Weöres Sándor: Buba éneke

 

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

Margaréta

                                                                                                                 németül

                                                Ary Scheffer:Faust és Margaréta a kertben

Margaréta
Ti szent angyalok, oltalmazzátok lelkemet! – Irtózom tőled, Henrik!”* (Faust álneve)

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!
(Eltűnik Fausttal, az ajtó becsapódik, elhaló hang hallatszik)

Henrik! Henrik!”
                                            (Ős-Faust)

Frankfurt népe, bár még sötét volt január 14-én, izgatottan várta a kivégzést. Már 5 órakor felsorakozott a börtön előtt tizenkét katona. 6-kor indult Raab ezredes, a katonai bíró hintója a Katharina-toronyhoz, ahol Susanne Margarethe Brandtot, a gyermekgyilkos nőt őrizték.

1772-öt írunk, s bocsánat, hogy nem mondom el rögtön a lényeget. Hisz szeretném kíváncsivá tenni az olvasót (ha van), miért fontos az, hogy mi történt ott csekély 250 évvel ezelőtt a Haupwache terén. (Eltekintve attól, hogy minden fontos, ami az emberrel történik.)

Ha nem rémlik, akkor segítségképpen hozzáteszem még, hogy a Katharina-toronytól nem messze, csupán 200 méterre levő ház manzárdszobájából jól látható a torony. Ifjú lakója, a 22 éves joghallgató, aki nemrég érkezett haza Straßburgból, nem volt más, mint Johann Wolfgang Goethe. Kezded már kapiskálni az összefüggést? Igen, Gretchen fog meghalni a vérpadon, hogy később testet öltsön a világirodalom egyik meghatározó művében, a Faustban.

Legutóbb Uwe Wittstock írt róla nagyon hatásosan a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Persze a valóságos szereplők is kitettek magukért: „Amikor Raab bíró fél hat körül feketébe öltözve a hóhérral a cellába lépett, sarkantyús csizmát viselt, vörös köpenyén a város ezüst címere volt, arany alapon. Susanne Margaretha Brandt is ünnepi öltözékben volt. Fehér kiskabátot, fehér szoknyát varrtak neki, fehér kesztyűt kapott, s egy fehér kendőt. Jobb ruhát sose viselt életében. Kezébe fehér kesztyűt adtak, s hozzá egy nagy citromot, mely a bűnbeesés fölötti győzelem jelképe volt.” Miután Raab felolvasta az ítéletet, melyet jól megérdemeltnek nevezett, a köpenye alól elővett „egy kis vörös pálcát, és Susanne lábai elé dobta, aki rémületében egész testében reszketni kezdett. A hóhér lépett oda, megfogta a kezét, s csendesen vigasztaló szavakat mondott.”

Bár a fiatalasszony tette rettenetes volt, az embernek az az érzése, hogy az egész egy színjáték csupán. Frankfurt városa rendezte tisztes polgárai számára: lám mi mennyire erkölcsösek vagyunk, mennyire elítéljük a bűnt. De hisz éppen az álszentség és a megbélyegzéstől való rettegés okozta a tragédiát. A külvárosi fogadó konyhájában lakó, 24 éves cselédlány, akit megerőszakolt az átutazó idegen, végtelenül kiszolgáltatott volt. Még családja is magára hagyta.

Susanne azt vallotta, a jegyzőkönyvek bizonyítják ezt, hogy tettére az ördög vezette.  Goethe is áttanulmányozta a periratokat, gondosan jegyzeteket készített, s elkezdett dolgozni az úgynevezett „Ős-Faust”-on, melyben megvan már „a költői erő és a drámai érzék.” (Márton László, in: Faust, 2015) Megrendítő a befejezés a végső változatban:

Margaréta

Atyám, a tied vagyok! Ments meg!
Ti angyalok! Ti mennyei seregek!
Fogjatok közre, hogy megmentsetek!
Henrik! Iszonyt lehelsz belém!

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!

Hang (fentről)
Ő megmenekül!

Mephistopheles (Fausthoz)
Hozzám! (Eltűnik Fausttal)

Hang (bentről,elhalóan)
 Henrik! Henrik!

                                                    (Faust, 1808)

                Az idő nyoma látszik a Faust befejezésén: ha a földi  igazságszolgáltatás akadozik, kihagy, az ember szeretne bízni valami magasabb erőben, mely helyre teszi a dolgokat.

