A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elemzés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elemzés. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. október 24., kedd

Kosztolányi Dezső: Szemüveg (elemzés)

 

                                                                  Kosztolányi Dezső    cultura.hu

                                                               "Most élezd, olvasó, látásod:
                                                                        lásd a valót, mert vékony most a fátyol,
                                                                        s így nem lesz nehéz áthatolni rajta!"
                                                                (Dante: Purgatórium, 8. ének, Nádasdy Ádám ford.)     

     „Negyvenéves múlt.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, mely rögtön megpendíti a fő témát, az idő múlását és a mulandóságot. A testi bajok, változások figyelmeztetik az embert, hogy az, ami eddig magától értetődő volt, az most már korántsem az. Például a szem romlása. Igaz, egyelőre nem jelent veszélyt, csupán arról szól, hogy főhős ettől kezdve másként látja a világot:

           Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
           egyszer fölébredsz és aztán sokáig
           nem bírsz aludni

                  (Ha negyvenéves…, 1929)

     Az orvos a presbyopia latin szakkifejezéssel diagnosztizálta a főhős szemének állapotát, melynek jelentése öregszeműség. A narrátor tapintatosnak érezte ezt az orvos részéről. Mondhatta volna – játszik a költő a szavakkal -, hogy „aggkori messzelátás” vagy „öregkori vakság”. Más szóval messzelátó, mely itt azt jelenti, hogy a távoli, messzebb levő dolgokat jobban látja, viszont a betűket, mint ahogy a vizsgálat megmutatta, kevésbé jól. Az orvos a folytatást is látja, azt, hogy mi fog bekövetkezni évek múltán. Számára ez mindennapos gyakorlat, érzelmileg nem érinti. A főhőst viszont megrázza, mert minden ember egyedüli példány, mint tudjuk a Halotti beszédből.

      A szemüvegesek közé fog tartozni, ebbe a gyerekszemmel furcsának tűnő, nagy társaságba. A legmeglepőbb az, hogy önmagában felismeri „boldogult édesapját”, amikor a tükörben megnézi szemüveges arcát. A novella azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nemtudásból tudás lesz, amikor az ember ráébred, hogy a mulandóság rá is vonatkozik.

     Kosztolányi novellája modern novella, amely azt jelenti, hogy a külső eseményekről a hangsúly a belső történésekre tevődik át. Ebből következik, hogy a narrátor nem annyira objektív, mint a folyamatokat kívülről bemutató elbeszélő, sőt főszereplőjévé válik a történetnek. Az ő érzései, gondolatai állnak a középpontban.

     Olyannyira, hogy a narrátor olykor E/1-re vált át. Az első tűnődése még a meglepetést, a gyerekes reagálást tükrözi: Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával1. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem.”

     Majd következik a „messzelátó” jelentéseivel való játék. A szó nemcsak az öregedésre utal, hanem ezzel összefüggésben sokkal többre: „Messzelátó vagyok – szavalgatott magának –, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”

     Végül elégikus hangon, beletörődéssel zárja tűnődéseit: „Ez a rend – töprengett. – Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”

     A „beüvegesedik” még a szemüvegre utal, a „megüvegesedik” azonban a halálra.

     A központi, címadó motívum, a szemüveg, a mű második részében válik jelentőssé. Nem csupán arról szól a novella, hogy a főhősnek új szemüvegre van szüksége. Ez csak elindítja az érzelmi hullámzást, a gondolkodás, a tűnődés folyamatát, melyek során áttekinti szinte az egész életét. Amikor újra élesen lát: „gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” Később a tükörben édesapjára ismer. Örül annak, hogy új közösségbe fog tartozni, s a legapróbb betűt is könnyedén olvassa. Ugyanakkor a nap végén az egésznek a mélyebb értelmét keresi, s arra a következtetésre jut, hogy távolodik a világtól - hisz „messzelátó” -, melyben oly sok „rondaságot” látott. A távolodás végső állomása a halál.

     A novella az eseményeket kronologikus sorrendben meséli el. Az expozíció az első bekezdés. A bonyodalom a szemfájással kezdődik, majd a fordulatot a diagnózis okozza a „mindennapok drámájában”. A következőkben, a második nagy részben már a lélekrajz lesz fontos, a szembesülés az öregedés gondolatával. A novellát a beletörődés, sőt a halál megsejtése zárja. Erre utal a „megüvegesedésen” kívül, immár egyedül maradva, a lámpa lekapcsolásának és az elalvásnak a motívuma is.

