Szabó Magda: Ezüstgolyó

 

                                                                        A novellát itt olvashatod el!

"Az úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől fogva." (Bata Imre)

          Minden irodalmi mű fontos alkotórésze a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy mivégre született meg a mű.

      A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római, ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.", mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja, újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.

     Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”  (2)

     Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az emlékek sorát, s magával viszi Szabó Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a holtak birodalmának kapuját Cerberus, a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)

     Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett, szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”

     Most már értjük, hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó, töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.

     Ugyanis az adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.

     Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba kellett volna dobni. Ida azonban haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida. Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt fel az elbeszélő arra, hogy "életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás megsejtéséről.)

     Észrevétlenül közelített a halál. Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.” A Névjegyekben is: „Ne keresd a halottak titkait."

     Ilyeténképpen az ezüstgolyó egy vidéki múzeumba került. Örökre eltemetve a titok? Itt egy véletlen játszott közre. Egy mit sem tudó tolvaj avatkozott be: kincset remélve kettévágta a golyót. Persze - mint tudjuk - a novellában kell lenni egy fordulatnak, sőt még egy megoldásnak is. Ezzel vesz új irányt a cselekmény.

     A papírszeleten egy nagy L-betű volt, s az írónő rögtön találgatni kezdte, ki lehetett az a férfi, akit a monogram rejt. A férj azonban másként látja: Idának a szabadság hiányzott, s az L-et így kell érteni: el, el innen. "- Ida tökéletesen boldogtalan volt - mondta a férjem. - Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől. ... El akart menni. El. Ennyi a betű." Ugyanakkor: " - Tiszteld az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő."

    Össze lehet állítani egy sort - Ida, az anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...

     De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...

     Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek) 

 

(1)              A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)

(2)                Teréz esztendeje, in: Mézescsók

(3)                Névjegyek c. novella, ugyanebből a kötetből

Szabó Magda: Csé

      

     A novella első fele-háromnegyede látlelet egy rossz közérzetről. Ennek az okait mutatja be a novella, s csupán a vége felé oldódik fel a feszültség, amikor a fiatal tanárnő igazán megismeri Katust, s azt, mennyi minden köti össze kettejüket.

     A történet ideje szűkre szabott. Néhány óra csupán. Fontos azonban a történeti idő, a háttér: az éppen befejeződött második világháború. Ez határozza meg a fiatal tanárnőnek és Katusnak is a sorsát.

     A főhős attól szenved, hogy a háborúban elveszítette azt az embert, akit nagyon szeretett. Az ebből fakadó, ki nem mondott szenvedés és magány választja el a többiektől, akik nyugodtan élnek, van családjuk. Láthatóan az igazgatónak is az a legfőbb gondja, hogy Katus nem tudja szépen leírni a „cs” betűt. A fiatal tanárnő ezt – nem először - akadékoskodásként éli meg. El is akar menni az iskolából, amikor az igazgató felhívja a figyelmét arra, hogy foglalkozzon Katussal és a cs betű szép megformálásával.

     A változás, a fordulat akkor következik be, amikor a tanárnő megérti, hogy a kisgyerekkel közös a sorsuk, amikor nemcsak önnön fájdalmával törődik, és engedi, hogy Katus is elmondja történetét – szavakkal.

     Elkezdik a cs betű írását gyakorolni. A tanárnő összegyűjtött egy csomó olyan szót, melyekről úgy gondolja, hogy a gyerek számára kellemes emlékeket fog felidézni. Valamiféle idilli mesevilágot. De sajnos ez nem sikerült, Katus pl. a csemege szót nem is ismeri. A tanárnő számára akkor válik drámaivá a helyzet, amikor arra kéri Katust, hogy maga mondjon cs betűvel szavakat, sőt – az igazgatóhelyettes nő tanácsára - értelmezze is azokat. Katus szavai akaratlanul tükrözik azt a borzalmas valóságot, azt a lelki törést, amit a háború okozott. Katus szavai: csajka, csata, csizma, csont. És legvégül: csönd. Ez is sokatmondó szó, mert a csönd a kimondatlanságot, az elhallgatást jelenti. S ez mindkettőjükre vonatkozik. Éppen ezekkel a szavakkal kerülnek egymáshoz közel. Hordozzák magukban a sebeket, s nem beszélnek róluk. A látszólag semleges szavak ebben a korban feltárják végzetes jelentésüket.

     Már a novella címe is telitalálat a szövegformálás szempontjából, mert kulcsmotívumként roppant tömören foglalja össze, hogy milyen apró mozzanat, egy betű leírása indítja el azt a lelki folyamatot, mely egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, s megváltoztatja a főszereplő elhatározását: nem megy el az iskolából.

