A barbárokra várva

      

     Kavafisz (1863-1933) görög költő volt, Alexandriában született, s mint tisztviselő tartotta fenn magát. E verse arról tanúskodik, hogy a hanyatló Római Birodalom sorsát aktuálisnak látta. Orbán Ottó, magyar költő (1933-2002), nagy utánzóművész volt, mint Weöres Sándor.

Konsztandinosz P. Kavafisz: A barbárokra várva

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

   Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
   Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
   Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

   Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
   S a császár méltóképp készül fogadni fő
   emberüket. Külön pergament íratott,
   hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
   jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

   Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
   S futárok érkeztek a limesek felől,
   jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

                                         1904

[Somlyó György fordítása]

Orbán Ottó: A barbárokra várva

                                        „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?”
                                                                                               Kavafisz-Somlyó

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán,
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart?
És miért rohanunk haza nézni a tévét?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő?
Miért kap a torkához? Miért fuldokol?
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?

Mert várja a barbárok tankjait.

S miért spriccel a jó nép százfelé?
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá?
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”?
És mitől hallgat el? És mitől izzik
szemében a halálos rettegés?
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?

Mert ezt tanulta és ehhez szokott,
s most várja a barbárok tankjait.

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől?
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink?
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik?
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt,
akinek nem tudnak kenyeret adni?

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő,
s most várják a barbárok tankjait.

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep;
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör…
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés?
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész…
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

                                 1991

Lázár Ervin: A kovács

                                                                                   Elemzése itt!

     - Kénszagot érzek - mondta Szűcs Lajos.

     A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: "Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk." Márpedig a méhelben - így nevezték Rácpácegresen a műhelyt - különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

     A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.

     "Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?" - ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

     - Jó napot, uram - mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött.

     Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

     - Maga az a híres kovács? - kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

     - Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok - mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

     - Úgy hírlik - mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő.

     Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

     De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is - mind-mind súlyosan hallgatott.

     Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

     - Magát vasból kalapálta, nem igaz?!

     A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

     A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

     - Mivel szolgálhatok az úrnak? - kérdezte kurtán.

     - Na jó - böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat.

     Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

     Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

     Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak - honnan, honnan nem - megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította - nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

     - Ezt akarja ráverni? - kérdezte fitymálóan az idegen.

     - Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?

     Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

     - Az én lovamnak rendes patkót csináljon!

     Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata!

     Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

     - Ne ráncigálj, az apád nemjóját - morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

     - Gépész úr - súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

     - Azt hiszed, nekem nincs szemem? - súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: - Nyomd azt a fújtatót!

     Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet.

     Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

     - Na, ezt tekergesse össze!

     Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

     - Még vasat! - mondta.

     - Nincs több, mester úr - súgta neki a kisinas.

     - Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat - rendelkezett Szűcs Lajos.

     A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül.

     De ez sem volt elég.

     - Még vasat! - kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. - Emberek, vasat!

     A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat.

     Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

     - Nna! - mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is.

     Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

     - Na, meg van patkolva a lova - mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

     - Itt a fizetség - mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

     - Gyia! - üvöltötte az ördög.

     Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

     Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.

Goethe: Marienbadi elégia

                                                                                   Ismertetése itt!

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rosszkedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár ígért is olykor az este rosszat,

Még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

de soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

 

Hagyjátok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

                   Szabó Lőrinc fordítása