Német requiem

2012. október

Brahms, 1853, wikipedia.org

      Brahms ezt a művét Schumann halála évében kezdte el (1856), s 1866-ban készült el vele. Azért kapta a német requiem címet, mert német szövegre, Luther bibliafordítására komponálta a zenét, mely inkább oratórium (többtételes drámai kompozíció), mint requiem (gyászmise).   
     Valamikor abban a szerencsében volt részem, hogy hallgathattam Németh G. Béla előadásait az egyetemen. Később sorra jelentek meg tanulmánykötetei is. Az egyikben megemlítette Brahms Német requiemjét. Igyekezett az ember meghallgatni a nagyra tartott művet. Közben évek, évtizedek teltek el. Most újra hallgatom a kötelezően magamra rótt feladatot, a Requiemet, s próbálom felidézni, mit is írt a professzor úr, a német kultúra nagy ismerője, Brahmsról.

     Hát persze, Arany Jánosról írott tanulmányában olvasható: „Brahmséhoz hasonló élmény és magatartás, Brahmséhoz hasonló kivitel. (…) Klasszicizált romantika, romantikus életérzésű klasszika…” (In.: Mű és személyiség, 1970, 25. old.)
     Igen, Brahmsban ez fogott meg, a rend, a felépítés. A héttételes Requiem tengelyében a 4. tétel áll:

     „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura!”

     Hagymaszerkezetnek nevezem ezt a szerkezetet, mert a tételek héjként fogják közre a 4. tételt: 1-7, 2-6, 3-5. Az egyes tételek felépítésénél megfigyelhető, hogy a fájdalom és a gyász kifejezésétől elérkezünk a vigasztalás lelkesítőbb hangjához. Kivéve a 4. rész, mely fokozhatatlan, hisz az isteni hajlékról szól, és a 7. rész, melyben valamiféle végső igazságot fogalmaz meg:

     „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…”          

     De nemcsak a távolabbi részek felelgetnek egymásnak, hanem az egyes tételeken belül is felfedezhető ez a sajátosság. A fájdalommal teli, kérdező ember számára ott a felelet. Érdemes követni a szöveget. Brahms maga állította össze a Biblia legkülönbözőbb helyéről.

      Meglepődtem, amikor azt olvastam (fülem nem vette észre), hogy a hegedűket mellőzte Brahms, elmélyítendő a témának megfelelő komor hangulatot. Bár ez a mű „a legszelídebb és legbiztatóbb requiem a műfaj teljes irodalmában.” (Csengery Kristóf, in.: Muzsika, 2004. ápr.) Egyébként így van ez a csodálatos A-dur szerenád esetében is. Brahms művészete valóban sötét tónusú. Az egyéni sorson túl persze a kor szelleme is determinálta alkotásait: „Általában tragikus jelenség ez a költő. 1880-ban nyilván nem lehetséges többé, ami 1820-ban még lehetséges volt, ahogyan a november már nem engedi meg, amit a szeptember még megengedett.” (Szabolcsi Bence: A zene története, 1940)

      Októberben írom ezeket a sorokat. Még fénysugár csillog a lombok közt.

A 2. tétel

Karácsony idején

2012

Jékely Zoltán, nyugat.oszk.hu

    

     December 1-jén Bécsben voltunk. Kissé elfáradtam. De lelkesen készülök 8-ára is. A buszon felolvastam egy szép részletet Jékely Zoltán verséből:

Karácsonyfa-díszítés:

(részlet)

A nagy üveggömböt illeszd középre,
ez volt mindig karácsonyfánk szíve;
vörös-arany mélységibe nézz be:
tán gyermekkorod költözött ide.

S a többi cifraságot sorra mind,
a kéményseprőt s az aranydiókat,
rakosgasd fel régi törvény szerint,
melynek betűit a véredbe róttad.

*

         Forralt bort ittunk a Leiner előtt a Mariahilfer Straßén. Mellettünk egy osztrák család. A gyermek csodálkozva mondja szüleinek: Waas?! Irigylem tökéletes kiejtését. Kis füzetembe jegyzem szavait. A fiúcska lassan felém fordul: gyanús lettem.

*

2017

A Városháza előtt

     Minden nyelv másként szép. Épp most olvasom Daniel Kehlman Tyll c. regényében, hogy milyennek tűnt a német beszéd Elisabeth Stuart számára:
     "...nyögés és éles röfögés keveréke, úgy hangzott, mintha valaki a fojtogatás ellen  küzdene,  vagy mintha az orrából visszafolyna a sör."(230)
     Elisabeth Stuart, I. Jakab lánya, a harmincéves háború "téli királyának" felesége volt. Látta magát Shakespeare-t a színpadon, Chaucer és John Donne költeményein nőtt fel.