     Kosztolányi stílusa, mely rögzíti a lélek legfinomabb rezdüléseit, alapjában véve realista, de olykor az impresszionizmus, illetve a szimbolizmus jegyei is felfedezhetők. Példa az impresszionizmusra: „Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” A szimbolizmusra: „Messzelátó vagyok.”

     Nagyon hatásosak a novella kezdetén s a végén a rövid, tömör mondatok, melyek keretbe foglalják a kis történetet.


2023. április 20., csütörtök

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         


                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

2023. január 24., kedd

Lázár Ervin: A kovács (elemzés)

 

                                                                                         Lázár Ervin, 1973, wikipedia

                                                                                                         Itt olvashatod el a novellát!

„… a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is.”

     Lázár Ervin meséi ismerősek a gyermekirodalomból, sőt filmjei is nagy sikert arattak. Az alábbiakban / következőkben egy felnőtteknek szóló novelláját fogom elemezni, elsősorban a szereplők kommunikációja és a narráció szempontjából. Kitérek az ördög szándékára is.

     A novella arról szól, hogyan küzd meg egymással a kovács és az ördög. Az ördög lehetetlen feladat elé akarja állítani a kovácsot – megpatkoltatni lovát -, de a kovács a falu közössége segítségével legyőzi, s a föld alá kényszeríti az ördögöt.

     Mesei-mitikus vonás a jó és a rossz küzdelme, mely természetesen a jó győzelmével végződik. Sok népmesében is megfigyelhetjük az ördögmotívumot. Az ördög a népmesékben legtöbbször esetlen, ügyefogyott figura. Lázár Ervin ördöge inkább visszataszító. Mesei motívum a próbatétel is, melyet csak a legkisebb fiú teljesít. Ezt szimbolizálja, hogy a kovács cingár ember, gyengének látszik, de nagy erő lakozik benne. Mítoszi a küzdelem az ember lelkéért zajlik, azaz a gonosz uralma alá akarja vetni az embert. A gonosz nem tűnik el a világból, Rácpácegresen még hallatszik a föld alól dobogása, dörömbölése.

     Lázár Ervin stílusa egyszerre költői és tárgyilagos. Szereplőinek kommunikációja szűkszavú. Tőmondatok: köszönés, rövid kérdések, felszólítások, indulatszók. Míg Szűcs Lajos udvariasan szólítja meg az ördögöt, köszön, addig az ördög köszönés helyett „fölröhhint”, bájgúnár hangon kényeskedik, s amikor hízelkedő hangon dicséri a kovácsot, ő nem felel. Majd a narrátor az ördög beszédmódját jellemzi: kétszer is a „böffen” igét használja.

    Majd a látszólagos dicséretet hiteltelenítve „fitymálóan”, lekezelően szól a kovácshoz. (Ez a dicséret azonban csupán a kisinas képzeletét gyújtja fel. A kovács átlátja a manipulációs szándékot.) A kovács beszédmódja határozott, kemény. Nem ijed meg a különös vendégtől

     Ugyanakkor a testbeszéd is fontos: ahogy a kisinas némán a kovács közelébe lép. Ahogy a kovács kihúzza magát, az önérzetről tanúskodik. Amikor az ördög a kovács elé dobja az összegyűrt patkót, a kovács „sóbálvánnyá” válik. Az ördög álöltözete azt jelenti, hogy a falusi kovács előtt az úri osztály képviselőjeként akar nyomást gyakorolni, de még a kisinasnak is elárulja a vendég patája, kiről is van szó.

     A kovács az ördög kívánságát túlteljesítve győzi le a fennhéjázó gonoszt. A felkiáltó, felszólító mondatok érzékeltetik a küzdelem hevességét. A novella első felében sok a párbeszéd. Utána már a cselekvés veszi át a főszerepet Az E/3 személyű elbeszélés megvilágítja a szereplők belső világát. (Az ördög kivételével. Ő kiismerhetetlen.) Bemutatja a helyszínt, sőt a falusiak szolidaritását is. Drámai az a rész, amikor Szűcs Lajos rádöbben, hogy miféle lóval áll szemben. Ugyancsak nagyon jó a kovácsok munkájának leírása.

