Tigriskaland (A dzsungel könyve)

                                                       "Tigris, tigris éjszakánk

                                                        erdejében sárga láng."

                                                                        (Kipling)        

     A dzsungel könyvében az állatok világa, társadalma nagyon hasonlít az emberi társadalomra. A legfontosabb, hogy van "törvényük": az összetartozás törvénye. "Egy vérből valók vagyunk", ez a jelszavuk. A farkasok rendszeresen gyűlést tartanak. Akela a vezérük, de csak addig , amíg elismerik a fölényét, nagyobb erejét.

     Van ellenpélda is. A majmok társadalmát Kipling nagyon elítéli, mert nincs törvényük, össze-vissza élnek, Mauglit is képesek elrabolni. Ám Kipling korántsem mint természettudós közelít a dzsungel lakóihoz. Vérbeli romantikus ő, olyan figurákat alkot, melyek  egy-egy emberi tulajdonságot testesítenek meg. Az apafarkas, ill. az anyafarkas megmenti, fölneveli a tigris által üldözött kisfiút. Védelmezik, elfogadtatják a hordával. Balu, a medve lesz a tanítója, Bagira, a fekete párduc a leghűségesebb testőre. Ká, a kígyó is segít a majmok elleni harcban, de démoni erővel bír, kiszámíthatatlan.

     Tigrisünk, Sir Khán, a gonosz jellemvonásaival felruházva, kezdettől fogva Maugli legnagyobb ellensége. Zsákmányának tartja, aki véletlenül kicsúszott a kezéból. A romantikus irodalomban mindig voltak ilyen életre-halálra küzdő ellenfelek. (Jókai, Gárdonyi, Victor Hugo). Maugli azért győzhetett, mert (mesei elem) segítik farkas barátai, és végül is ember, akinek nem félelmetes karmai, óriási foga, hanem  gondolkodása a fegyvere.

     A könyvben nem is ez volt az izgalmas, hanem az, hogy az "elfogadás" nem tart örökké. Az ifjú farkasok kivetik maguk közül Mauglit. Az emberek sem fogadják vissza, mert bár felismerik Maugli emberi vonásait, mégis annyira "más". Ily módon A dzsungel könyve ma a legaktuálisabb könyv. Ahogy Villon írta: "Befogad és kitaszít a világ." S hihetünk neki.

Farkaskaland

    Lupus in fabula. Farkas van a mesében, mint az alábbiakból kiderül. De ne ijedjünk meg ettől a farkastól. Nem fog nekünk ártani!            (wiki/Lupus_in_fabula / részletesebben)

     Már napok óta a farkasokról szóló irodalmi műveket lapozgatom, mivel a 6. osztály tanulói között heves vita támadt Toldi farkaskalandjával kapcsolatban. Az egyik kislány hevesen kikelt Toldi ellen, mondván, hogy Toldi már nemcsak embert gyilkolt, hanem még a farkasokat is agyonverte. Tény, ami tény, igaz, ami igaz, de a történetnek még nincs vége. Mentségére fölhoztuk (voltak rajtam kívül már Toldi-hívők is), hogy Toldi életét védve cselekedett. Még lényegesebb, hogy Arany a farkasokat Toldi György gonoszságával állítja párhuzamba:

„Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

 Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

 Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V. 12.)

     Talán épp ezért is tér vissza Nagyfaluba, a szülői házba:

                                  „No megölhetnélek,

 Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek.

 Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,

 Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.” (VI. 6.)

     Ez tulajdonképpen Toldi legnagyobb győzelme, úrrá lett indulatain. Más úton fog bátyja fölé kerekedni. Hosszú az út odáig. Türelem, gyerekek. Az irodalomban nem minden fekete vagy fehér. Ezer árnyalat van. Egy motívum, például a farkas, minden műben más és más jelentéssel bír. Phaedrusnál, La Fontaine-nél (A farkas és a bárány) gonosz. Viszont Kipling dzsungelében fölneveli az elveszett Mauglit. A legrosszabbak azonban a báránybőrbe bújt farkasok!!

     Most – szinte az utolsó másodpercben – eszembe jut még Petőfi. Nem fűzök hozzá kommentárt:

A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.


S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.


Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.


S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január



A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.


Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;


S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.


Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!


Pest, 1847. január

Toledo

                                                                                                     2013. február 15.

