A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Guidobaldo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Guidobaldo. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 17., szerda

Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 



     Balázs Béla novellája a felnőttmese műfajába sorolható, s arról szól, hogyan válik egy ember és tündér közötti kapcsolat kínszenvedéssé. A felnőttmese Perrault, ill. a Grimm testvérek korában volt divatban. Később sok effajta mese gyermekmesévé szelídült.

     Balázs Béla felnőttmeséje az alcím szerint Hajós Editnek, Balázs Béla első feleségének szólt. A mese eszközeivel fogalmazza meg a kor súlyos, a nők státuszát is érintő lélektani és társadalmi problémáját. Az indokolatlan férfigőgöt, s a nők kiszolgáltatottságát. Ugyanis a XX. század elején a nemek közötti hagyományos viszony kezd megváltozni. A nők egyenjogúságának a követelménye ellenreakciót váltott ki a férfitársadalomból. A novella ezt is érzékelteti: a vereség fájdalmát szimbolizálja Guidobaldo sorsa. A teremtés koronája elveszti kiváltságait, már nem mindenható. Rokon ezzel a tematikával A kékszakállú herceg vára, s a többi Bartók-mű, melynek szövegkönyvét szintén Balázs Béla írta.

     Az író férfiszemszögből írta meg a történetet. Csak Guidobaldónak van akarata, mintha minden körülötte forogna. Noha Balázs Béla megtartott sok mesei kelléket a Mosolygó Tündér Ilona meséje már stílusában is különbözik a gyermekmesétől. Erőteljes, költői nyelven szólal meg Guidobaldo. Különösen a 2. részben indulattól fűtött mondatai, cselekedetei érzékeltetik a múlt (és a jelen) durvaságát, kíméletlenségét.

     Maga a történet olasz eredetű. Magyar nyelven először a XVI. században bukkan fel Gergei Albert „széphistóriájában”. A befejezés itt még harmonikus. Árgirus a tündérek birodalmában találja meg boldogságát. „Nagy szeretettel éltenek egymásnak…” (Gergei) „Jőj, kedves örülni az éjbe velem / ébren maga van csak az egy szerelem.” (Vörösmarty) Vörösmartynak a Csongor és Tünde c. művében az egymást keresők a földön teremtik meg a mennyet. A Tünde nevet Vörösmarty alkotta a tündér szóból. Illyés Gyula a Gergei változatából merít: „Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most élnek.” (Illyés) Azonban az erőszak motívuma már Gergeinél is jelen van: először a tündérlány pofozza fel a hírvivőket, - nem hisz nekik -, majd a lakodalmon Árgirus üti arcul háromszor mátkáját. Illyés is ragaszkodik a pofonokhoz.

     Balázs Béla a cselekmény bonyolításában is újat hozott. Az eddigi változatok mindig arról szóltak, hogy a királyfi sok akadályt legyőzve elnyeri a szépséges tündér szerelmét: Balázs Béla innen, a beteljesüléstől kezdi a saját történetét. Másrészt az ő „meséjében” (nem inkább rémtörténet?) Guidobaldo halálra kínozza szerelmét, majd azt mondja a toronyőrnek: „Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.” Visszatér az eredeti állapot, a várkapu ugyanis akkor nyílt meg, amikor Guidobaldo hazahozta Tündér Ilonát, s halála után újra bezárul a várkapu, s felhúzzák a csapóhidat. Minden – fény és árnyék - e két jelképes cselekedet között történt.

     Az első részben Guidobaldo megszerzi a Duna vizében fürdőző, szépséges lányt. Egyszerűen „ölébe kapta és vitte.” Nem kellett megküzdenie érte. A középső részben Tündér Ilona mosolyával besugározza az ódon várat, s lakóinak lelkét. Még akkor is mosolygott, amikor Guidobaldo anyja meghalt. Nem tehetett másképp. (A cím is erre utal.) De a vár lakói a kapitánnyal az élen ellene fordultak. Guidobaldo habozás nélkül tömlöcbe vetette a kapitányt. Amikor Guidobaldo két árvája meghalt, Tündér Ilona akkor sem tehetett másként: mosolygott. A második kapitány már gonoszsággal vádolta a tündérlányt. Ekkor Guidobaldo megölte a vádaskodót. De ettől kezdve mindenki gyűlölte a szépséges lányt, aki megvallotta, hogy magát Guidobaldót sem tudná megsiratni. Ezt már Guidobaldo sem tudta elviselni, hiúsága kerekedett felül: változatos módon kínozta Tündér Ilonát, aki a sok gyötrelem ellenére is szerette Guidobaldót. Végül hattyúvá változott, s szándékosan Guidobaldo kilőtt nyilába repülve halt meg. De hattyúként szállva, tudott már sírni: "Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett, hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben."

     Szimbolikus volt némasága: hiába találkoztak, nem vált eggyé az égi, a tündéri és a földi, az emberi szféra: örök magányra ítélve a férfit. „A szerelem egyenlet két ismeretlennel.”, írja Karinthy, s ez illik erre a kapcsolatra is. Az effajta küzdelmet Ady is megénekelte: „Egymás húsába beletépünk…”, vagy: „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen…”, s „egyenlőtlen harcról” beszél az Elbocsátó, szép üzenetben.

     E novella hősei nem változnak. Csak a mindennapokban kiderül, kik is valójában. Tündér Ilona maga az odaadás. Guidobaldóról az derül ki, hogy mennyire befolyásolható, hogy mivé teszik a sorscsapások, a két várkapitány s a legvégén saját hiúsága, mennyire kötik a konvenciók, a földi világ hogy húzza le, s már nem tud belekapaszkodni a hattyú lábába.

                                                          A Harlekin Bábszínház előadásából