Goethe: Marienbadi elégia

                                                                                   Ismertetése itt!

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rosszkedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár ígért is olykor az este rosszat,

Még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

de soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

 

Hagyjátok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

                   Szabó Lőrinc fordítása

A Comói-tó partján

     Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!

     "Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
                                            (Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)

     Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.

Szabó Lőrinc: Sivatagban

2013. 04. 28.

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.


Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?


És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”


Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”


És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.


Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.


S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.


Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

      Egy nagy költő kevésbé ismert verse is tartogat meglepetést az olvasó számára. Tanulmányozhatjuk, hogyan árnyalja a mű a költőről eddig kialakult képet, hogyan illeszkedik az életműbe, sőt századok, évezredek végtelen folyamába.
     Szabó Lőrincről szólva nem árt, ha elolvassuk a költőbarát, Illyés Gyula esszéit, mert az effajta írások néha sokkal többet árulnak el a szerzőről, mint vaskos tanulmánykötetek. Illyés a Te meg a világ c. kötetről írja: "Soha még magyar gondolati líra addig ilyen csúcsokra még nem jutott…”

     Az általunk kiválasztott vers a következő, a Különbéke c. kötetben jelent meg (1936). Már a A Te meg a világot is (1932) elismeréssel fogadta, nagyra becsülte a kritika. Az újabb kötetben folytatódik annak bemutatása, hogy: „Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ:” (Tücsökzene, 229) Már kialakult a költő későmodern stílusa, klasszicizmusa, melyben hangot ad a megrendült hitnek, a kettévált világ, a válságba jutott személyiség fölött érzett borúnak.

     A Sivatagban cím utal egyrészt a valóságos élményre és metaforikusan a költő helyzetére, a társadalomban elfoglalt helyére, magányára. A versnek epikus magja van, elbeszéli-megjeleníti a Szfinksszel folytatott dialógust. A Szfinksz ismert alakja a görög mitológiának is. Ő az, aki kérdéseket tesz fel a vándornak. Itt a szerepek felcserélődnek. A „porszem” szólítja meg a „végtelen” idő és a természet gyötörte óriást:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Mit ér az ember, összemérve a végtelen idővel dacoló Szfinksszel, aki a tudás birtokosa is, ugyanakkor ember alkotta mű? Vajon mi lesz az ember művének sorsa a végtelen időben? Már a válasz előtt tudjuk: a sivatag halott, a Szfinksz mosolya üres, semmitmondó. Minden reménytelen.

     Az 1-2 vsz. a kérdést tartalmazza, majd a 3-4. vsz. a Szfinksz válaszát. Az emberi mérce és a végtelen szembeállítása itt is folytatódik: örökkévaló világ <> egy perc élet. Majd megcseréli az ellentétpárt: egy perc öröm <> minden szenvedés. Az első ellentét feltehetően a művészetre vonatkozik, a második a vallásos szemléletre.
     Élet és öröm. Az emberi élet akár egy perce fontosabb, értékesebb mindennél. Rokon ez a felfogás Kosztolányi Halotti beszédével, amely az élet egyediségét és megismételhetetlenségét hangsúlyozza. Catullus az egyik ős, aki mérhetetlenül vágyott arra, hogy élvezze a jelent.
     A vers további része (5-8. vsz.) arról szól, mit kezd a lírai én ezzel a bölcsességgel a mindennapokban. Az ismétlés mellett a párhuzam is kedvelt költői eszköze Szabó Lőrincnek. Az idő most őt változtatja Szfinksszé, s a saját bőrén tapasztalja a Szfinksz igazságát. Szörnyű szörnyeteg Szfinksznek lenni a halott sivatagban, most átéli ő is a hiábavalóságot, a magány ürességét. Most őt kérdezik, miként ő faggatta kezdetben a Szfinkszet. Az ő igazsága hangzik fel újból. A költő összevonja, szórendcserével kiemelve lényeget:

„az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
Mint a Föld minden szenvedése!”

    Hasonlóan különleges hangsúlyt kap – minden negatívum ellenére – az öröm, a derű, mint a Különbéke c. versben („fütyörészek / és nevetek”), illetve a Mozart hallgatása közben c. versben („Csak derűs órát veszek tudomásul!”) Csak ez ellensúlyozhatja az elmúlást. Még az alkotás is hiábavaló:

„S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.”

     A befejező sorok pedig mesterének, Babitsnak szavaira rímelnek, a költő tehetetlen az idő pusztítása ellen:

„ami betűt ágam írt a porba,
azt a tavasz sárvize elsodorja.” 

