Karinthy: Az olasz fagylaltos

 

                                                                   Szegény emberek ölnek és csak ölnek

                                                                   S láz-álmaikban boldogan békülnek

                                                                   S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

                                                                   Kárhoznak, halnak vadakká törpülnek.

                                                                                                (Ady)

 

     Az I. világháborúnak nagy irodalma van. Ez a sorsfordító esemény sokáig foglalkoztatta a költőket és az írókat. Bár Az olasz fagylaltos c. novella nem ábrázolja közvetlenül a háborút, csupán egy pillanatra villantja fel, mi volt előtte, s azt, milyen felismerés következett utána, mégis a háború áll a cselekmény mögött. Elemzendő tehát az egyén és a történelem kapcsolata, valamint hogyan viszonyul egymáshoz az intuitív és a tudományos megismerés. Végül a novella szerkezete és főbb motívumai kerülnek terítékre.

     A mű kötetben 1946-ban jelent meg, de a 20-as években keletkezett. A novellában Karinthy megadja a történet második részének időpontját: tizenhárom évvel a nagy háború kitörése után történt a nagy felismerés.

     A magyar írók mind elítélték a háborút. Elég csak Ady, Babits és Móricz Zsigmond munkásságára utalni. Karinthy háborúval foglalkozó írásai 1918-ban jelentek meg a Krisztus vagy Barabbás c. kötetben. Azonban a háború sokáig foglalkoztatta, amint ez az írása is bizonyítja.

     Az olasz fagylaltos cím azt a szereplőt jelöli, aki összeköti a novella két részét, a békét és a háború utáni látszat-békét. Az első részben akaratán kívül rossz érzéseket kelt a zeneszerzőben. A második részben pedig leleplezi önmagát: a fronton ő volt az ifjú, nagy reményekkel induló művész gyilkosa. Ez a lelepleződés, tudniillik hogy arcot ad a sokmillió katona közül egynek, szinte katartikus hatású. Persze kellett hozzá a „véletlen” s az elbeszélő/Karinthy provokatív kérdése: öltél-e embert. Ugyanis a háborúban név nélkül gyilkolnak. („Ki gépen száll fölébe…) A véletlen nagy rendező, enélkül nem élne meg egy író sem. A meglepetés a beismerés után folytatódik: nem történik semmi. Nincs felelősségre vonás. Nem is lehet, hisz háború volt, s ott az Isonzó mellett mindez természetes volt. Még az is kiderül, hogy az olasz érző szívű ember. Van neve, hazája, foglalkozása. Nyilván nem önként vonult be katonának, s szenvedett négy évig a lövészárokban.

     Az önlelepzés nem olyan nagy horderejű, hogy változtatna valamin. Inkább csak megmagyaráz egy különös jelenséget. Fény derül arra, mit sejtett meg 1914-ben a zeneszerző barát a Ligetben a szembejövő „fekete ember” láttán: a közeledő nagy háborút. Amikor sokan várták a megtisztító vihart, a mi zeneszerzőnk megérezte annak szörnyű voltát. Bergson szerint az intuíció az a módszer, amelynek segítségével az igazság, az élet feltárul. A művész intuíciója révén képes meglátni a felszín alatti igazabb valóságot. Freud pszichoanalízise ellenben jobban hasonlít a tudományos módszerekhez: a múltban keresi valamely traumának a kiváltó okát. Az elbeszélő csak itt Padovában fedezi fel, hogy a zeneszerző halálában az intuíció (megérzés) és a véletlen (másként is történhetett volna) kapcsolódott össze.

     Vannak megsejtések, feltételezések, melyek csak később igazolódnak be. Ilyen a novellában a zeneszerző „sejtése”, hogy a háború tönkreteszi, megöli reményeit, s maga is áldozatul esik a nagyhatalmak „sakkhúzásainak”. Persze az irodalmi mű csupán fikció. Ahogy Hésziodosz Az istenek születése c. művében írja:

                              „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,

                                Tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk…”

     Karinthy története is lehet „hazugság”, de a művön belül elfogadható, s milyen csonka lenne a mű, ha elmaradna a csattanó!

     A novella szerkezetileg két részből áll. Közvetlenül a háború előtt játszódik az első rész, melyben a lelkesedést – látszólag indokolatlanul – fölváltja a rosszkedv. Az alkony izzó vöröse borítja be az ég kékjét. A második rész a megvilágosodás groteszk jelenete. Már az is abszurd, hogy a az elbeszélő chiantit iszik és halat eszik Padovában, míg a nagy álmokkal lelkesülő barátja a föld alatt fekszik. A csúcspont az, hogy a chiantit és a halat a barát gyilkosa szolgálja fel.

     Nyilvánvaló, hogy a hazatérő katonák homlokára nem volt ráírva, hogy mit tettek a háborúban. (Amiért egyébként kitüntetés jár.) Mindenki szerepe szerint cselekedett, s így viselkedik a jelenben is. Karinthy könnyű kézzel rajzolja meg az abszurd helyzetet, megcsillogtatva nagy műveltségét is. Ahogy Kosztolányi írja róla: „Mindegyik írásában egy gondolkodó lép elénk, aki nincs se a jobb, se bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti, s önmagával viaskodva keresi az igazságot.” (Nyugat, 1918)

Karinthy Frigyes: Caesar és Abu Kair

 

                                                                A játszótársam, mondd akarsz-e lenni,

                                                                 akarsz-e mindig, mindig játszani….