     Kezdetben még sok a nem, sőt a gúny is megjelenik: a gyerekek hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet szép. Az igazgató sem tűnik fel kedvező fényben, bár a gyerekek szeretik. Túlságosan fontos számára a külcsín, a csinosság. Hangneme parancsoló: ne mondja, tanulja meg, nem mondhatja… Az írónő azonban a fiatal tanárnőt is árnyaltan ábrázolja, hisz az egyetemet végzett pályakezdő inkább gimnáziumban szeretett volna tanítani, okos értelmes lányokat és fiúkat. Elsősorban ismereteket átadni. Ám ez a pálya többet kíván: odafigyelést, megértést. De amiként őt sem értik meg a kollégák, nem véve tudomást gyászáról („Miért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?”), úgy ő is érzéketlen Katus iránt. Nem szerette, mert csak gondot okozott, sőt gyűlölte.

     A legjátékosabb, legkedvesebb szavaival sem tudta őt mosolyra bírni. Csak akkor történt változás, amikor bevonta a munkába, s rábízta a szógyűjtést és a szavak értelmezését. Katus szavai benne idéztek elő földrengést: „Mért csajka, uramisten, miért?” A felkiáltásszerű kérdések, ismétlések érzékeltetik a feszültséget. Majd: „Ne! (…) Katus, irgalmazz! Ne értelmezd!” A csúcsponton még a kréta hegye is eltörik. Az utolsó szó, a csönd értelmezése az olvasóra marad.

A Türkenschanzpark Bécsben

      

Idill

          A Türkenschanzpark Währung és Oberdöbling között fekszik a 18. kerületben. A parkot 1888-ban maga Ferenc József adta át a városlakóknak uralkodásának 40. évében. Ugyanakkor a park neve az 1683-as ostromra is emlékeztet.

     Kilátótornya, a „Paulinenwarte”, Pauline Metternich (1836-1921) hercegnőről kapta a nevét. Így köszönték meg azt a sok, szép, egzotikus növényt, melyet a park számára ajándékozott. Apja az Ördöglovasnak nevezett Sándor Móric volt, s meglepőnek tűnik, de férjén kívül az anyja is a Metternich család sarja volt.

Paulinenwarte

       
     Ebben a forgalmas, zajos városrészben ez a park kis tavával, vízesésével, hatalmas fáival, virágágyásaival, szobraival a kisgyerekes anyák számára valóságos oázis. S ki gondolná, hogy a háború előtt erre sétált Szabó Magda is, akiről azt hittük, hogy csak Debrecen és a családi mitológia foglalkoztatta. Ez korántsem volt így. Érettségi után (1935) három hónapot töltött a Zsófia Otthonban. Tanulta a nyelvet, ismerkedett a várossal. Később egyetemistaként is itt töltötte a nyarat. Dolgozott, ahogy ő írta, először mint cseléd, majd lassan emelkedett a ranglétrán, s Währingből kiindulva ismerte meg egyre jobban a katolikus Bécset, az ellenpólust. Apjának volt az a célja, hogy lánya ismerjen meg egy más szemléletet, nyugatibb, európaibb világot. „Látnod kell a világot, mert a világ gyönyörű. Azonkívül benne élsz egy református majoritású környezetben, látnod kell a katolikus világot is, a világ nagy része katolikus. Ezt is meg kell ismerned. Egyáltalán látni kell a világot.” – mondta. Ennek a szebb, vonzó világnak a jelképe volt a Türkenschanzpark, de még inkább Schönbrunn, Heiligenstadt, ahol Beethoven dolgozott (Für Elise). Széchenyi Döblingje pedig a magyar múltat idézte föl számára.

Vízesés

       
     Természetesen vőlegénye is akadt Gerhard Ehrlich személyében, aki vegyészetet tanult. Az Anschluss, illetve a háború elválasztotta őket. A nagyon szerelmes Gerhard a háború után még Budapestre is eljött Szabó Magdáért, de ekkor Szobotka Tibor kiütéssel győzött.

     Szabó Magda műveit sokféleképpen ítélik meg. Kabdebó Lóránt szuverén alkotónak tartja, mert megvan a saját világa és a történelmi távlata. Még érdekesebb, ahogy Esterházy Péter jellemzi: „Az a kis lény ott Debrecenben, az a fantasztikus béka, (…) aki tanulja a világot, a szavakat: a szabadság bajnoka. Ezt tanulja varázslatos szüleitől, persze közben mindent, kultúrát, irodalmat, stílust, viselkedést, de mindenekelőtt egy dolog felé fordul, egyre való: a szabadságra.”

Lentről

       
     Jellemző „arra a kis lényre”, hogy bár tiltották őket a Wienerbergen álló, Spinnerin (Fonónő) nevű emlékműtől, egy éjszaka kiszöktek, hogy megismerjék azt, amit nem szabad. A legenda szerint innen indultak és ide érkeztek a középkorban a szentföldi zarándokok, illetve azok a lovagok, akik harcolni mentek a törökök ellen Jeruzsálem alá. Egyikük felesége, el nem mozdulva, három évig várta haza az urát. A legenda szerint ő építtette az oszlop elődjét, mely keresztény motívumokat foglal keretbe: a megkorbácsolást, a töviskoronát, az Ecce homót, azaz a keresztre feszítést. A hely azért lehetett borzongató, mert valójában kivégzőhely volt itt. Szabó Magda azon meditált, vajon nem a halottak szellemének kiengesztelésére, a kivégzés borzalmának enyhítésére, a halottak emlékére állítottá-e ezt a kő szentségtartót?