     Cordobától Toledóig 350 km. Újra hosszú útra készülődünk. A Castilla-La Mancha tartomány meglehetősen lakatlan, szegényesebb vidékén haladunk. Itt már nincsenek pálmafák. A síkság néhány városa, köztük El Toboso, Don Quijote történetéhez is kapcsolható. Hamarosan feltűnnek a tömzsi szélmalmok. Vitorláik már nem járnak, bár a szél majd elvisz minket.

Don Quijote biciklizik

           Toledót, egykor Spanyolország fővárosát, a muzulmán, keresztény és a zsidó kultúra alakította ki. Csodálatos a fekvése: a Tajo folyó feletti sziklára épült. Szűk, középkori hangulatú utcákon kezdjük kanyargós utunkat a városban, majd a régi zsinagógában tanulmányozhatjuk a mór építészet sajátosságait. A 12. században több mint 12000 zsidó élt Toledóban, s zsingógáikat a mór stílus határozta meg. De miután a 14. század végén a zsidókat elűzték, a zsinagógát keresztény templommá alakították át. Később a restauráció során helyreállították eredeti szépségét.

Sinagoga de Santa Maria Blanca

    

      Az Iglesia de Santo Tomé templomot csupán El Greco műve, az Orgaz gróf temetése miatt kerestük fel. Grecónak ez a korai alkotása a temetésnek azt a pillanatát ábrázolja, amikor Szent István és Szent Ágoston a grófot a mennybe viszi. A földi és az égi világot a toledói polgárok portrésorozata választja ketté. Greco önarcképét is megfesti, de ő kitekint a képből, mintha átható tekintettel minket vizsgálna.

     A Katedrális a keresztény katedrálisok között az egyik legnagyobb. A későgótikus főoltára több mester munkája. Kincsei közül kiemelkedik még a Mosolygó Madonna szobra, mely üdítő jelenség, mert mosolyog, mint minden anya, aki örül gyermekének.

Mosolygó Madonna

     De a sekrestye Greco-portréi adják meg a Katedrális igazi jelentőségét. Alakjai minden jel szerint nem e világból valók.

Egy jellegzetes Greco-apostol

     Az oltár fölött levő, Krisztust megfosztják ruháitól c. képet a drámai piros szín teszi különlegessé.

Krisztust megfosztják ruháitól

     Végül elbúcsúzunk Toledótól. Nem könnyű szívvel tesszük, mert nem volt időnk bejutni a Greco Múzeumba, de a Santa Cruzba sem, ahol láthattuk volna a mester Mária mennybemenetele c. képét. Amikor a kanyargós úton Madrid felé eltávolodtunk a várostól, még utoljára visszatekintünk, és úgy láttuk a várost, ahogy Greco látta:

Toledo
(Életem legszebb képe)

                                                             Lorca: Parti tánc

                                    (Harangkísérettel)

                            Azt mondják, hogy arcod

                             (balabimm)

                            mint a telehold.

                             (balabamm)

                            Mennyi harang, hallod?

                             (balabimm)

                            Vigyáznak reám.

                             (balabamm)

                            De a szemed … ó, jaj!

                             (balabimm)

                            … szemed alatt karikák…

                             (balabamm)

                            és az arany rózsa

                              (balabamm)

                            és ez a … engedd … ez a …

                            Kemény krinolin alatt

                            Harangnyelvek konganak. 

                            Ó, a bájad titka! Te…

                              (balabimm

                               bim

                               bim

                               bim…)

(8)                                                   

Franzen

     

Az idő Franzennek dolgozik.

    Amiként a Süddeutsche Zeitung megírta, Jonathan Franzen új esszékötetének néhány kitétele nagy felháborodást keltett. Összeállított ugyanis tíz szabályt fiatal írók számára, pl.: "Először szeretned kell, hogy könyörtelen tudj lenni."

     A legnagyobb felhördülést az a szabály okozta, hogy az író munkahelyén (úgy látszik Amerikában ilyen is van) ne használjon internetet. Kétségesnek tartja ugyanis, hogy ily módon jó regény születhet.