                                                                                        Kosztolányi

      Karinthy volt a legjátékosabb magyar író. Állandóan játszott. Nem akárkik voltak társai ebben. Ott volt pl. Kosztolányi Dezső. Karinthy feltehetően a sakkban is sokra vitte volna, de ő inkább az írást választotta. Ez a novellája is olyan, mint egy feladvány: találd ki, miért hal meg két szenvedélyes sakkjátékos.

     A Caesar és Abu Kair c. kettős novella egy-egy anekdotára épül. Az anekdota olyan rövid, általában humoros, csattanóval végződő műfaj, melynek főhőse ismert történelmi személyiség. A két történet kevésbé humoros, viszont roppant izgalmas. S a csattanó a halál. Ugyanakkor a példázat jegyeit is felfedezhetjük bennük: Karinthy novelláiban legtöbbször a gondolat kap fő hangsúlyt. Tanulságai ma is érvényesek.

     Összeköti a két történetet maga az Indiából származó sakkjáték, mely „csodálatos mesterség”, s melyről Ben Juszuf is „elragadtatással” beszél. Azt is fejtegeti, hogy a játék felfedezésében milyen nagy érdemei vannak Indiának. A fő motívum az a szenvedély, mely a titokzatos Abu Kairt és a Caesart foglyul ejtő kalózt, Ben Juszufot is rabul ejtette.
     A mindentudó író-elbeszélő mindkét esetben objektív hangnemben kezdi elmesélni a történetet, majd a szituáció felvázolása után zaklatott monológ, párbeszéd jelzi, hogy drámaivá válik a szereplők viszonya. Ugyanakkor különlegessé teszik a novella hangulatát Az ezeregy éjszaka meséiből ismerős motívumok: Bagdad, a tigris, a hajózás, a kalózok, a párbaj: életre-halálra.

     Karinthy az első novellában céltudatosan, lépésről lépésre vezeti olvasóját a tragédiához vezető úton. Kezdi a sakkjáték történetével, majd bemutatja Abu Kairt, aki a sakk megszállottja. Olyannyira, hogy a külvilág nem is létezik számára. Majd az első három bekezdés után váratlan haláláról számol be.
     Míg Abu szimplán megőrült, s a tigrist lónak nézi, Ben Juszuf valóságos ellenféllel játszik: Caesarral, aki fölényesen, megvetően szól a sakkról. Juszuf nem tudja, kivel áll szemben. Mi sejtjük, hisz a második rész elején megismerkedünk vele. Caesar nem könnyű ellenfél. A címben sem véletlenül áll az első helyen.
     Az ifjú Caesar arról volt nevezetes, hogy a fórumon nem „tisztességes” eszközöket vetett be. Nem tanulmányozta a szónoklat művészetét, melyben a meggyőzés, az érvek fontos szerepet játszanak. Inkább az ellenfél magánéletéről szerzett be információkat, melyek már akkor is félelmetes fegyvernek bizonyultak.
      Itt persze az életéről volt szó, s váratlan húzásával megmentette magát. Ben Juszufot az elvakult szenvedély vezérli. El se tudja képzelni, mire készül Caesar, aki teljes sikert arat, a legénység is behódol neki, s a hajórakományát eladva, anyagilag is jól jár.

     Azért ne gondoljuk, hogy a szabály megszegése minden esetben jó. A novella Caesarjának előéletét ismerve, erre nincs garancia.

Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel

               „És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekén rejtettem és elfelejtettem…”

     "Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik." Babitsnak ez a megjegyzése Karinthyra is igaz, aki ebben a novellájában megalakotja a novellabeli írót, annak kamasz hasonmását. Találkozásuk azt a fiatal írót leplezi le, aki már elfelejtette álmait, s sértetten nekitámad egykori önmagának. Fiatalkori énje kéri tőle számon a meg nem valósult álmokat, a vádlottak padjára ültetve a befutott írót.

     A novella Karinthy viszonylag korai alkotói korszakában született meg, hisz a „felnőtt”, sikeres író 26 évesnek mondja magát. Karinthy a Nyugat első nemzedékének tagja. Legtöbbször elfelejtik a nevét említeni Ady, Babits, Kosztolányi mellett, pedig éppoly sokoldalú, mint ők. Számtalan remekmű szerzője, pl. az Így írtok ti szerepel is a novellában, később pedig a Tanár úr kérem-ben, folytatva a kamasz-témát, mutatja be az akkori diákélet jellemző típusait. Regényíróként, s nem utolsósorban költőként is jelentős.

