Ősz
Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.
Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.
A vers az őszi táj és a barátságos meleg szoba
ellentétére épül. Az első versszak első két sora a hervadó tájat ábrázolja, a
második versszak utolsó két sora felvillantja a búcsúzó „élet” szépségét. A természetről szóló részek közrefogják a halkan
szobájába vonuló lírai én
tevékenységét. A zenehallgatáshoz társul a lobogó tűz melletti merengés. A tűz
víg ritmusa ellenpontozza Chopin
zenéjének a szomorúságát. Az igék is passzív cselekvést fejeznek ki: „elvonulhatsz, hallgathatod, merenghetsz”,
ráadásul a ható ige csupán
lehetőséget ajánl fel. Ilyen Az álmodó
jelző is, ill. a merengés főnév…
A benti tűz lobogó ritmusával van párhuzamban az utolsó
sor hasonlatának tűzijátéka: „mint egy
vörös hajú tündérleány.” Mint ahogy a csendre
Chopin muzsikája felel. Ha a vers műfaját akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk: egyértelműen dal. Egynemű érzést fejez ki, az elmúlással való szembenézés melankóliáját.
A kompozíció összetettségét aláfesti a jambikus sorok
lüktetése. A félrímekkel összekötött négysoros elengedhetetlen stíluseszközei
az emelkedett szókincs (dérütötte róna),
a betűrímek (mulandóságról mond mesét a csend), a szóképek közül elsősorban a megszemélyesítés
(bús ködökből búcsút int az erdő), a
hangszimbolika (az első sor mélyhangrendű szavai), az alakzatokról nem is
beszélve.
Összefoglalva - Győri János szavaival -: a „Falusi elégiá-t követő kötetek a fájdalom és a szomorúság egyre tökéletesebb dallamváltozatait zárják magukba. Áprily ír árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, idéz fel idilli pillanatokat a zenével teljes enyedi éjszakákból, de költészete továbbra is nagy lélegzetű ősz monológ”.