     Példa a halmozásra – közbeékelve a hangutánzó szóval: „átizzította, egybekalapálva, hajlította, bumm-bumm a segéd kalapácsa () Muzsikáltak a hangszerek.” A metaforának pozitív üzenete van, a falusiaknak is. Az eredmény az ördögnek és lovának eltüntetése. Bár a gonosz arra vár, hogy kiszabaduljon a börtönéből: hallani a „duhogást és dübögést.”

     Felmerül a kérdés. Vajon mi az ördög szándéka, aki egyébként nagyon hasonlít egy fölényeskedő úrra, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. A lovak patkoltatásával az a célja, hogy a gonosz tovább haladjon, tovább működjön a világban. Ellenfele a kovács kiemelkedő alak. A közösséget is képviseli.  Azonban az ördöggel szembeszállni egyedül nem lehet, az egész közösségnek kell segítenie. S megható, ahogy a végén a szegények ünnepelnek: „a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták”, mivel még a citerahúrt is feláldozták.

     Ugyanakkor a társadalmi viszonyok is tükröződnek a novellában, az a remény, hogy a szegények felül tudnak kerekedni a nyegle, utasítgató uraságon. Az elbeszélő azt is elárulja, hogy a történet Rácpácegresen játszódik, Lázár Ervin szülőfalujában. Azt a világot ábrázolja szeretettel, együttérzéssel az író, melyet jól ismer. Talán még a nevek is létező személyeket jelölnek: Szűcs Lajos, Mészáros Juli. A befejezésben az elbeszélőn megszólítja az olvasót, bizonyítva, hogy ő is abból a világból való.

2022. január 31., hétfő

Weöres Sándor: Buba éneke

 




Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

2021. március 20., szombat

Áprily Lajos: Ősz

 


                             Ősz

         Most már a barna, dérütötte rónán
         mulandóságról mond mesét a csend.
         Most már szobádba halkan elvonulhatsz
         s hallgathatod az álmodó Chopint.

         Most már a kályhatűz víg ritmusára
         merenghetsz szálló életed dalán,
         míg bús ködökből búcsút int az erdő,
         mint egy vöröshajú tündérleány.

    Áprily Lajos őszi verse az elmúlás szépségéről szól. Az ősz kedvelt témája volt az irodalomnak. Gondoljunk csak Petőfire (Itt van az ősz, itt van újra…) vagy Adyra (Párizsba tegnap beszökött az Ősz…), bár náluk az én hangsúlyosabb szerepet kapott.
     Áprily (1887-1967) a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Csiszolt versei a harmónia megőrzésének vágyát fejezik ki. Fia, Jékely Zoltán (1913-1982) már sokkal többet tár fel a század tektonikus mozgásából. Áprily első verseskötete pontosan 100 évvel ezelőtt Falusi elégia címmel látott napvilágot Kolozsvárott. Ebben jelent meg ez a kis őszi vers. Benedek Marcell Babitscsal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal állítja egy sorba Áprilyt.

     A vers az őszi táj és a barátságos meleg szoba ellentétére épül. Az első versszak első két sora a hervadó tájat ábrázolja, a második versszak utolsó két sora felvillantja a búcsúzó „élet” szépségét. A természetről szóló részek közrefogják a halkan szobájába vonuló lírai én tevékenységét. A zenehallgatáshoz társul a lobogó tűz melletti merengés. A tűz víg ritmusa ellenpontozza Chopin zenéjének a szomorúságát. Az igék is passzív cselekvést fejeznek ki: „elvonulhatsz, hallgathatod, merenghetsz”, ráadásul a ható ige csupán lehetőséget ajánl fel. Ilyen Az álmodó jelző is, ill. a merengés főnév…
     A benti tűz lobogó ritmusával van párhuzamban az utolsó sor hasonlatának tűzijátéka: „mint egy vörös hajú tündérleány.” Mint ahogy a csendre Chopin muzsikája felel. Ha a vers műfaját akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk: egyértelműen dal. Egynemű érzést fejez ki, az elmúlással való szembenézés melankóliáját.
     A kompozíció összetettségét aláfesti a jambikus sorok lüktetése. A félrímekkel összekötött négysoros elengedhetetlen stíluseszközei az emelkedett szókincs (dérütötte róna), a betűrímek (mulandóságról mond mesét a csend), a szóképek közül elsősorban a megszemélyesítés (bús ködökből búcsút int az erdő), a hangszimbolika (az első sor mélyhangrendű szavai), az alakzatokról nem is beszélve.