     A novella valójában egy belső vita, rejtett nyugtalanság, lelkiismeret-furdalás kivetítése. A novella hatásának titka a váratlan látomás, melyre nem lehet felkészülni, mert ellentmond minden tapasztalatnak. (Gondoljuk csak  meg, milyen hatással van Hamletre apja szellemének megjelenése…) A  kettéhasadt lélek ábrázolása, a Karinthy-féle fantasztikum sajátossága, hogy úgy jeleníti meg a már nem létező kamaszt, ahogy az valóságosan létezett. Önarckép – múlt időben.

     A Találkozás c. novella színhelye a Duna-part, mely mintha az idő múlására, a változásra utalna. Az időpont: az alkonyat, amikor kissé elmosódnak a körvonalak, a szürke láthatáron a nap vörös sugarai még egyszer felizzanak. Az elbeszélő maga az író. Egyes szám első személyben idézi fel a történteket, érzékeltetve mindkét szereplő lelkiállapotát, értékrendjét. Az író-elbeszélő sétálni indul fiatal, szép feleségével, amikor különös élményben lesz része: találkozik fiatalkori önmagával. A feleség értetlenül szemléli a történteket: a fiatalember rossz benyomást tesz rá, a modorát kifogásolja.

     Tehát jó, szinte idilli hangulattal kezdődik a novella. Majd hamarosan érlelődik a fordulat, mely kibillenti a főhőst önelégültségéből, megjelenik a múltból a számonkérő-vádló kísértet, egykori önmaga, aki szemére hányja, mit nem valósított meg álmaiból. A felnőtt a kopott ruhákat veszi észre először. Később a dialógusban még egyszer visszatér erre: „A ruhád nagyon szánalmas (…) És sovány vagy (…) nem tudnék ilyen ruhát fölvenni…” A fiú viselkedésében vád van. A felnőtt magyarázkodni kezd. Írói sikereivel hozakodik elő, s szép feleségével. A fiú ekkor gúnnyal válaszol: „A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet?” Ez elevenbe vág. A felnőtt kikel magából: „te szegény … te kicsi … te senki”. A fiú visszavonul, eltűnik, még egyszer felidézve az álmokat. Persze „könnyű” a fiúnak ítélkezni: még nem tudja, hogy a felnőttnek milyen akadályokat kell leküzdeni, hogy valamennyire érvényesüljön. Ilyen szempontból a felnőttnek van igaza. Ami szemére vethető, az az önelégültsége. Mind a két félnek igaza lenne?

     A befejezés ironikus. Az derül ki belőle, hogy valóban a fiatalembernek volt igaza: a felnőtt leszámolt már az álmokkal. Tehetségét aprópénzre váltja. Mintha ilyenformán távolítaná el magától a felzaklató élményt. 
     Valójában Karinthy sosem szabadult meg a gyerekkori énjétől (mint senki sem). Erre bizonyíték a Tanár úr kérem vagy a Cirkusz c. novellája. De nem csak ő. Kosztolányi a Szegény kisgyerek panaszaival szerzett hírnevet. A gyermeki nézőpont (toposz) nagyon fontos. A gyermek másként, tisztán, őszintén látja a világot. Lelkesen nagy terveket sző, és szigorú a felnőttekkel szemben, később csalódik.

Születésnap

     

1749.08.28. - 1832.03.22

      Kétszáz évvel ezelőtt (legyünk pontosak, 1818. augusztus 27-én) a nagy Goethe alaposan melléfogott, írja Gustav Seibt, a Süddeutsche Zeitung esszéistája, akadémikus. A színhely Karlsbad, ahol is Goethe láthatóan jókedvűen (high spirits) üdvözölte orvosát, dr. Rehbeint, aki a délelőtti órákban felkereste a mestert, s hogyléte felől érdeklődött. Goethe borral kínálta: igyon az egészségére. Rehbein zavarba jött, no de excellenciás uram, csak holnap van a születésnapja!

     Goethe kéri a naptárát, mely olyan lehetett, mint ma egy határidő napló. (Gothaischer verbesserter Schreib-Calender) Tanulmányozza a bejegyzéseket. Sajnálatos módon sok a javítás. Általában titkára írja be diktálás után az eseményeket. Goethének olykor betűznie kellett. Az idegen nevek, rajongó előkelőségek! Karlsbadban! Az ellenőrzés után kijelenti: „Ma tévedésből rúgtam be!” Ez történt. Pedig gondoljuk meg, hogy a „percek aszkétája” (Minutenasket, Seibt költői jellemzése) milyen féltékenyen óvta minden percét. Csak ő tudta, milyen nagy kincs az idő.

     Fiának írta:

                         Hatvanat számlál az óra,

                         Egy nap tied több, mint ezer.

                         Fiam, figyelj a szómra:

                         Ne hagyd, hogy tétlen múljon el.

*

     Amint reggel az órára nézek, rémülten veszem észre, már csak 17 órám van a 24-ből. Pedig örülnöm kéne, milyen sok. Végül hadd idézzem egyszerre Shakespeare-t és Karinthyt (spórolás): a végzetet ugyan nem lehet elkerülni, csupán késleltetni, „csak idő, miért az ember küzd s haladék.” Karinthy Tomi c. monológját ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe.