Daniel Kehlmann, focus.de
(Daniel Kehlmann: El
kellett volna menned)
Szörnyű hideg. Nem tudom,
milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres.
Minden mérőeszközöm befagyott.
(Karinthy)
A kis könyvecske, az alig több mint 90 oldalas elbeszélés, 2016-ban
jelent meg németül. A magyar kiadást jó kézbe venni, sejtelmes borítóját Farkas Anna tervezte. Nem korszakos mű,
mégis jó színvonalú, beilleszthető Kehlmann
elbeszéléseinek, novelláinak sorába. Eredetileg a Frankfurti Könyvvásáron mutatták be. Fogadtatása vegyes volt.
Egyesek kifogásolták, hogy a thriller elkoptatott eszközeivel dolgozik.
Legtöbbször Stephen King Ragyogását emlegették. De a közönség
szerette, és – horribile dictu – talán nem mindenki olvasta a Ragyogást.
A még mindig fiatal író 20
évvel ezelőtt kezdte el pályáját a Beerholm-illúzióval
(1997), melyben már kitűnt, hogy a valóság és a képzelet kölcsönhatása
érdekli, valamint a kitörni, változtatni nem tudás és az eltűnés vágya. Folytatódik
ez a tematika novelláskötetében is (Unter
der Sonne, A nap alatt, 1998), melynek kisemberek a hősei. Az El kellett volna menned c. hosszabb
elbeszélés előzményének tekinthető a Der
fernste Ort (A legtávolabbi hely, 2001).
Főhőse olyan személyiség, aki nem tud elfogadhatót nyújtani a rá szabott
szerepekben, mindenünnen kihullik, s halála előtt – képzeletében - különös
dolgok történnek vele. Nem tudni biztosan, hogy él-e még, vagy kísértetként
távolodik egyre messzebb az emberi világtól. Összeolvad a realitás és a
fantasztikum, s ezáltal jön létre a bizonytalanság és a kételkedés
atmoszférája.
Hasonló folyamat ment végbe a legújabb könyvének főhősében. Itt egy
naplószerű feljegyzés dokumentálja a kísérteties átváltozást. Az első bekezdés
csupán egy apró jelenet a készülő forgatókönyvből. Ennek az elkészítése lenne
hősünk feladata. A forgatókönyv vázlatai mellé azonban bekerülnek a
naplójegyzetek is, illetve az egész szöveget felfoghatjuk forgatókönyvként is,
mely egy lélektani drámát, a tudat elborulását mutatja be.
A szinte a világ végén levő alpesi
házba való megérkezés csupán az első lépés a végső eltűnéshez. Hat napig küzd
látomásaival, a testetlen árnyakkal, az eltorzuló valóság rémképeivel, míg a
végén beletörődik: nem tartozik már az emberi világhoz. Pedig abban a reményben
húzódott ide, a világ szélére, hogy megírja a várva várt forgatókönyvet. De
egyre világosabbá válik az olvasó számára, hogy a családi konfliktusok
elmélyülnek, s ezzel párhuzamosan széttöredezik a normalitás világa, s elősuhannak,
eleinte bátortalanul, később egyre magabiztosabban, a kísértetek. A régebbi
nagy művek szinte mindegyikében (Odüsszeia,
Aeneis vagy akár a Hamlet) számára ismert szellemekkel
találkozott a hős, s ezeknek bizonyos iránymutató szerepük volt, hogy
megtalálja a helyes utat. Az újabb irodalomban (a 19. századtól) az a
borzongató, hogy a hősök váratlanul ismeretlenekkel szembesülnek, s nem tudják
megfejteni jelentésüket: amiként „… a
hangya sem tudja, mi az a székesegyház, vagy erőmű vagy vulkán.” (72)
Ha Kehlmann a 19. század
elején élt volna, bizonyára jobban kiaknázta volna a helyhez fűződő mondát,
mely szerint itt egy ördög építette torony állt. Jeremias Gotthelf még érzékletesen jelenítette meg a gonoszt (A
fekete pók), mely behálózta az embert. Kehlmannál
nem kívülről jön a fenyegetés, hanem benne van az emberben, kapcsolataiban, és senkihez
sem fordulhat.
A filmhez készített vázlatai vérszegények, sehogy sem tud kibontakozni a
cselekmény, s kétségbeesett humor nyomja rá bélyegét. Azért nem teljesen elvetendőek.