Spinnerin

       
     Az utolsó nyilvános kivégzés 1868. máj. 30-án volt. Épp 150 évvel ezelőtt. Nagy volt az érdeklődés. Még a gyerekek sem mentek iskolába, mert látni szerették volna a látványosságot. Nem tudom, a fiatal Libényi János kivégzése nyilvános volt-e. 1853-ban egy késszúrással megsebesítette Ferenc Józsefet. Óriási szerencséje volt a császárnak, a keménygallérja mentette meg. Nem csoda, hogy a levert szabadságharc után az osztrákok féltek, rettegtek, mindenkiben összeesküvőt láttak. (Gondoljunk csak a Döblingben sínylődő Széchenyire!)

Schnitzler

      
      Az utolsó nyáron (1938) már érződött a háború előszele, s akikkel éjszaka kimerészkedett a borzongató helyre, megfogadták, hogy a háború után itt fognak találkozni…

Szabó Magda: Az ajtó

2013. 05. 16.

Szabó Magda írógépe, budaipolgar.hu

     Szabó Magda műve saját világából merít. A „talált tárgyat”, életét, személyes mitológiáját alakítja, formálja olyan művé, melyben a közösség is magára ismer. Családja, barátai, ismerősei beléptek regényfolyamába, regényhőssé váltak.

                                                          *

     A magyar irodalom jól áll macskák tekintetében. Lásd Örkény Macskajátékát, Spiró Csirkefejét. Amikor Szabó Magda regényében feltárul a kilenc macska titka: őket rejtegeti Emerenc az ellenséges külvilág elöl az ajtó mögött, rájövünk az egész történet mélyebb értelmére. Itt és most a macskák az üldözöttek, a kijelölt áldozatok, akik Emerencnél menedékre találnak. Jelképei ők annak az emberi tragédiának, üldözöttségnek, amely végigvonul a XX. században. Emerenc átélte eme szörnyűségeket, embert mentett, s titka az, hogy most sem mérlegel, kénytelen tenni a jót, bármennyire megütközést is kelt az emberekben.

                                                          *

     Kérdés, lehet-e öntörvényű az ember? Vagy alkalmazkodnia kell? Emerenc ebbe pusztul bele. A görög tragédiák szele csap meg: a hősök igyekeznek elkerülni a végzetet, de egyre jobban belebonyolódnak a hurokba, s a macskák újra kikerülnek védett helyükről, s nincs esélyük életben maradni.

                                                         *

     Felajánlani a titkot, ez a legtöbb, amit adhat az ember.

                                                        *

     Elkerülni a végső megaláztatást!! E könyvet olvasva, kevés az esély.

                                                        *

     Ugyanakkor nemcsak görög tragédia, hanem bibliai történet is. Emerenc a központi figura. Ráadásul az apja ács. A többiek, akik követik, a tanítványok, igyekeznek mindent megtenni, hogy méltóak legyenek Emerenc sugárzó alakjához. Neki nagyobb igazsága s ereje van, mint a „közönséges” földi halandónak. Sutu a racionalitás. A világban ő fog érvényesülni.

                                                        *

     Emerenc csupán jóvá akarja tenni az eredendő bűnt, amely rémülettel tölti el, mint a viharos időben lecsapó villám.

                                                        *

     Szabó István: Az ajtó. Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni a regény árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.      

Érted szól a harang

2012. 03. 26.

1.

     A lovakat lelövik, ugye?

 

     A Vígszínházban láttam a főpróbáját péntek délelőtt. A színházi előadás előzménye Sydney Pollack filmje (1969). A Vígszínház átírta a művet magyar viszonyokra. A nézők hálásak, ha megszólítják őket. Észre sem vesszük, és mindannyian aktívan közreműködünk a színjátékban.

Napos délelőtt

2.

     Szabó István: Az ajtó

 

     Szabó István minden filmje személyes vallomás is. Gondoljunk csak a Bizalomra (1980), a Mephistóra (1981) vagy a Redl ezredesre (1985). Az ajtó is ilyen: vallomás a történelemről, s a történelem foglyáról, a kiszolgáltatott emberről. Szabó István képes filmvászonra vinni Szabó Magda regényének árnyalatokban és látomásokban gazdag világát. Hangsúlyozza a lényeget: itt ember és állat megmentéséről van szó (Évike, macskák és a két Viola). Valójában az a nagy titok, mit élt át a gyermek, és hogyan próbált úrrá lenni sorsán.

A Corvinban

 3.

     Áprily él!! 

     Halott könyvtár: ki nem kölcsönzött könyvek a Centrális Galériában. Itt „állították ki” azokat a könyveket, melyeket az utóbbi húsz évben nem kölcsönöztek ki az ELTE könyvtárából. Állítólag köztük van Áprily Lajos is. Vannak eleve halott könyvek, bár egy ideig rájuk irányult a figyelem, de Áprily versei élnek!!! Íme a bizonyíték:

Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved? 

Áprily lajos, sdt.sulinet.hu