A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844

Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

     Balázs Béla novellája a felnőttmese műfajába sorolható, s arról szól, hogyan válik egy ember és tündér közötti kapcsolat kínszenvedéssé. A felnőttmese Perrault, ill. a Grimm testvérek korában volt divatban. Később sok effajta mese gyermekmesévé szelídült.

     Balázs Béla felnőttmeséje az alcím szerint Hajós Editnek, Balázs Béla első feleségének szólt. A mese eszközeivel fogalmazza meg a kor súlyos, a nők státuszát is érintő lélektani és társadalmi problémáját. Az indokolatlan férfigőgöt, s a nők kiszolgáltatottságát. Ugyanis a XX. század elején a nemek közötti hagyományos viszony kezd megváltozni. A nők egyenjogúságának a követelménye ellenreakciót váltott ki a férfitársadalomból. A novella ezt is érzékelteti: a vereség fájdalmát szimbolizálja Guidobaldo sorsa. A teremtés koronája elveszti kiváltságait, már nem mindenható. Rokon ezzel a tematikával A kékszakállú herceg vára, s a többi Bartók-mű, melynek szövegkönyvét szintén Balázs Béla írta.

     Az író férfiszemszögből írta meg a történetet. Csak Guidobaldónak van akarata, mintha minden körülötte forogna. Noha Balázs Béla megtartott sok mesei kelléket a Mosolygó Tündér Ilona meséje már stílusában is különbözik a gyermekmesétől. Erőteljes, költői nyelven szólal meg Guidobaldo. Különösen a 2. részben indulattól fűtött mondatai, cselekedetei érzékeltetik a múlt (és a jelen) durvaságát, kíméletlenségét.

     Maga a történet olasz eredetű. Magyar nyelven először a XVI. században bukkan fel Gergei Albert „széphistóriájában”. A befejezés itt még harmonikus. Árgirus a tündérek birodalmában találja meg boldogságát. „Nagy szeretettel éltenek egymásnak…” (Gergei) „Jőj, kedves örülni az éjbe velem / ébren maga van csak az egy szerelem.” (Vörösmarty) Vörösmartynak a Csongor és Tünde c. művében az egymást keresők a földön teremtik meg a mennyet. A Tünde nevet Vörösmarty alkotta a tündér szóból. Illyés Gyula a Gergei változatából merít: „Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most élnek.” (Illyés) Azonban az erőszak motívuma már Gergeinél is jelen van: először a tündérlány pofozza fel a hírvivőket, - nem hisz nekik -, majd a lakodalmon Árgirus üti arcul háromszor mátkáját. Illyés is ragaszkodik a pofonokhoz.

     Balázs Béla a cselekmény bonyolításában is újat hozott. Az eddigi változatok mindig arról szóltak, hogy a királyfi sok akadályt legyőzve elnyeri a szépséges tündér szerelmét: Balázs Béla innen, a beteljesüléstől kezdi a saját történetét. Másrészt az ő „meséjében” (nem inkább rémtörténet?) Guidobaldo halálra kínozza szerelmét, majd azt mondja a toronyőrnek: „Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.” Visszatér az eredeti állapot, a várkapu ugyanis akkor nyílt meg, amikor Guidobaldo hazahozta Tündér Ilonát, s halála után újra bezárul a várkapu, s felhúzzák a csapóhidat. Minden – fény és árnyék - e két jelképes cselekedet között történt.