Ezekben is van kehlmanni jellem, szituáció, gondolat. Például az adóhivatalnok
ironikus portréja. Az ilyesfajta foglalkozások Kehlmann számára skatulyák. Adóhivatalnoknak lenni csapda, mert
túlságosan eggyé válik a foglakozásával. Kehlmann
más műveiben is (A világ fölmérése)
sok olyan szereplő van, aki nem szabad, mert valamely foglakozás rabja.
A hat nap alatt lejátszódó történet gyorsan véget ér. Addig viszont az
álmok ijesztőek, miként a nappalok is. Az autóvezetés is végzetes lehet a
szerpentinen: „Az egyik pillanatban még
biztosan állsz a hétköznapokban, (…) és egy másodperccel később már ott vagy,
beszorulva a fémbe, miközben felfalnak a lángok…”.
A bevásárlás a faluban nyugtalanító. Itt már nyomatékosabb a
felszólítás: „menj el!” Az igazi
mélyütés a feleségétől jön, akiről kiderül, legalábbis a telefonüzenetek
szerint, hogy megcsalja. Miután kirobban a nagy féltékenységi jelenet, s a
feleség eltűnik, egyre inkább teret nyer az őrület. Álom és valóság, nappal és
éjszaka egybefolyik. A ház csapdává válik. Az újra felbukkanó feleség
segítségével még vissza lehetne térni a valóságba. De a főhős már lemondott
erről.
„Ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe.” (53)
Jellemző és fontos epizód a boltostól kapott szögmérő esete. Miután hősünk
kísérletképpen megrajzol egy derékszöget, s ha kettéosztja, kiderül, hogy a két
rész összege nem 90 fok. Fölmondták volna a szolgálatot a geometria törvényei? Nem véletlen, hogy Kehlmann nagyregényének (A világ fölmérése, 2005) a kulcsmotívuma
is a mérés. Egy Newtonnak
tulajdonított kijelentés szerint: „Isten
mindent szám, súly és mérték alapján teremtett.” Gauß és Humboldt is
megszállottan mér. A 19. század a tudomány százada, mely a beteljesülést ígéri
a béklyóitól megszabadulni vágyó emberiségnek. Bár elhangzik az is, hogy Isten néha slampos
volt, s némi hiba csúszott a teremtésbe. Mégis egyáltalán nem gondolják, hogy a
káosz venné át az uralmat. A természet törvényei nem csorbulnak. Ezen a hegyen azonban
minden a feje tetejére áll: apa és lánya kimennek a nappaliba, és ugyanoda
jutnak vissza. A gyerekkel csak hátrafelé tudják elhagyni a házat, s a
félelmetes sötétségben ugyanoda érkeznek vissza. Menekülési kísérletük M. C. Escher Möbius-szalagjának felel
meg: apa és lánya nem találja a kijáratot a labirintusból. Az a sorsuk, hogy
végtelen hurokban gyalogoljanak, mint az említett kép hangyái? Kettejük kapcsolata bensőséges. Az egyik legköltőibb
mondat, melyben a közel és a távol még harmóniában van: „…odasimult hozzám, az éjszaka odasimult az ablakhoz, és amikor
leoltottam a lámpát, láttam a távolban a gleccsereket, és néhány perccel később
már hallottam egyenletes gyerekszuszogását.” (17) Ezért lesz olyan
fájdalmas elszakadni a gyerektől, s feleségétől, akit még mindig szeret.
A naplóíró a hely szellemének tulajdonítja a bajt, mely azonban
mindennapjaiból fakad. Ez adja az elbeszélés feszültségét. Az utolsó
pillanatban is megvan a lehetősége arra, hogy visszatérjen a normalitás világába.
A cím is erre utal. Az ember választó lény, de vajon elmenekülhet-e önmaga
elől?
A természet monumentális jelenségei, érdes szépsége, s fölötte a
csillagos ég végtelensége - ellentétben az apró házakkal a völgyben –
gondolkodásra késztetnek, s ez most fontosabb dolognak tűnik számára minden
másnál.
„Mindent feljegyeztem. Talán valaki megtalálja. (…) A világon semmit sem
tehetek.” (87)
A fordítás megbízható munka, Kehlmann
valamennyi magyarul megjelent művét Fodor
Zsuzsa fordította magyarra – élvezetesen.
(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017)