Jorge Luis Borges: A korong

      Favágó vagyok. A nevem nem fontos. A viskó, amelyben születtem, és amelyben nemsokára meghalok, az erdő szélén áll. Azt mondják, az erdő elnyúlik egészen a tengerig, amely körülveszi a földet, és vizén ugyanolyan faházak úsznak, mint amilyen az enyém. Én nem tudom; sohasem láttam. Még az erdő másik szélét se láttam soha. Amikor még gyerekek voltunk, a bátyám megesketett, hogy mi ketten kivágunk minden fát, egyet sem hagyunk. A bátyám meghalt, én pedig már másra törekszem. Nyugatra innen van egy patakocska, abban fogom a halat, kézzel. Az erdőben farkasok is vannak, de én nem félek tőlük. A fejszém még sosem hagyott cserben. Nem számoltam, hány éves vagyok. Csak azt tudom, hogy már nagyon öreg. Alig látok. A faluban - már nem járok oda, el is tévednék - fösvény hírében állok, de hát miféle vagyona lehetne egy favágónak?

     Az ajtót kővel szoktam bereteszelni, hogy ne essen be a hó. Egyik este nehézkes lépteket hallottam, aztán meg kopogtatást. Ajtót nyitottam, egy idegen lépett be. Magas öregember volt, kopott kabátot viselt. Sebhely keresztezte az arcát. Sovány volt, de az évek súlya alatt inkább tiszteletet parancsolóvá lett az alakja; mégis észrevettem, hogy nehezére esik, ha bot nélkül jár. Váltottunk pár szót; már nem emlékszem, hogy miről. Végül azt mondta:

   - Nincsen hol laknom, ott alszom, ahol befogadnak. Bejártam egész Szászországot.

     A szavaiból is érződött, milyen öreg. Az apám is mindig Szászországról beszélt; ma már Angliát mondanak az emberek.

     Volt kenyerem és halam. Ettünk, nem beszéltünk. Eleredt az eső. Néhány bőrdarabból ágyat vetettem neki a földön, ott, ahol a bátyám meghalt. Beesteledett, lefeküdtünk.

     Ahogy világosodni kezdett, kimentünk a ház elé. Már nem esett, a földet hó borította. Az öregember leejtette a botját; rám parancsolt, hogy vegyem fel.

- Milyen jogon parancsolgatsz? - kérdeztem.

- Király vagyok - válaszolta.

     Bolond, gondoltam. Felvettem a botját, és odaadtam neki.

Megváltozott a hangja.

- A secgensek királya vagyok. Sokszor vezettem népemet győzelemre Véres csatákban, de a sors úgy hozta, hogy elvették a királyságomat. Isernnek hívnak, és Odin nemzetségéből való vagyok.

- Én nem Odint imádom - válaszoltam. - Én Krisztusban hiszek.

     Mintha meg se hallotta volna, csak mondta a magáét:

- Száműzetésben bolyongok, de még mindig én vagyok a király, mert nálam van a korong. Akarod látni?

    Elém tartotta csontos tenyerét. Nem volt benne semmi. Üres volt a tenyere. Csak akkor jöttem rá, hogy addig ökölbe szorította a kezét.

     Rám szegezte a tekintetét, és azt mondta:

- Megérintheted.

     Nem hittem neki, de megérintettem az ujjammal a tenyerét. Valami hűvöset éreztem, valami megcsillant a kezében. Hirtelen ökölbe szorította. Nem szóltam. Az öreg, mintha gyereknek beszélne, türelmesen folytatta:

- Ez az Odin korongja. Csak egy oldala van. A földön nincsen semmi más, aminek csak egy oldala volna. Amíg a kezemben van, én vagyok a király.

- Aranyból van? - kérdeztem.

- Nem tudom. Odin korongja, és csak egy oldala van.

     Meg akartam szerezni azt a korongot. Ha az enyém volna, eladhatnám egy aranyrúdért, és akkor én lehetnék királlyá.

     Azt mondtam a csavargónak, akit még most is gyűlölök:

- Van a kunyhómban egy láda pénz. Aranypénz: csillog, mint a fejsze. Add nekem Odin korongját, cserében neked adom a pénzt.

     Konokul azt válaszolta:

- Nem kell.

- Akkor - mondtam - menj utadra.

     Sarkon fordult. Egy fejszecsapás a tarkójára tökéletesen elég volt, hogy meginogjon és elterüljön, de ahogy elesett, kinyitotta a kezét, s valami megcsillant a levegőben. Megjelöltem a helyet a fejszémmel, a holttestet pedig elcipeltem a megáradt patakhoz. Beledobtam.

     Visszamentem a házamhoz, és sokáig kerestem a korongot. Nem találtam. Azóta is keresem.

                                                                                                 (Xantus Judit fordítása)

*

Litera-Túra Művészeti Magazin

2018. május 10.  

(Szerk.: Vojtek Márta)