s így nem lesz nehéz áthatolni rajta!"
(Dante: Purgatórium, 8. ének, Nádasdy Ádám ford.)
„Negyvenéves múlt.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, mely rögtön megpendíti a fő témát, az idő múlását és a mulandóságot. A testi bajok, változások figyelmeztetik az embert, hogy az, ami eddig magától értetődő volt, az most már korántsem az. Például a szem romlása. Igaz, egyelőre nem jelent veszélyt, csupán arról szól, hogy főhős ettől kezdve másként látja a világot:
(Ha negyvenéves…, 1929)
Az orvos a presbyopia latin szakkifejezéssel diagnosztizálta a főhős szemének állapotát, melynek jelentése öregszeműség. A narrátor tapintatosnak érezte ezt az orvos részéről. Mondhatta volna – játszik a költő a szavakkal -, hogy „aggkori messzelátás” vagy „öregkori vakság”. Más szóval messzelátó, mely itt azt jelenti, hogy a távoli, messzebb levő dolgokat jobban látja, viszont a betűket, mint ahogy a vizsgálat megmutatta, kevésbé jól. Az orvos a folytatást is látja, azt, hogy mi fog bekövetkezni évek múltán. Számára ez mindennapos gyakorlat, érzelmileg nem érinti. A főhőst viszont megrázza, mert minden ember egyedüli példány, mint tudjuk a Halotti beszédből.
A szemüvegesek közé fog tartozni, ebbe a gyerekszemmel furcsának tűnő, nagy társaságba. A legmeglepőbb az, hogy önmagában felismeri „boldogult édesapját”, amikor a tükörben megnézi szemüveges arcát. A novella azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nemtudásból tudás lesz, amikor az ember ráébred, hogy a mulandóság rá is vonatkozik.
Kosztolányi novellája modern novella, amely azt jelenti, hogy a külső eseményekről a hangsúly a belső történésekre tevődik át. Ebből következik, hogy a narrátor nem annyira objektív, mint a folyamatokat kívülről bemutató elbeszélő, sőt főszereplőjévé válik a történetnek. Az ő érzései, gondolatai állnak a középpontban.
Olyannyira, hogy a narrátor olykor E/1-re vált át. Az első tűnődése még a meglepetést, a gyerekes reagálást tükrözi: „Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával1. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem.”
Majd következik a „messzelátó” jelentéseivel való játék. A szó nemcsak az öregedésre utal, hanem ezzel összefüggésben sokkal többre: „Messzelátó vagyok – szavalgatott magának –, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”
Végül elégikus hangon, beletörődéssel zárja tűnődéseit: „Ez a rend – töprengett. – Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”
A „beüvegesedik” még a szemüvegre utal, a „megüvegesedik” azonban a halálra.
A központi, címadó motívum, a szemüveg, a mű második részében válik jelentőssé. Nem csupán arról szól a novella, hogy a főhősnek új szemüvegre van szüksége. Ez csak elindítja az érzelmi hullámzást, a gondolkodás, a tűnődés folyamatát, melyek során áttekinti szinte az egész életét. Amikor újra élesen lát: „gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” Később a tükörben édesapjára ismer. Örül annak, hogy új közösségbe fog tartozni, s a legapróbb betűt is könnyedén olvassa. Ugyanakkor a nap végén az egésznek a mélyebb értelmét keresi, s arra a következtetésre jut, hogy távolodik a világtól - hisz „messzelátó” -, melyben oly sok „rondaságot” látott. A távolodás végső állomása a halál.
A novella az eseményeket kronologikus sorrendben meséli el. Az expozíció az első bekezdés. A bonyodalom a szemfájással kezdődik, majd a fordulatot a diagnózis okozza a „mindennapok drámájában”. A következőkben, a második nagy részben már a lélekrajz lesz fontos, a szembesülés az öregedés gondolatával. A novellát a beletörődés, sőt a halál megsejtése zárja. Erre utal a „megüvegesedésen” kívül, immár egyedül maradva, a lámpa lekapcsolásának és az elalvásnak a motívuma is.
Kosztolányi stílusa, mely rögzíti a lélek legfinomabb rezdüléseit, alapjában véve realista, de olykor az impresszionizmus, illetve a szimbolizmus jegyei is felfedezhetők. Példa az impresszionizmusra: „Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” A szimbolizmusra: „Messzelátó vagyok.”
Nagyon hatásosak a novella kezdetén s a végén a rövid, tömör mondatok, melyek keretbe foglalják a kis történetet.