     Az első részben Guidobaldo megszerzi a Duna vizében fürdőző, szépséges lányt. Egyszerűen „ölébe kapta és vitte.” Nem kellett megküzdenie érte. A középső részben Tündér Ilona mosolyával besugározza az ódon várat, s lakóinak lelkét. Még akkor is mosolygott, amikor Guidobaldo anyja meghalt. Nem tehetett másképp. (A cím is erre utal.) De a vár lakói a kapitánnyal az élen ellene fordultak. Guidobaldo habozás nélkül tömlöcbe vetette a kapitányt. Amikor Guidobaldo két árvája meghalt, Tündér Ilona akkor sem tehetett másként: mosolygott. A második kapitány már gonoszsággal vádolta a tündérlányt. Ekkor Guidobaldo megölte a vádaskodót. De ettől kezdve mindenki gyűlölte a szépséges lányt, aki megvallotta, hogy magát Guidobaldót sem tudná megsiratni. Ezt már Guidobaldo sem tudta elviselni, hiúsága kerekedett felül: változatos módon kínozta Tündér Ilonát, aki a sok gyötrelem ellenére is szerette Guidobaldót. Végül hattyúvá változott, s szándékosan Guidobaldo kilőtt nyilába repülve halt meg. De hattyúként szállva, tudott már sírni: "Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett, hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben."

     Szimbolikus volt némasága: hiába találkoztak, nem vált eggyé az égi, a tündéri és a földi, az emberi szféra: örök magányra ítélve a férfit. „A szerelem egyenlet két ismeretlennel.”, írja Karinthy, s ez illik erre a kapcsolatra is. Az effajta küzdelmet Ady is megénekelte: „Egymás húsába beletépünk…”, vagy: „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen…”, s „egyenlőtlen harcról” beszél az Elbocsátó, szép üzenetben.

     E novella hősei nem változnak. Csak a mindennapokban kiderül, kik is valójában. Tündér Ilona maga az odaadás. Guidobaldóról az derül ki, hogy mennyire befolyásolható, hogy mivé teszik a sorscsapások, a két várkapitány s a legvégén saját hiúsága, mennyire kötik a konvenciók, a földi világ hogy húzza le, s már nem tud belekapaszkodni a hattyú lábába.

                                                          A Harlekin Bábszínház előadásából

Egy budaörsi szőlőhegyen

  2012

  

Tegnap vendégségben voltunk. Estére belázasodtam. Most egy-két napot pihenek.

                                         Fölfele megy borban a gyöngy;

                                                 Jól teszi.

                                 Tőle senki e jogát el

                                                 Nem veszi.

                                 Törjön is mind ég felé az

                                                 Ami gyöngy;

                                 Hadd maradjon gyáva földön

                                                 A göröngy.

                                                       (Vörösmarty: Fóti dal)



Vörösmarty: Éj és csillag

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
 

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
 

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
 

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
 

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
 

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
 

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
 

El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.  

                      1841. január 10. előtt

     Jegyzetek egy érettségizőnek

     A vallomásos, lélekállapotot kifejező versnek már a címében megjelenik az ellentét, mely átszövi az egész verset: az éjszaka és a csillag, a sötétség és a fény ellentéte:

     „Éj vagyok, te csillag,

      Fényes és hideg.”

     Ehhez az ellentéthez kapcsolódik még a vallásos motívum, melyben az imádott nő istenhez hasonló mivoltáról van szó: „arcod istensége”, melyre a föld gyermeke gyászos arccal tekint föl.

     A vershez fűzött lábjegyzetből megtudjuk, hogy a mű 1841 előtt keletkezett, s talán már nem a Perczel Etelka-élményből fakad, s még nem Csajághy Laurához szól, aki később a költő felesége lesz. Ebben a versben a szerelmi érzés, a szerelemvágy és annak reménytelensége fogalmazódik meg. Ez önmagában is olyan ellentét, mely jellemző az európai szerelmi lírára a középkortól kezdve a romantikáig. (Dante, Petrarca, a Minnesängerek) Vörösmarty a romantika jegyében alkotott. Erre a korstílusra a végletes szenvedélyek, nagy ellentétek jellemzőek. Nyomon követhetjük ezt bölcseleti vagy közéleti verseiben is. (A Szózat is mennyire végletes: élet és halál a tét!)

      Ha az Éj és a csillag lényegét meg akarjuk fogalmazni, akkor legjobb, ha összevetjük az első és az utolsó versszakot. (Keret!) Az első versszakban benne van az éj és a csillag, a vágytól beteg költő és a fényes, de hideg nő ellentéte. Az utolsóban is ott van a vágy, (ismétléssel fokozva, szinte felkiáltásszerűen), hogy a „hidegség” feloldódjon, s a költő egyesüljön a fénnyel, a lánggal.

