltél-e embert. Ugyanis a háborúban név nélkül gyilkolnak. („Ki gépen száll fölébe…) A véletlen nagy rendező, enélkül nem élne meg egy író sem. A meglepetés a beismerés után folytatódik: nem történik semmi. Nincs felelősségre vonás. Nem is lehet, hisz háború volt, s ott az Isonzó mellett mindez természetes volt. Még az is kiderül, hogy az olasz érző szívű ember. Van neve, hazája, foglalkozása. Nyilván nem önként vonult be katonának, s szenvedett négy évig a lövészárokban.

     Az önlelepzés nem olyan nagy horderejű, hogy változtatna valamin. Inkább csak megmagyaráz egy különös jelenséget. Fény derül arra, mit sejtett meg 1914-ben a zeneszerző barát a Ligetben a szembejövő „fekete ember” láttán: a közeledő nagy háborút. Amikor sokan várták a megtisztító vihart, a mi zeneszerzőnk megérezte annak szörnyű voltát. Bergson szerint az intuíció az a módszer, amelynek segítségével az igazság, az élet feltárul. A művész intuíciója révén képes meglátni a felszín alatti igazabb valóságot. Freud pszichoanalízise ellenben jobban hasonlít a tudományos módszerekhez: a múltban keresi valamely traumának a kiváltó okát. Az elbeszélő csak itt Padovában fedezi fel, hogy a zeneszerző halálában az intuíció (megérzés) és a véletlen (másként is történhetett volna) kapcsolódott össze.

     Vannak megsejtések, feltételezések, melyek csak később igazolódnak be. Ilyen a novellában a zeneszerző „sejtése”, hogy a háború tönkreteszi, megöli reményeit, s maga is áldozatul esik a nagyhatalmak „sakkhúzásainak”. Persze az irodalmi mű csupán fikció. Ahogy Hésziodosz Az istenek születése c. művében írja:

                              „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,

                                Tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk…”

     Karinthy története is lehet „hazugság”, de a művön belül elfogadható, s milyen csonka lenne a mű, ha elmaradna a csattanó!

     A novella szerkezetileg két részből áll. Közvetlenül a háború előtt játszódik az első rész, melyben a lelkesedést – látszólag indokolatlanul – fölváltja a rosszkedv. Az alkony izzó vöröse borítja be az ég kékjét. A második rész a megvilágosodás groteszk jelenete. Már az is abszurd, hogy a az elbeszélő chiantit iszik és halat eszik Padovában, míg a nagy álmokkal lelkesülő barátja a föld alatt fekszik. A csúcspont az, hogy a chiantit és a halat a barát gyilkosa szolgálja fel.

     Nyilvánvaló, hogy a hazatérő katonák homlokára nem volt ráírva, hogy mit tettek a háborúban. (Amiért egyébként kitüntetés jár.) Mindenki szerepe szerint cselekedett, s így viselkedik a jelenben is. Karinthy könnyű kézzel rajzolja meg az abszurd helyzetet, megcsillogtatva nagy műveltségét is. Ahogy Kosztolányi írja róla: „Mindegyik írásában egy gondolkodó lép elénk, aki nincs se a jobb, se bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti, s önmagával viaskodva keresi az igazságot.” (Nyugat, 1918)

Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Ottlik Géza: Uszodai tolvaj

 

                                                                                       Ottlik Géza, 1977, Wikipedia

     „A kisváros széles, falusias utcája beledermedt a korai kánikulába. Semmi nem mozdult, csak a levegő rezgett, mint vékony olajréteg, mindig szemmagasságban.”

     Jellemző ez az idézet a mű egészére. Mintha nem történt volna semmi, minden mozdulatlan. Csupán egy pici remegés sejteti a mélyben lejátszódó drámát. Ottlik novellájában a cselekvés, a tett is fontos, de még inkább a lélektan, a két kamasz jellemzése, megformálása, akik szinte beleolvadnak a többiek villanásszerű portréjába, s szinte együtt lélegeznek velük.

     A novella először az Új Idők c. konzervatív hetilapban jelent meg 1946-ban, majd a Minden megvan c. novelláskötetben (1969, 1991). Bár Ottlik legfontosabb műve az Iskola a határon c. regény (1959), novellái is jelentősek. Ottlikot a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként tartjuk számon, novelláiban Kosztolányi követője. Számára is elsősorban a jellemábrázolás, a belső történés a fontos. A módszerről egy másik író kapcsán így ír: „a ’belső jellemzés’-sel, a személytelen realizmussal, a cselekmény közbeszólás nélküli ábrázolásával”, szűkszavúsággal megfoghatatlanul többet mond mindannál, amit az író valaha is el tudna mondani. (Próza, Magvető, 1980, 152)

     A fentiek rá nem teljes mértékben igazak, hiszen az elbeszélő a két főszereplő jellemzésével kezdi a történetet. A 17 éves fiúk, Cholnoky Gábor és Szomor Péter, sokban hasonlítanak egymásra: egy osztályba járnak, mindketten jó matematikusok. De ”mint fán nem nő egyforma-két levél”, különböznek is: Cholnoky nagydarab, lomha mozgású és gondolkodású fiú. Unalmasnak, szürkének látszik. Öltözködése is az akkori szokásnak megfelelően merev: nyakkendőt, kalapot visel a kánikulában is. Igaz, szegény fiú, félárva, csak egy ruhája van. Most kapta meg kéthavi keresményét. Szomor ellenben csinos fiú. Úszóbajnok. Esze alkalmi szeszélynek, csillogásnak tűnik. Családja gazdag, „kastélyban” laknak. Mindenben sikeres, a társaság kedvence. Öltözéke sportos, szándékosan hanyag, nem törődik vele, hogy nadrágja olajfoltos.

