Mi az, ami különlegessé tesz minden Fekete István-írást? Nem a társadalomábrázolása, nem a jellemek összetettsége, hanem a felidézett világ atmoszférája, természetközelsége, lírája. Az író ebben a novellájában a gyermekfőhősnek (E/1) azt a drámáját mutatja be, amikor az először kerül összeütközésbe a felnőtt világ rosszindulatával, elveszítve azt a paradicsomot, melyet addig magáénak tudott.
A helyszín egy elhagyott, pusztulásnak indult kert,
melynek szomszédságában lakik a fiú: „Az
elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal
és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, (…)
nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én…”
Az időnek ellenálló diófa motívuma majd a befejezésben is
fontos szerepet kap (idősíkváltás). Bár gyümölcse nem tiltott, a kisfiú eszik
belőle, s egy túlbuzgó ember (jelen
esetben Deres néni, beszélő név!), aki szereti leleplezni a bűnt, rátámad. Az
álmodozó fiú otthon van ebben az elvarázsolt kertben, mert itt szabadon
szárnyal a képzelete: a katona egy
kutyán lovagol, eljött ide Ali baba negyven „munkatársával”, sőt Robinson is
Péntekkel. A királylányhoz igyekvő katona alakja sem csupán anderseni ihletésű,
majd mindenki katona volt akkoriban, talán a kert előző, titokzatos gazdája is.
Őrá már a balladai homály, a még régebbi múlt veti árnyékát – az összecsuklott
asztal feléled és lábra áll, a bort kopott dolmányú hajdú hozza a pincéből. Szinte
az egész történet a múltról és az elmúlásról szól, halljuk a kriptaajtó
dübörgését és az elhalkuló zsolozsmákat is. A kertet az uraság a parókiára
hagyta, s valószínűleg így került a pap nagybácsi tulajdonába, aki maga is
mintha a legendák homályából lépett volna elő.
Váratlanul és kíméletlenül törik szét az idill. Deres
néni visítja el magát: „Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem Pisti…” (Talán
nem véletlen, hogy az író életében kiadatlan novella főszereplőjének a neve megegyezik az
íróéval.) Az idős asszony olyan dühvel csap le a fiúra, hogy az elbujdosna
szégyenében. A vád, hogy ő tolvaj, kétségbe ejtette. Otthon is éreztették a
rosszallásukat, a faluban is elterjedt a híre…
A pap nagybácsi helyre tette a dolgot, de a lelki törés,
a bűn nélküli bűntudat megmaradt. Még akkor is, ha nem ő volt a tolvaj, épp az ellenkezője igaz: tőle lopták el a kertet,
mely immár elveszítette vonzerejét. Mesebeli társai azonban mellette maradtak.
Sok évvel később egy utcai jelenet előhívja az emléket, mint Proust regényében a madeleine-nek nevezett sütemény. Egy kihajló diófaág miatt csatázik kíméletlenül egy öregember és néhány fiatal. A felnőtté vált fiú annak idején sebzetten visszahúzódott. De változnak az idők, változnak az erkölcsök. Az új fejlemény az, hogy az egyik fiú még le is ütné az öreget. Mit tehet az ember, hogyha nem hallgatnak a jó szóra: „Odébbálltam. Mit tehettem volna? (…) arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön…”