     Erre sok író villámgyorsan ellenszabályokat állított fel a twitteren: "Soha ne hallgass Jonathan Franzenre." Végül Nathan Goldman vonta le a tanulságot. Franzen elérte, hogy mindenki vele foglalkozzon, anélkül, hogy maga rajta lenne. S nem utolsósorban most már mindenki tudja, hogy Franzen új esszékötete megjelent. (The End of the End of the Earth)

      Én egy kissé le vagyok maradva: most fejeztem be Franzen első regényének, A huszonhetedik városnak az olvasását (1988, magyarul 2016). Igaz, előtte elolvastam a Diszkomfortzónát. (2006, magyarul 2015.)

     Első könyvét is hihetetlen ambícióval írta meg. Hogy lehet egy fikció ennyire kidolgozott? (525 oldal) Miért akarja elhitetni, hogy pont a legkorruptabb rendőrnő lesz a város rendőrfőnöknője? Még jó, hogy amikor megnyeri magának Martin Probstot, minden hiábavalóvá válik!!!

A dugó átment a plafonon. 

- Hűha! 

Mindketten a plafont bámulták. 

- Simán átment a plafonon. 

- Valami egyszerű papírborítás lehet. - Miután teletöltötte a poharakat, Duane felállt egy székre, és bedugta az ujját a lyukba, amit a dugó ütött. Gipsz hullott az arcába, aztán valami kipottyant a lyukból, de nem a dugó volt az, hanem valami fémtárgy. Luisa felvette a padlóról. Méretéhez képest súlyos, fényes fémhenger volt, az egyik oldalán apró lyukakkal, mint egy mikrofon, és egy drót lógott ki belőle. 

- Mi ez, 

  Duane elvette tőle. - Úgy néz ki, mint egy poloska. 

- Egy micsoda?

*

.....Hadd kérdezzek tőled valamit, Martin. Becslésed szerint hányszor hazudott neked valaki, hányszor hazudtak az arcodba az elmúlt négy hónap során? 

-  Annyiszor, hogy már nem is számolom. 

-  És azelőtt, hogy volt ez? Válasszunk kitalálomra egy évet. Legyen 1979. Hányszor fordult elő veled 1979-ben, az egész év során, hogy valaki, akiben megbíztál, hazudott neked?

     Probst úgy gondolta, hogy 1979-ben senki sem hazudott neki. 

- Helyes. Mit mond el ez a tény az újabb fejlemények szelleméről? 

*

     Nem akart összeállni a kép. Az összeesküvés valami testetlen, terjengő bűz volt, ami majd' megőrjítette Norrist. Nem voltak oldalszárnyai, nem volt iránya, és nem ígért semmit. 

     ……. 

     Lassan kibontakozott egy kapcsolati háló. A fenevad, melynek bűzét Norris már hónapok óta érezte az orrában, kezdett alakot ölteni.

                                                (Európa, 2016. Fordította: Bart István)

Arany János: A tudós macskája

     A keddi magyarórára közösen készültünk: Gergő és én. Őt ismerve, természetes volt, hogy a 6. oszt. tan. kiáll társai elé, s A tudós macskája c. Arany-versről beszél. Vajon mit lehet mondani erről a látszólag könnyed alkotásról, melyet a véletlen játszott a kezünkre? - A walesi bárdok után!

     Hát épp ez az! Vessük össze az egy nép tragédiáját megidéző balladát és a zörgő csontú macska sorsát bemutató románcot! (Macskák tekintetében jól áll a magyar irodalom.)

     A gyerekek jól elvitatkoztak az élhetetlen tudósról, s a blazírt szolga felelősségéről. S arról, vajon mit okoz a szegénység.

     Köszönöm, Gergő!

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának :
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

                    (1847)

Rakovszky Zsuzsa: Ősz

                                                                           "A holnapot ki áhitozza most?" (Jókai: Milton)

    Az ember nem szívesen enged be birodalmába jövevényeket, akiről még nem is hallott, s kamaszkorában nem olvasta lázasan. Nem is ismerhettem Rakovszky Zsuzsa verseit, hisz még nálam is fiatalabb volt, s műveit az akkor még bizonytalan jövő hívta életre.
     Aztán egyre nagyobb teret követeltek versei. Legutóbb a Célia c. regényét olvastam, melyben plasztikus képet ad a széthulló emberi sorsról.
     Az elmúlás költője: "Makacs elmúlás tolja a világot…" (JA). Ugyanakkor minden igyekezetével meg akarja őrizni azt, amit átélt.
     Szép szonettjében a most, a már, de főként a még határolják az időt:

                                                   ŐSZ

                                 Egyetlen gerbera arany szeme – 
                                 egy kert jelképe az emlékezetben. 
                                 Barackszín hold: augusztus szelleme 
                                 kísért a két ecetfaág között. Benn

                                 most szállnak épp láda-sírjukba le 
                                 a nyári holmik. Két molylepke rebben 
                                 szekrény-éjből. Szeptember gesztenye-
                                 emberkéi formálódnak kezedben.