     Összefoglalva - Győri János szavaival -: a „Falusi elégiá-t követő kötetek a fájdalom és a szomorúság egyre tökéletesebb dallamváltozatait zárják magukba. Áprily ír árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, idéz fel idilli pillanatokat a zenével teljes enyedi éjszakákból, de költészete továbbra is nagy lélegzetű ősz monológ.

2021. március 4., csütörtök

Mándy Iván: Nyaralás

 


                                       Ki vagyok én? nem mondom meg; 
                                                    Ha megmondom: rám ismernének.
                                                    Pedig ha rám ismernének?
                                                    Legalább is felkötnének.
                                                                                    Petőfi

     Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.

     A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
     Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek, készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami üdülő hatalmas parkjába.
     A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként sorakoznak.
     Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság. A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
     Feszült, szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. -  Ne haragudj. - Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”

     Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,  megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
     A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is bejöhet.”
     Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania, mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban, amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus. Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.

      Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell, mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
     Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… - Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
     A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
     A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.

     Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”

2021. február 8., hétfő

Fekete István: Tolvaj (elemzés)

 

      Mi az, ami különlegessé tesz minden Fekete István-írást? Nem a társadalomábrázolása, nem a jellemek összetettsége, hanem a felidézett világ atmoszférája, természetközelsége, lírája. Az író ebben a novellájában a gyermekfőhősnek (E/1) azt a drámáját mutatja be, amikor az először kerül összeütközésbe a felnőtt világ rosszindulatával, elveszítve azt a paradicsomot, melyet addig magáénak tudott.
     A helyszín egy elhagyott, pusztulásnak indult kert, melynek szomszédságában lakik a fiú: „Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, (…) nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én…”
     Az időnek ellenálló diófa motívuma majd a befejezésben is fontos szerepet kap (idősíkváltás). Bár gyümölcse nem tiltott, a kisfiú eszik belőle, s egy  túlbuzgó ember (jelen esetben Deres néni, beszélő név!), aki szereti leleplezni a bűnt, rátámad. Az álmodozó fiú otthon van ebben az elvarázsolt kertben, mert itt szabadon szárnyal a képzelete: a katona egy kutyán lovagol, eljött ide Ali baba negyven „munkatársával”, sőt Robinson is Péntekkel. A királylányhoz igyekvő katona alakja sem csupán anderseni ihletésű, majd mindenki katona volt akkoriban, talán a kert előző, titokzatos gazdája is. Őrá már a balladai homály, a még régebbi múlt veti árnyékát – az összecsuklott asztal feléled és lábra áll, a bort kopott dolmányú hajdú hozza a pincéből. Szinte az egész történet a múltról és az elmúlásról szól, halljuk a kriptaajtó dübörgését és az elhalkuló zsolozsmákat is. A kertet az uraság a parókiára hagyta, s valószínűleg így került a pap nagybácsi tulajdonába, aki maga is mintha a legendák homályából lépett volna elő. 
     Váratlanul és kíméletlenül törik szét az idill. Deres néni visítja el magát: „Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem Pisti…” (Talán nem véletlen, hogy az író életében kiadatlan novella főszereplőjének a neve megegyezik az íróéval.) Az idős asszony olyan dühvel csap le a fiúra, hogy az elbujdosna szégyenében. A vád, hogy ő tolvaj, kétségbe ejtette. Otthon is éreztették a rosszallásukat, a faluban is elterjedt a híre…
     A pap nagybácsi helyre tette a dolgot, de a lelki törés, a bűn nélküli bűntudat megmaradt. Még akkor is, ha nem ő volt a tolvaj, épp az ellenkezője igaz: tőle lopták el a kertet, mely immár elveszítette vonzerejét. Mesebeli társai azonban mellette maradtak.