          (Ősz és tavasz között)

     A költemény nem képekben gazdag, inkább az elrendezés, a felépítés, az alakzatok teszik művészivé a verset. Említettem az ismétlést: a láttam háromszor, a végignézett, hazajöttem kétszer. Fokozással egybekötve: „vén vagyok, mint ő, szörnyű vén.” Az idő is kulcsszó, többször ismétlődik (a pusztulással válik azonossá), majd aktívvá válik: az idő fúj a költő köré sivatagot. A költő a végén jelzővel minősíti a folyamatot: „futóbolond idő”. A vers lényegét kitevő két szentencia is ismétlődik.
     Az áthajlások sokasága az élőbeszédhez közelíti a verset. A már idézett 2. vsz. finoman utal Szabó Lőrinc individualizmusára:

„… mit érek
én, aki csak ember vagyok?”

     Itt még az alliteráció is nyomatékosítja a mondanivalót. Példa rá az utolsó előtti sorból: „betűim belevesznek…” A szabadon kezelt jambikus verselés a vers lendületéhez járul hozzá, félrímek emelik ki a vers kulcsfogalmait.

      Jellegzetes Szabó Lőrinc-vers. Mint életének egyik fájdalmas fordulójánál (1946) elmondja: individualista vagyok, csupán a művészet érdekel. Fájdalmas dolog ráébredni arra, hogy a művészet sem pótolja a veszendő életet. Ugyanaz a por temeti be Madách piramisát és Szabó Lőrinc Szfinkszét.

Irodallam és Toldi

2014. 04. 04.

"Irodallam" (vers és zene) a Radnótiban

A Tavaszi Fesztivál keretében (márc. 29.) belecsöppentünk az Irodallam c. sorozat „áttekintő” előadásába. Volt már Heltai Jenő (Bálint András) és Szabó Lőrinc (Adorjáni Bálint), s lesz Weöres Sándor (Szávai Viktória) és Parti Nagy Lajos (Andrusko Marcella). Mindegyikben benne van Dinnyés Dániel zeneszerző.
     Érdemes „felidézni” két verset. Az elsőt Adorjáni Bálint adta elő, gyermekkorára emlékezve., a másodikat Szávai Viktória mondta el – varázslatosan:

 

Szávai Viktória, fidelio.hu

 1.

Versek a gyerekszobából

II.

Hörpentő

Gá-gá, bíró, bumbele Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
Húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még, még egyet, -
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek,
s én is nagyot hörpentek.

(Minden sora aktuális, még az is, hogy "indul messze Angliába"!)

(Szabó Lőrinc Különbéke c. kötetében)

2.

Csíja, csicsíja, rózsa,
Csicsíja, mályva!

Hold-lepte úton,
Csillag-lepte úton
Két kutya kullog,
Köves, szeles úton.

Csíja, csicsíja, rózsa,
Csicsíja, mályva!

A nagyfülü kutya kérdi:
Rózsa-rózsa mit csinál?
A nagyorru kutya kérdi:
Mályva-mályva mit csinál?
Rózsa-szál, mályva-szál
Kék gyöngyöt tesz bársony-tokba,
Addig jó, míg szundikál.

Csíja, csicsíja, rózsa,
Csicsíja, mályva!

(Weöres magyarázata: a kék gyöngy a bársonytokban: véraláfutás a kézen.)

(Rongyszőnyeg, 47)

Toldi a Pestiben

     Annak idején Nagy Attila vagy Koncz Gábor csupán elmondta Arany Toldiját, s a kisiskolások csöndben figyeltek. Ma (ápr. 1., főpróba) Csőre Gábor mindent és mindenkit eljátszott: Toldit, a bátyját, az anyját, Bencét, a királyt, a cseh vitézt, aki természetesen anyanyelvén szólal meg, s akinek sörös dobozként szorította össze vaskesztyűjét. Játékát kiegészítette az abszolút modern díszlet (kopott buszmegálló), elektromos gitár és dob, az animáció, a mozgás.

Csőre Gábor, femina.hu

     Kezdetben jobban figyeltünk a nyelv szépségeire, később fontosabb volt a mának szóló üzenet: az értékek átrendeződése. Ebben a cirkuszban, a jelen görbe tükrében, Toldi meg tudja mutatni, mit ér. Az örökség, a vagyon számára mellékes, viszont a Toldi György-félék semmitől sem riadnak vissza. (Rendezte Paczolay Béla)