     A kereten belül 3x2 versszakra oszthatjuk a verset. A 2. és a 3. kulcsmotívuma a fájdalom és a kín, melyek szemben állnak a magasban lebegő szépséggel.  A 4-5., illetve a 6. és a 7. versszak párhuzamba és ellentétbe állítható. Mindkét rész ugyanúgy kezdődik, a fent és a lent ellentétével: „Fel kívánom vinni…” (Anafora). De míg az első (4-5) központi motívuma a hit és az „édes titok”, addig a második (-7) a fény és a sötétség ellentétére épül: minél sötétebb, feketébb a költő éjszakája, annál inkább ragyog a csillag.

     A vallásos nyelvezetre már találtunk példát, de lényegesebb az, hogy amint a hívő buzgón vágyódik arra, egyesüljön az istenséggel, úgy kívánkozik a költő a viszonzásra.

     A romantikus költészetre a festőiség és a zeneiség jellemző. A sötétség és a fény különféle árnyalatait érzékelteti a költő: éj, setét, homályom, gyászos, árnyék, fekete az egyik oldalon, fényes, sugár, világosabb, ragyogni, fény, láng a másik oldalon. Félrímek kötik össze a sorokat. A vers ritmusát a trocheusok adják. 

     „Szép sugáraidtól

-    u/  - u / -  -

     El nem alhatom…”

-     u/ - u/ -

A túlzott szabályosságot a sorátlépések (enjambement) enyhítik, lendületessé téve a versszakok egymásutánját.

     Az ismétlések közül az anaforát már említettük, fontos még az utolsó előtti sor utolsó szavát, egyszer, megismétli a költő a következő sor elején!

     Őszintén szólva, kicsit Almanach-ízű a vers. (Mennyire jobban illenek Vörösmartyhoz az apokaliptikus látomások! A csöndes, az el nem mondott szenvedés rajza ez.) Többször el kell olvasni, míg fölfedezi az ember a kompozícióban rejlő művészetet, ahogy versszakról versszakra halad a csúcspontig. S innen kapcsol vissza az első versszakhoz.

Észrevétlen

2010. 11. 30

     Nemrég olvastam, hogy elárverezték Benedek István könyvtárát. Így tűnik el valakinek a keze nyoma a semmiségben. Most én is egy Benedek István-könyvet forgatok: Ember és gyerek (1970). Olyan valakitől örököltem, aki már régen nincs, s nem is emlékszik rá senki.
     Az első, címadó kisregényt olvasva, az az érzésem, hogy az író a harmóniát igyekezett felmutatni, s ebben a gyerekek szolgálnak mintául, valamint az évszakok s a természet számtalan összhangzó árnyalata. S milyen különösen csillognak a szavak: veckelődik, cserrintett, csuhéjfonású, suppant, höngörödött…
     A Három ing (1953) cselekménye a Kékgolyó utca egyik bérházában játszódik, s a lélek legőrültebb kuszaságát térképezi fel. Lélektani tanulmány egy kis nyüzsgő hangyaboly-világról, ahol a gyilkost alig választja el valami az ártatlantól. A szerző eképpen vélekedik: „Nincsenek véletlenek, csak minden másképpen van.” Szarkasztikus humorral képes az író felülemelkedni világán. Végül is optimistán fejeződik be a kavalkád: „Este nyolckor nálam.”
     A kötet harmadik regénye, a Kisvárosi történet (1960) ismét a lélek tájaira kalauzol. A kamasz főhős megtudja - mert nagyon akarja – apja, anyja viselt dolgait, sőt származásának titka is kiderül, párhuzamosan érzékei felébredésével. Változik a szentencia: „Mindenki más, és minden másként van.”