        

A bécsi Operaház

     2012

Eduard van der Nüll, aeiou.at

     Nagy, emlékező cikket közöl a Wiener Zeitung  Eduard van der Nüllről, aki 200 évvel ezelőtt született, s legnagyobb teljesítménye az Operaházhoz fűződik. Akkoriban nem ismerték fel művészetének jelentőségét. Nem telt el azonban sok idő, s egész más színben tűnt föl a sokat kárhoztatott épület.
     Neve elválaszthatatlan August Sicard von Sicardsburgtól, akivel már diákkora óta szoros kapcsolatban volt. (Először a két név tetszett meg, gyakoroltam, mondogattam magamban.) A munkamegosztás a következő volt: Sicardsburg megtervezte magát az épületet, van der Nüll a külső-belső díszítésért volt felelős. 

  

August Sicard von Sicardsburg, aeiou

     Eduard van der Nüllt 1812. január 9-én keresztelték meg a Szent Ágoston-templomban. Apja, a Kölnből származó gabonakereskedő, három év múlva elvált a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől. A fiú már korán rajzolni tanult, majd építészeti tanulmányokat folytatott. Az akadémia befejezése után Sicardsburggal együtt aranyérmet kaptak, majd hároméves ösztöndíjat, hogy utazzanak. Be is járták Itáliát, Franciaországot, Angliát és Németországot. Ragyogó volt az indulás.
     Első megbízatásuk a Sofienbad és a Carl Színház átépítése volt. Majd akadémiai professzorok lettek. Tanítványaik közé tartozott Ferstel, Hasenauer és Wagner. Meg voltak győződve arról, hogy az építészetnek is meg kell újulni, éppen ezért a stílus sokszínűségének szükségességét hangoztatták.

     Mint ismeretes, Ferenc József 1857-ben rendelte el a bástyák és a várfalak lebontását. Csupán ekkor kerülhetett sor a Ringstrasse megtervezésére, melynek első monumentális épülete az Operaház lett. A munkálatok 1861-ben kezdődtek. Az építészek nem is sejtették, mennyi nehézséggel kell megküzdeniük. Legfőképpen az önzéssel, a kicsinyességgel, a hozzá nem értéssel, a rosszindulattal. Valóságos hadjárat indult a tervezők ellen. Még a császár is bírálta a lassan kibontakozó épületet. Mindkét alkotót súlyosan érintették a gúnyos vélemények.

     Eduard van der Nüll 1868. április 4-én önkezével vetett véget életének, hátra hagyva fiatal feleségét, aki gyermekével volt terhes. Tíz héttel később Sicardsburg belehalt tüdőbajába.
     Az Operaházat 1869. május 25-én adták át rendeltetésének. A császár megfogadta, hogy művészeti kérdésekben nem fog véleményt mondani. Ilyen alkalmakra kitalálta azt a formulát, mely illett hozzá: „Nagyon szép volt, nagyon örültem.”

A bécsi Opera

Mint orkideát...

     2015. márc. 23.

     Az Útrakelő összeszedte magát, és feleségével együtt felkereste a hétvégi Gartenexpo-kiállítást az Arénában. A csodaszép orchideák arra is alkalmat adnak, hogy idézze  egyik kedvenc hasonlatát Adytól. Ady szerette magát halottnak látni - Magyarországon. Párizs azonban az életet jelentette számára:

           Ott: ring lelkem muzsikás alkony
           Szent zsivaján
           S úgy csókolom meg az életet,
           Mint orkideát a Léda haján.
                              (Ady: A Szajna partján)

Aréna

Keményen

Ahogy mi láttuk

Szép

Kedvenc összeállítás

Virágok

Spiró György: Az Ikszek

2014. 03. 26.
 

     „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.”

     Az idézet a Magtár c. Spiró-gyűjtemény (2012) borítójáról való, s illik az 1981-ben megjelent, „asztalt beszakító” nagyregényére is. „Rólunk szól a mese”, gondoltam már akkor is, amikor először olvastam. Spiró Boguslawskiban, a színészben olyan alakot teremtett, akire föl lehetne nézni:

     „Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. (…) Biztos te is csak ember vagy … de olyan jó volna érezni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.” (213)

     A regény főszereplője, Wojciech Boguslawski (1757-1829) „a lengyel színház atyja”, 1814-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. 1815-ben a bécsi kongresszus újra felosztotta Lengyelországot. Északnyugati részét Poroszország kapta, területének zöme Lengyel Királyság néven Oroszország része lett. (Krakkót „szabad várossá” nyilvánították.) A helyzet különlegessége az, hogy a cár „a lengyelekre bízta az önleszámolást.” (Kis Pintér Imre)
     Kik is tulajdonképpen az Ikszek? A hatalom meghosszabbított kezei, eszközök, akik megjelentetett kritikájukkal eldönthetik a színház sorsát. Már előre megírják a bemutatóról a bírálatot. De jellemző a hosszú hatalmi játszmára, hogy a végén ők is fölöslegessé válnak…