                                 Villanyfény, füst. Ez már az ősz. De még 
                                 a kezdet halhatatlan ősze – most még az év 
                                 pörgő csiga az istenek kezében.

                                 Még én is halhatatlan szemmel nézem  a két 
                                 spaletta közt a holdat, az éjfél köldökét 
                                 duzzadni a jövővel, halállal terhes égen.

Kehlmanniádák

A bábjátékos…

     Izgalmas dolog egy író számára, ha regényalakja váratlanul megelevenedik, s erőszakosan újra beleavatkozik életébe.

     Történt ugyanis, hogy Daniel Kehlmann Németországban megkapta a Frank Schirrmacher-díjat. (Frank Schirrmacher többek között a FAZ kiadója volt, 2014-ben halt meg.) Az eddigi díjazottak: Hans Magnus Enzensberger, Michael Houllebecq és Jonathan Franzen. (20 000 svájci frank jár érte, csak hogy irigykedjünk.) Indoklás: Kehlmann virtuóz módon kezeli a német nyelvet, s árnyaltan elemzi a német múltat és jelent.

      Kehlmann szépen eltervezte, hogyan építi fel beszédét, amikor közbeszólt Tyll Eulenspiegel. Nem megjelent neki, mint Faustnak Mephistopheles, Kehlmann azt mondja, hogy víziója neki sosem volt, de mint regényírás közben – kissé erőszakosan – szót kért Tyll:

     Beszélj magadról pöffeszkedő köszönet helyett, a jelenről és a jövőről szóló nagy szavak helyett meséld el, hányszor féltél, hogy nem tudod befejezni a könyved, s csak azért írtad tovább, mert muszáj volt, ugyanis az előleget már elköltötted.

     A beszédből párbeszéd lett. Kehlmann azért beleszőtte a jelen szituációt is. A legjobbak azonban a vallomásos részek. Tyll így ösztönzi:

     Beszélj arról, hogyan ábrázoltad a molnár megkínzását, hogy döntötted el, hogy a gyilkosságot a gyilkos szemszögéből írod le. Mert nem az áldozatot akartad megérteni, hanem a tettest. Áldozatnak lenni könnyű, gondoltad, s nem éppen izgalmas. Ismerd be!...

    Beszélj arról, hogy ilyen vagy, hogy mibe került elképzelni, mi játszódik le egy vérbíróban, beszélj arról, hogy ez nem játék. Aki ilyet tesz, felidézi a démonokat, beszélj arról, milyen volt, amikor előjöttek…

     Beszélj arról, hogy Brünn alatt eltemettél… nem volt levegőm, három élő és egy halott a sötét lyukban és az emlékek hulláma.

     Kehlmann időnként vitába szállt teremtményével:

     Nem lehetett olyan rossz. Te valójában nem is létezel, ne panaszkodj a rossz levegőről!

     Lehet, hogy nem létezek, de élek. Ezt te tudod a legjobban. Valóságosabban élek, mint te, előtted is éltem hosszú időn keresztül, és utánad is sokáig fogok élni…

     Tyll ügyes fordulattal folytatja:

     Beszélj arról, milyen hirtelen meghalhat az ember. Valami közben. Belebonyolódva a hétköznapokba, tele mindenféle szándékkal, kíváncsisággal, dühvel, szerelemmel, kisebb-nagyobb tervvel. Beszélj arról, milyen szörnyű érzés fogott el erre gondolva…

     Gazdag beszéd, most nem folytatnám, pedig még Esterházy Péterről is esik szó. Végül is ez az irodalom dolga: beszélni a halálról, a szerelemről, s más ily fontos emberi lomról.

