Széchenyi Döblingben 1

     

Most

     Jó sokat gyalogoltunk, míg megtaláltuk az 1784-ben épült Henikstein villát, melyben Bruno Görgen 1830-ban megnyitotta „magántébolydáját”. Híres páciensei közé tartozott, Széchenyin kívül Nikolaus Lenau, a költő.   A legnagyobb magyar 1848 őszétől volt a döblingi szanatórium ápoltja és foglya. Az augusztusban bekövetkező idegösszeomlása juttatta ide. Szeptember elején Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát: 

 „A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő, és a féltett valaki a korláton át a vízbe vetette magát. A szolgálatban levő matrózok a szárazra vonszolták.”  
                                 (Szállási Árpád: Egy orvosi feljegyzés Széchenyi Istvánról)

     Válságos napok voltak, Jókai szavával: „lélekcserélő idők”. Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszakán a nádor ismertette az ún. Wessenberg-féle emlékiratot, melyben Bécs követelte a magyar függetlenség feladását és az áprilisi törvények visszavonását. Széchenyi összeomlik, lemond miniszteri posztjáról. Természetesen ekkor sem következett el a történelem vége, még Széchenyi számára sem. Nyolc év múlva fog újra megszólalni a Blickkel, illetve az Önismerettel, melynek befejező része a Nagy szatíra. De ekkor már nem alakította a korát szóval és tettel, mint amikor a Hitelt, Világot, és a Stádiumot fogalmazta, e „három – nem kézzel írt könyv”-et. 
                                                        (Arany János: Széchenyi emlékezete)

  Éveken át szinte bénultan sodorta magával a történelem folyója, melyből nem tudott biztos partra úszni.

     Sőtér István így fogalmazta meg tragédiáját:

     „ Életének tragédiáját abban kell látnunk, hogy az ország átalakítását csak az osztrák birodalom keretei közt merte elképzelni. Emiatt élete delén tudatos elszántsággal, végsőkig vitt önuralommal, magára kényszerített jeges következetességgel: az uralkodóházhoz hű, az osztrák birodalomtól nem elszakadó, sőt az osztrák segítségre igényt tartó politikus magatartását alakította ki, és tartotta fönn mindaddig, amíg a magatartás föltételei 1848. szeptember elején meg nem semmisültek. Vele együtt az ő léte is megsemmisült, de e megsemmisülés együtt járt a magára találással.”

     Ezt az újbóli magára találást az 1856-os év hozta el:

     „A Nagy szatíra felségsértő, osztrákellenes, Habsburg-gyűlölő indulatainak megállíthatatlan újra-újraéledése, szertelensége és leleményessége, a szarkazmus csaknem boldognak mondható megkönnyebbülésem minden tapintat és meggondolás fölényes félrevetése, az osztrák államrendszer és polgárosítás gyilkos bírálata (…) semmiféleképpen sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával. (…)  Ismerjük azonban a Naplói-t. (…) (Ezek) „első kötetei árulják el, hogy Széchenyi a pályakezdet korszakában az osztrák összbirodalomról, a Habsburgokról, a magyar nép sorsáról, bár kevesebb tapasztalattal, de ugyanúgy gondolkodott, mint a Nagy szatíra megírásakor.”  
             (Sőtér István: Széchenyi naplói, in: Félkör, 1979, (a Nagy szatíra az Önismeret c. naplófolyam befejező része).

     Alig száz méterre a Burgtól, a Herrengasse egyik palotájában született, s Bécs külvárosában (Döbling) halt meg, a két végpont közötti időt a magyarságnak szentelte.
  