     Ilinek, Szomor egy évvel idősebb nőérének a jelenléte is fontos. A jegyvásárlásnál jótékonykodik, bár lehet, hogy ez nem kellett volna, hisz Cholnokynak volt pénze. Ili divatos frizurát visel, modora kissé pökhendi. Le is torkolja Cholnokyt, akinek egy könyvről megvan a saját véleménye.

     Innentől kezdve az uszodai élet leírása következik. Kis jelenetek mozaikszerűen következnek egymás után. Az író kamerája mindenekelőtt Szomort követi, aki Gizit tanítja úszni. A fiúk őt ajánlották oktatónak mint legjobb úszót, szinte felkínálva neki a lányt. Majd odamegy a napozó Cholnokyhoz és Ilihez. S itt egy nagyon fontos dolog történik. Szomor megérzi, hogy „kettejük közül Cholnoky a rokonszenvesebbik.” Váratlanul Gizi  is faképnél hagyta. Újra tennie kell valamit. Odaint egy fiút („nagyfülűt”), aki mérni fogja az edzéseredményt. Végre ő a főnök.

     A következő mozaik újra Cholnoky és Ili párosa: Cholnoky részéről kisebbrendűségi érzés, Ili részéről elégedetlenség. Nem Cholnokyval, hanem az egész helyzettel: egy poros kisváros uszodájában lenni egy gimnazista társaságában, nem valami felemelő érzés.

     Szomor újra a fiútársaság középpontjában. Kitűnő időt úszott, egy "kölyök lány" szerelemmel nézi, akit észre sem vesz. De Gizibe beleszúr, majd nem akarja elengedni, találkozót beszél meg vele. Közben gondolatban készül a tettre, amellyel felülkerekedhet Cholnokyn is. Nagy nyugalmat parancsol magára, amikor végrehajtja a lopást. A finom lélekábrázolás itt is felfedezhető. Viszont a tett elítélésében Ottlik nem finomkodik: szörnyű veszteség, iszonyúan durva, mocskos cselekedet. Hogy ellopták a pénzét, Cholnoky számára akkor derül ki, amikor ki akarja fizetni Ili sörét! Feloldozás nincs. Szomor Cholnoky legérzékenyebb pontját találta el. A másodszor is megalázott fiú – az első a pénztárnál volt – szégyelli magát. Szomor az erősebb. Az utolsó mondatnak ez az értelme: „Megyek – morogja a fiú (Szomor) unottan, aztán nagyot ásít, hogy kivillannak egészséges, fiatal fogai.” Mintha egy ragadozó vadállat villantaná ki fogait.

     A Virrasztók c. hosszabb elbeszélésben (1946) folytatódik kettejük "párharca". A 2. világháború utolsó évében játszódik a történet. Ekkor már mindketten felnőttek, és súlyos döntések előtt állnak. S noha Cholnoky, a csillagász, visszahúzódó alkat, mégis ő a rokonszenvesebb. Ám Szomor viselkedése sem kifogásolható most erkölcsi értelemben, hiszen cselekvésre szánja el magát a város rettenetes kiszolgáltatottságában.

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         

                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

Lázár Ervin: A kovács

                                                                                   Elemzése itt!

     - Kénszagot érzek - mondta Szűcs Lajos.

     A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: "Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk." Márpedig a méhelben - így nevezték Rácpácegresen a műhelyt - különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

     A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.

     "Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?" - ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

     - Jó napot, uram - mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött.

     Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

     - Maga az a híres kovács? - kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

     - Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok - mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

     - Úgy hírlik - mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő.

     Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

     De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is - mind-mind súlyosan hallgatott.

     Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

     - Magát vasból kalapálta, nem igaz?!

     A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

     A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

     - Mivel szolgálhatok az úrnak? - kérdezte kurtán.

     - Na jó - böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat.

     Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

     Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

     Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak - honnan, honnan nem - megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította - nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

     - Ezt akarja ráverni? - kérdezte fitymálóan az idegen.

     - Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?

     Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

     - Az én lovamnak rendes patkót csináljon!

     Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata!

     Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

     - Ne ráncigálj, az apád nemjóját - morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

     - Gépész úr - súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

     - Azt hiszed, nekem nincs szemem? - súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: - Nyomd azt a fújtatót!

     Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet.

     Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

     - Na, ezt tekergesse össze!

     Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

     - Még vasat! - mondta.

     - Nincs több, mester úr - súgta neki a kisinas.

     - Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat - rendelkezett Szűcs Lajos.

     A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül.

     De ez sem volt elég.

     - Még vasat! - kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. - Emberek, vasat!

     A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat.

     Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

     - Nna! - mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is.

     Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

     - Na, meg van patkolva a lova - mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

     - Itt a fizetség - mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

     - Gyia! - üvöltötte az ördög.

     Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

     Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.