     Sok évvel később egy utcai jelenet előhívja az emléket, mint Proust regényében a madeleine-nek nevezett sütemény. Egy kihajló diófaág miatt csatázik kíméletlenül egy öregember és néhány fiatal. A felnőtté vált fiú annak idején sebzetten visszahúzódott. De változnak az idők, változnak az erkölcsök. Az új fejlemény az, hogy az egyik fiú még le is ütné az öreget. Mit tehet az ember, hogyha nem hallgatnak a jó szóra: „Odébbálltam. Mit tehettem volna? (…) arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön…”


2018. március 15., csütörtök

Vörösmarty: Éj és csillag



Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
 

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
 

Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
 

Fel kivánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
 

Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
 

Fel kivánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
 

S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
 


El kivánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
 


                      1841. január 10. előtt
     Jegyzetek egy érettségizőnek


     A vallomásos, lélekállapotot kifejező versnek már a címében megjelenik az ellentét, mely átszövi az egész verset: az éjszaka és a csillag, a sötétség és a fény ellentéte:


     „Éj vagyok, te csillag,

      Fényes és hideg.”


     Ehhez az ellentéthez kapcsolódik még a vallásos motívum, melyben az imádott nő istenhez hasonló mivoltáról van szó: „arcod istensége”, melyre a föld gyermeke gyászos arccal tekint föl.

     A vershez fűzött lábjegyzetből megtudjuk, hogy a mű 1841 előtt keletkezett, s talán már nem a Perczel Etelka-élményből fakad, s még nem Csajághy Laurához szól, aki később a költő felesége lesz. Ebben a versben a szerelmi érzés, a szerelemvágy és annak reménytelensége fogalmazódik meg. Ez önmagában is olyan ellentét, mely jellemző az európai szerelmi lírára a középkortól kezdve a romantikáig. (Dante, Petrarca, a Minnesängerek) Vörösmarty a romantika jegyében alkotott. Erre a korstílusra a végletes szenvedélyek, nagy ellentétek jellemzőek. Nyomon követhetjük ezt bölcseleti vagy közéleti verseiben is. (A Szózat is mennyire végletes: élet és halál a tét!)

      Ha az Éj és a csillag lényegét meg akarjuk fogalmazni, akkor legjobb, ha összevetjük az első és az utolsó versszakot. (Keret!) Az első versszakban benne van az éj és a csillag, a vágytól beteg költő és a fényes, de hideg nő ellentéte. Az utolsóban is ott van a vágy, (ismétléssel fokozva, szinte felkiáltásszerűen), hogy a „hidegség” feloldódjon, s a költő egyesüljön a fénnyel, a lánggal.

     A kereten belül 3x2 versszakra oszthatjuk a verset. A 2. és a 3. kulcsmotívuma a fájdalom és a kín, melyek szemben állnak a magasban lebegő szépséggel.  A 4-5., illetve a 6. és a 7. versszak párhuzamba és ellentétbe állítható. Mindkét rész ugyanúgy kezdődik, a fent és a lent ellentétével: „Fel kívánom vinni…” (Anafora). De míg az első (4-5) központi motívuma a hit és az „édes titok”, addig a második (-7) a fény és a sötétség ellentétére épül: minél sötétebb, feketébb a költő éjszakája, annál inkább ragyog a csillag.

     A vallásos nyelvezetre már találtunk példát, de lényegesebb az, hogy amint a hívő buzgón vágyódik arra, egyesüljön az istenséggel, úgy kívánkozik a költő a viszonzásra.

     A romantikus költészetre a festőiség és a zeneiség jellemző. A sötétség és a fény különféle árnyalatait érzékelteti a költő: éj, setét, homályom, gyászos, árnyék, fekete az egyik oldalon, fényes, sugár, világosabb, ragyogni, fény, láng a másik oldalon. Félrímek kötik össze a sorokat. A vers ritmusát a trocheusok adják. 


     „Szép sugáraidtól

-    u/  - u / -  -

     El nem alhatom…”

-     u/ - u/ -


A túlzott szabályosságot a sorátlépések (enjambement) enyhítik, lendületessé téve a versszakok egymásutánját.

     Az ismétlések közül az anaforát már említettük, fontos még az utolsó előtti sor utolsó szavát, egyszer, megismétli a költő a következő sor elején!

     Őszintén szólva, kicsit Almanach-ízű a vers. (Mennyire jobban illenek Vörösmartyhoz az apokaliptikus látomások! A csöndes, az el nem mondott szenvedés rajza ez.) Többször el kell olvasni, míg fölfedezi az ember a kompozícióban rejlő művészetet, ahogy versszakról versszakra halad a csúcspontig. S innen kapcsol vissza az első versszakhoz.