     Benedek István szórakoztatva tanít és nevel. A boldog békeidőkről megtudjuk: „Az örökkévalóságba váltott belépőjegyet, aki polgár volt. Útlevél nélkül, másodosztályon utaztunk ide-oda abban az Európában, melyről azt hittük: csak a mienk.” Ugyanakkor az iskolában nem volt tanácsos Adyt szavalni vagy Voltaire-t olvasni. Minden korban vannak tilalomfák, de mit érnek, minden hiába, mert – Lessing szavával szólva - : „Ó, jaj, hogy egy szikrányi szenvedély egész valónkat tönkreégeti.”

*

     Az én menyasszonyom és Tiszta szívvel. Ady látszólag céda asszonya valójában a tisztaságot képviseli a látszatra erényes világban. József Attila a Tiszta szívvelben – mennyire jellemző, hogy egyedül - a tisztaság letéteményese a „semmi partján”, a kiüresedett világban.

*

     Bernhard művészete: „Káromkodásból katedrális.”

*

     Egy enjanbement-ről. Petri Magyarázatok M. számára (1971) c. kötetét még megjelenése idején olvastam. Ebben a korban a hivatalos kultúrpolitika nem szerette, ha valaki rosszul érzi magát kis hazánkban. A Demi sec c. versnek egyik sora így végződik: „itt nem lehet élni”. Égbekiáltó modortalanság! Ám a következő sor így folytatódik: „másképpen, mint a szellemet munkára fogva.” Így tette helyre a költő a kisiklott mondatot.

*

     Ma kicsit korábban megyek el, mondtam a kórházban anyámnak. Színház! Figaró. De hát annyiszor láttad már! Hiába: felvidít, ha látom a talpraesettség furfangját, győzelmét. A rendező kis képeskönyvet nyitott ki. Néztem, figyeltem, telt-múlt az idő. Igaza van anyámnak. Ugyanaz ismétlődik, ami volt. Csupán a színpadon sokkal élvezetesebb, mind az életben.

*

     József Attila költészete arról szó, miként kapcsolódik a költő a világhoz, majd hogyan szakad le róla végképp: „elvált levélen lebeg a világ.” A szerelem sem gyógyír, aki barát lehetett volna (Illyés), abban vetélytársat látott, a munkásmozgalom is kivetette. Talán éppen ezért olyan társadalmat képzelt el, melyben ő is otthon van. Amit Lukács Adyról ír, az József Attilára is igaz: „szerelmes verseket írt a forradalomhoz, (…) hívja a kétségbeesett magányos ember pátoszával, aki tudja és érzi, hogy mi az, ami életének, egyéni létének személyes beteljesülést adhat.” (Magyar irodalom – magyar kultúra, 1970)

*

     Egy motívumról. A pályaudvar és a vonat-motívum sokszor előfordul József Attilánál. Hozzátartozik a költő külvárosához, gyermekkorához. Ugyanakkor a félelem helye. A modern irodalom eme toposza Petőfinél a polgárosodó Magyarországot jelenti, Adynál A Gare de l’Esten-ben az a szörnyeteg, mely hazahozza. Withmannál újra a születő új világ jelképe, melynek úgyszólván odaadja magát. Zolánál (Állat az emberben) a félelmetes ösztönöket idézi fel.

*

     Múlt héten a Klimt-kiállítás a Szépművészetiben. Két kép ragadott meg: Az egyik a Nuda veritas, a modern Éva, aki nem is akar mindenkinek tetszeni. A másik Munch Madonnája. Nem véletlenül váltott ki megrökönyödést, hisz mindannak az ellentéte, amit a Madonnáról addig tudnivaló volt

Munch: Madonna, en.wikipedia.org

 .

*

     Széchenyi világai a Nemzeti Múzeumban. Lelkesedik az ember, mikor a reformkor törekvéseit tanulmányozza. Ma sincs befejezve a nagy mű. - Osztályfőnököm, Margit néni szokta volt idézni Széchenyi egyik gondolatát: legkönnyebben magadon változtathatsz, és így fogsz célba érni. Másokon nehezebb. Tanárnak is jó lecke. Akárcsak Vörösmarty:

„S nem csak dicsőké a haza;
A munkás pór, szegény,
Bár észrevétlen, dolgozik
A hon derületén."