Fénykorában

   

   

Széchenyi Döblingben 2

      
     Sokakat foglalkoztatott Széchenyi betegsége, melynek tünetei már korán jelentkeztek. A számos utólagos „diagnózis” közül kiemelkedik Környey István tanulmánya. Csorba László így összegez Környey nyomán: szerinte „ugyan hatottak a grófra a környezet politikai és magánéleti eseményei, de a döntő elem idegrendszere alkati labilitásának reaktív[1] megnyilvánulása volt (…) az értelmi és hangulati elemek kóros ingadozásában vélte fölfedezni a grófnak azokat az alkati pszichopáthiás vonásait, amelyek őt sokszor kiszámíthatatlan magatartásra hajlamosították.”[2] 

     Érdemes most az eredeti tanulmányt idézni: „kóros pszichés sajátosságai Széchenyi hatalmas értelmi képességét nem korlátozták. Psychopathiás vonásai a psychének azon oldalán voltak, amelyet a pszichológia   elég határozatlanul a temperamentum fogalmába illeszt. De ami a jellem mint érték szempontjából a legfontosabb, a pszychopathiás vonások által az ethikai érzelmek köre nem szenvedett. A kóros érzelmi háttér nem gátolta – és helytelen irányba sem terelte – Széchenyi aktivitását és törekvéseit a tökéletesbülésre.”[3]

    Azaz „nem a gróf politikai gondolkodása volt ’zavaros’, ’bolond’ – hanem viselkedésében, hangulati világában maradtak meg továbbra is bizonyos kóros elemek.”[4]

     Ha a naplóját végigolvassuk, mint Gazda István[5] tette, kitűnik, már 1830-tól kezdve voltak testi panaszai is, melyeket Gazda István maláriás eredetűnek vél. Ezek együtt szinte elviselhetetlenné tették lelkiállapotát. Egész pályafutását beárnyékolták bizonytalan, lelki gyötrelmei, labilis idegzete, de ezeket igazán csak a Naplóból ismerhetjük meg.

*

 

     A döblingi intézet, ahová 1848 szeptemberében került, rendkívül haladónak bizonyult. (Görgen a gyógykezelés alapjának a munka- és zeneterápiát tekintette.[6]) Főleg, ha összevetjük a II. József által alapított „Narrenturm”-mal, ahol főleg katonák voltak, s esetenként megbilincselték őket. Igaz, Döblingbe csak a vagyonos osztály fiai kerülhettek. A pszichiátriai kezelés újabb lépcsőfokát jelentette a Steinhof nevű intézet, melyet 1907-ben alapítottak. 34 pavilonnal (2200 ággyal), színházzal, templommal, melynek a tervezésében Otto Wagner is részt vett. A templom messze csillogó keleties kupolájával Otto Wagner egyik legszebb alkotása.

     Visszatérve Széchenyire. Lakosztálya a nyugati szárny első emeletén volt. Amikor az Obersteinergassén közeledtünk az egykori Henikstein-villához, először a Millenium nevű öregek otthona (Millenium Seniorenheim) tűnt szembe. Itt kérdezősködtünk először. Először azt hitték, beteghez jöttünk, de a főnővérnek bevillant, hogy van itt valami emlékmű a szomszédos, éppen felújítás alatt lévő épület oldalában. Hallott ő már erről a Széchenyiről, s nagyon kedvesen elvezetett minket az emlékműhöz. 
 

     Az épület nyugati oldalán Anton Gasser mellszobra még Széchenyi döblingi idejéből való. Igaz, csupán másolat. Az eredeti Nagycenken található. Mint egy modern szentet őrzi, védi a barlangszerű, rusztikus háttér. (A keret fölösleges.)  Az épület főhomlokzata előtt, a kerítésen kívül, kissé elhanyagolt állapotban egy emléktábla (1985) emlékeztet a „legnagyobb magyarra”.

      Kapcsolata a külvilággal eleinte gyér volt. Még a szép kertbe sem ment ki: „A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illenék.” Később többen meglátogatták. Jellemző Szőgyény-Marich László leírása: „a megháborodottságnak legkisebb jelét sem mutatá (…) ugyanazon éles ész, gondolatmenet, beszédmód volt nála most is tapasztalható, mint midőn őt legfényesebb korszakában ismertem, úgyhogy én erősen hiszem, hogy Széchenyi soha megtébolyodva nem volt.”[7]  Gasser mellszobra persze, és éppen ez a nagy művészet, csupán finoman érzékelteti a nagy ember zaklatott lelkiállapotát.