                                       (Elhangzott Berlinben 2018. szeptember 3-án)

…. Linzben

                                                          „… ne legyen béke, ne legyen derű
                                                                                        a bearanyozott, a fennen
                                                                                       finom, elzárt zeneteremben…”

                                                                         (Illyés)

         Nem kevésbé volt izgalmas Kehlmann beszéde Linzben a Bruckner Fesztivál megnyitóján. Adva volt a téma: a tradíció és a mottó: Mit örökölsz apáidtól? Kehlmann meglepően személyes volt. Apjáról, családja sorsáról vallott, s a végén élesen kritizálta az ifjú kancellár politikáját, akinek a legnagyobb büszkesége, hogy a szomszéd ország önjelölt diktátorával (Möchtegern-Diktator) jó kapcsolatot tart fenn.

     (Daniel, légy óvatos, már Putyinba, sőt Trumpba is beleszálltál! Mi lesz ebből?)

     Hosszú beszéded a XX. század minősítésével kezdted: a „farkasok évszázada” (Oszip Mandelstam). Ezt bizonyítandó elmesélted egy tizennyolc évvel ezelőtti élményedet, amikor leszálltál a pokol bugyrainak egyikébe, hogy meghallgasd a mauthauseni kőbányában tartott emlékkoncertet.(*) A Bécsi Szimfonikusok játéka sem feledtette el, hol vagy: az őrtoronyban ott álltak a biztonsági őrök, s két órába telt, míg kijutottatok az előadás után. (Micsoda szójáték: Konzertgelände és Konzertrationslager!)

     Innen nem nagy ugrás édesapádról beszélni, akit tizenhét évesen vittek el a Schwechat melletti Maria Lanzendorf táborba, melynek neve a „borzalmak térképére” alig került föl, bár Mauthausen melléktábora volt. Nagymamád kivillamosozott a táborba, hogy élelmet vigyen, miközben téged már elengedtek, arra számítva, hogy ez enyhítő körülménynek számít.

     „Nemrég történt” – mondtad. (Es ist gerade erst geschehen) A tradíció, fogalmaztad, éppen ez: nemrég történt. Faulknert is idézted: The past is never dead. It’s not even past.

     Szeptember 6-án mutatták be darabodat Bécsben Az elveszettek utazása címmel. (Theater in der Josefstadt) Ez arról szól, hogy 1939-ben ezer menekülttel megrakott hajónak (köztük osztrákok is voltak) először Kubában, majd az USA-ban megtiltották a partraszállást. Olyan indokokkal, melyek ma is olvashatóak: a „hajó”, mármint az ország, tele van, nem tudnak többet befogadni, a hajón levő emberek kultúrája, nyelve idegen. Abszurditásnak tűnik az Amerikai Egyesült Államok képtelen letelepíteni ezer embert?!

     Közbevetőleg emlékeztetnék Nádas Péter regényének (Világló részletek, I. 376. o.) fontos passzusára: az eviani konferencián (1938) az összes európai ország, valamint az USA képviselői egységesen elzárkóztak attól, hogy menekülteket fogadnának be.

     Éppen ezért figyelmeztetsz a beszéd utolsó szavaival: nemcsak a szép zene a fontos, de segíteni azoknak az embereknek, akik segítségre szorulnak, akkor is, ha más vallásúak, más a kultúrájuk, a nyelvük, a bőrszínük - emlékezvén azokra, akiket elűztek vagy megöltek a mi országunkban, nem is olyan nagyon régen…

                                                „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                                                                            mi neked fölfedetett,
                                                                            a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt …”
                                                                                (Illyés)

           (Elhangzott Linzben 2018. szeptember 9-én)
*Most olvasom újra (19.12.17) Kertész Imre A kudarc c. könyvét, melybe szó esik Mauthausenről is! (53. oldal)

Egy budaörsi szőlőhegyen

  2012

  

Tegnap vendégségben voltunk. Estére belázasodtam. Most egy-két napot pihenek.

                                         Fölfele megy borban a gyöngy;

                                                 Jól teszi.

                                 Tőle senki e jogát el

                                                 Nem veszi.

                                 Törjön is mind ég felé az

                                                 Ami gyöngy;

                                 Hadd maradjon gyáva földön

                                                 A göröngy.

                                                       (Vörösmarty: Fóti dal)