     Sok szép részlete van, mely önállóan is megállná a helyét. Itt van például annak az antikváriusnak a története, aki nem tud olvasni, mégis olyan jól ismeri a könyveket. Még az idegen nyelveket is felismeri:
  "- Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk németül?
  Gecel mosolygott.
  - A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta -, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.
  - Ez igaz – mondta Boguslawszki -, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?
  - A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel.
  - Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.”  (266)

     Egy másik érdekes rész Boguslawski álmát meséli el, amikor a városparancsnokságon tett látogatása után találkozik Molière-rel. Beszélgetésük nem nagy ívű eszmecsere, csupán játékos pengeváltás:
  „ – Na igen – mondta Boguslawszki – voltaképpen megnyugtató lehet számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.
  Molière titokzatosan mosolygott.
  - Csakhogy – folytatta Boguslawszki – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Babtiste.”  (545)

     Az utolsó lapokon Fiszer kései levelét olvashatjuk, aki huszonévesen lesz famulusa Boguslawskinak, de később emigrál, és drámaírói tehetségét nem tudja kibontakoztatni. Írása a Boguslawski utáni állapot szellemi rajza, önmardosó vergődés:
     „Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)
az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más örült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha)”  (640)

     A Molière-rel folytatott beszélgetés után elbúcsúzunk Boguslawskitól, aki megbetegszik, és hamarosan meghal. Azonban a Magtárban Spiró megírja a valóságot: Boguslawski még tíz évig él, és besúgója lett Rozniecki tábornoknak, a titkosszolgálat vezetőjének. Így kerek a világ.

A Tchibótól Canova szobráig

2012

          Az ember nemcsak fülével akarja megtapasztalni a szépet (Mozart, Bach, Csajkovszkij, Dvořak), hanem szemével is (épületek, szobrok, képek). A „hivatalos” program után (Arsenal), újra jártuk Bécs utcáit, hogy ismerősként köszöntsük a tereket, meghitt szögleteket, színeket. Lehet-e egy város nemcsak ember vacka, de műalkotás?

Mozart várja az adakozókat

          

     Nehéz kenyér. De a számlát itt is ki kell fizetni.
                                                        
                                                         *

     A Tchibo. Nálunk is van már. Otthon is ugyanolyan kedvesen kínálják a capuccionót, de nekünk a Grabenen kávét inni szertartás.

Kedvenc helyem

                                                           *

Az Augustienerkirche egy régi lapon

       Összefutunk E-vel és férjével. Kérdezem, hogy látták-e már Canova művét, a Mária Krisztina síremlékét. Nekem is „jól jön”, hogy bemegyünk a nevezetes templomba (Augustienerkirche), mely több száz éven át épült, s több korszak hagyta rajta nyomát.

A templombelső

     A hozzá kapcsolódó kolostort I. Albert fia, III. vagy Szép Frigyes alapította fogsága után, 1327-ben. A Loreto-kápolna különlegessége, hogy a Habsburg-család elhunyt tagjainak szívét itt őrzik ezüst urnában. A szívnek szimbolikus jelentősége van: a lelket, a személyiséget jelképezte már a középkorban is. Habsburg Ottó végrendeletében meghagyta, hogy szíve Pannonhalmán nyugodjon, mivel az itteni bencések tanították, s szerette Magyarországot.

     A templom legértékesebb műkincse Antonio Canova alkotása a Mária Krisztina főhercegnő síremléke. 1798-10 között készült. (Mária Krisztina Mária Terézia legkedvesebb lánya, Albert Szász-Tescheni hercegnek, az Albertina alapítójának a felesége volt.) Gyulai Gergely a következőképpen írja le a remekművet: a piramis formájú kriptába az Erény lép, kezében az urnával. Balra mögötte a Nagylelkűség, egyik oldalán szakállas, öreg koldus, a másikon egy kisgyerek. Jobbra a síró oroszlán és a szárnyas géniusz. A piramis közepén Mária Krisztina portréja, melyet egy nőalak emel magasba…
    Számomra legjobban az oroszlán alakja közvetíti a gyászt és a megrendültséget. Mária Krisztina arcképén a saját farkába harapó kígyó alkotja a keretet, mely az örökkévalóság jelképe.

Canova műve

                                                          *

     Most lelki szemeimmel újra látom Canovának egy másik művét, a Kunthistorisches Museum lépcsőházát „szent hellyé" avató szobrát: Thészeusz legyőzi a Minótauroszt. Ahogy az erő győzelmesen feszül és hajlik, a nemtelen pedig gyötrődve enged, azt senki szebben nem ábrázolta Canovánál.

Canova: Theseus, picasaweb.googl.com