      Ma a kerületi bíróság foglalja el az épületet, s a teljes felújítás miatt be se lehet menni. Nem tudtuk közelebbről megnézni azilumát. Tervezik-e egyáltalán, hogy majd Széchenyi-emlékszobát rendeznek be itt?

* 
           Tizenkét évet töltött az intézetben. Az ötvenes évek második felében látszólag már megnyugodva, az Önismeret c. monumentális politikai esszéjén kezdett el dolgozni.

---

[1] Reaktív: külső inger hatására gondolkodás és ésszerűség nélküli, önkéntelenül és azonnal cselekvő. (Wikiszótár)

[2] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[3] Környey István: Széchenyi István lelki alkata és elmebetegsége, ín Orvostörténeti Közlemények, 1983

[4] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[5] Gazda István: Széchenyi betegségei naplója tükrében, in: Ponticulus Hungaricus, 2018. febr. 

[6] Fenyő Ervin jegyzetei az Intelmekhez (Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához, 1985)

[7] Id.: Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, 117. old

A Türkenschanzpark Bécsben

      

Idill

          A Türkenschanzpark Währung és Oberdöbling között fekszik a 18. kerületben. A parkot 1888-ban maga Ferenc József adta át a városlakóknak uralkodásának 40. évében. Ugyanakkor a park neve az 1683-as ostromra is emlékeztet.

     Kilátótornya, a „Paulinenwarte”, Pauline Metternich (1836-1921) hercegnőről kapta a nevét. Így köszönték meg azt a sok, szép, egzotikus növényt, melyet a park számára ajándékozott. Apja az Ördöglovasnak nevezett Sándor Móric volt, s meglepőnek tűnik, de férjén kívül az anyja is a Metternich család sarja volt.

Paulinenwarte

       
     Ebben a forgalmas, zajos városrészben ez a park kis tavával, vízesésével, hatalmas fáival, virágágyásaival, szobraival a kisgyerekes anyák számára valóságos oázis. S ki gondolná, hogy a háború előtt erre sétált Szabó Magda is, akiről azt hittük, hogy csak Debrecen és a családi mitológia foglalkoztatta. Ez korántsem volt így. Érettségi után (1935) három hónapot töltött a Zsófia Otthonban. Tanulta a nyelvet, ismerkedett a várossal. Később egyetemistaként is itt töltötte a nyarat. Dolgozott, ahogy ő írta, először mint cseléd, majd lassan emelkedett a ranglétrán, s Währingből kiindulva ismerte meg egyre jobban a katolikus Bécset, az ellenpólust. Apjának volt az a célja, hogy lánya ismerjen meg egy más szemléletet, nyugatibb, európaibb világot. „Látnod kell a világot, mert a világ gyönyörű. Azonkívül benne élsz egy református majoritású környezetben, látnod kell a katolikus világot is, a világ nagy része katolikus. Ezt is meg kell ismerned. Egyáltalán látni kell a világot.” – mondta. Ennek a szebb, vonzó világnak a jelképe volt a Türkenschanzpark, de még inkább Schönbrunn, Heiligenstadt, ahol Beethoven dolgozott (Für Elise). Széchenyi Döblingje pedig a magyar múltat idézte föl számára.

Vízesés

       
     Természetesen vőlegénye is akadt Gerhard Ehrlich személyében, aki vegyészetet tanult. Az Anschluss, illetve a háború elválasztotta őket. A nagyon szerelmes Gerhard a háború után még Budapestre is eljött Szabó Magdáért, de ekkor Szobotka Tibor kiütéssel győzött.

     Szabó Magda műveit sokféleképpen ítélik meg. Kabdebó Lóránt szuverén alkotónak tartja, mert megvan a saját világa és a történelmi távlata. Még érdekesebb, ahogy Esterházy Péter jellemzi: „Az a kis lény ott Debrecenben, az a fantasztikus béka, (…) aki tanulja a világot, a szavakat: a szabadság bajnoka. Ezt tanulja varázslatos szüleitől, persze közben mindent, kultúrát, irodalmat, stílust, viselkedést, de mindenekelőtt egy dolog felé fordul, egyre való: a szabadságra.”

Lentről

       
     Jellemző „arra a kis lényre”, hogy bár tiltották őket a Wienerbergen álló, Spinnerin (Fonónő) nevű emlékműtől, egy éjszaka kiszöktek, hogy megismerjék azt, amit nem szabad. A legenda szerint innen indultak és ide érkeztek a középkorban a szentföldi zarándokok, illetve azok a lovagok, akik harcolni mentek a törökök ellen Jeruzsálem alá. Egyikük felesége, el nem mozdulva, három évig várta haza az urát. A legenda szerint ő építtette az oszlop elődjét, mely keresztény motívumokat foglal keretbe: a megkorbácsolást, a töviskoronát, az Ecce homót, azaz a keresztre feszítést. A hely azért lehetett borzongató, mert valójában kivégzőhely volt itt. Szabó Magda azon meditált, vajon nem a halottak szellemének kiengesztelésére, a kivégzés borzalmának enyhítésére, a halottak emlékére állítottá-e ezt a kő szentségtartót?

Spinnerin

       
     Az utolsó nyilvános kivégzés 1868. máj. 30-án volt. Épp 150 évvel ezelőtt. Nagy volt az érdeklődés. Még a gyerekek sem mentek iskolába, mert látni szerették volna a látványosságot. Nem tudom, a fiatal Libényi János kivégzése nyilvános volt-e. 1853-ban egy késszúrással megsebesítette Ferenc Józsefet. Óriási szerencséje volt a császárnak, a keménygallérja mentette meg. Nem csoda, hogy a levert szabadságharc után az osztrákok féltek, rettegtek, mindenkiben összeesküvőt láttak. (Gondoljunk csak a Döblingben sínylődő Széchenyire!)

Schnitzler

      
      Az utolsó nyáron (1938) már érződött a háború előszele, s akikkel éjszaka kimerészkedett a borzongató helyre, megfogadták, hogy a háború után itt fognak találkozni…

Születésnap

     

1749.08.28. - 1832.03.22

      Kétszáz évvel ezelőtt (legyünk pontosak, 1818. augusztus 27-én) a nagy Goethe alaposan melléfogott, írja Gustav Seibt, a Süddeutsche Zeitung esszéistája, akadémikus. A színhely Karlsbad, ahol is Goethe láthatóan jókedvűen (high spirits) üdvözölte orvosát, dr. Rehbeint, aki a délelőtti órákban felkereste a mestert, s hogyléte felől érdeklődött. Goethe borral kínálta: igyon az egészségére. Rehbein zavarba jött, no de excellenciás uram, csak holnap van a születésnapja!

     Goethe kéri a naptárát, mely olyan lehetett, mint ma egy határidő napló. (Gothaischer verbesserter Schreib-Calender) Tanulmányozza a bejegyzéseket. Sajnálatos módon sok a javítás. Általában titkára írja be diktálás után az eseményeket. Goethének olykor betűznie kellett. Az idegen nevek, rajongó előkelőségek! Karlsbadban! Az ellenőrzés után kijelenti: „Ma tévedésből rúgtam be!” Ez történt. Pedig gondoljuk meg, hogy a „percek aszkétája” (Minutenasket, Seibt költői jellemzése) milyen féltékenyen óvta minden percét. Csak ő tudta, milyen nagy kincs az idő.

     Fiának írta:

                         Hatvanat számlál az óra,

                         Egy nap tied több, mint ezer.

                         Fiam, figyelj a szómra:

                         Ne hagyd, hogy tétlen múljon el.

*

     Amint reggel az órára nézek, rémülten veszem észre, már csak 17 órám van a 24-ből. Pedig örülnöm kéne, milyen sok. Végül hadd idézzem egyszerre Shakespeare-t és Karinthyt (spórolás): a végzetet ugyan nem lehet elkerülni, csupán késleltetni, „csak idő, miért az ember küzd s haladék.” Karinthy Tomi c. monológját ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe.