Honderű az antivilágból

     

     1982-ben jelent meg az Élet és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak születni kell.) 

     A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik – nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos” előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.

     Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András, Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos. 

     Ők szerencsés módon túléltek mindent. Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen (olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma) hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít a nevetés. 

     Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös voltával. Hőseink  kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra, s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.

     Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.

Spiró György: Az Ikszek

2014. 03. 26.
 

     „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most éppen mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.”

     Az idézet a Magtár c. Spiró-gyűjtemény (2012) borítójáról való, s illik az 1981-ben megjelent, „asztalt beszakító” nagyregényére is. „Rólunk szól a mese”, gondoltam már akkor is, amikor először olvastam. Spiró Boguslawskiban, a színészben olyan alakot teremtett, akire föl lehetne nézni:

     „Az lenne az igazi, ha szobor lennél, és mi a szobrodhoz zarándokolhatnánk enyhülésért, lelki vigaszért. (…) Biztos te is csak ember vagy … de olyan jó volna érezni, hogy van valaki előttünk és fölöttünk, aki több, mint mi lehetünk, mint ami az ember lehet.” (213)

     A regény főszereplője, Wojciech Boguslawski (1757-1829) „a lengyel színház atyja”, 1814-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. 1815-ben a bécsi kongresszus újra felosztotta Lengyelországot. Északnyugati részét Poroszország kapta, területének zöme Lengyel Királyság néven Oroszország része lett. (Krakkót „szabad várossá” nyilvánították.) A helyzet különlegessége az, hogy a cár „a lengyelekre bízta az önleszámolást.” (Kis Pintér Imre)
     Kik is tulajdonképpen az Ikszek? A hatalom meghosszabbított kezei, eszközök, akik megjelentetett kritikájukkal eldönthetik a színház sorsát. Már előre megírják a bemutatóról a bírálatot. De jellemző a hosszú hatalmi játszmára, hogy a végén ők is fölöslegessé válnak…

     Sok szép részlete van, mely önállóan is megállná a helyét. Itt van például annak az antikváriusnak a története, aki nem tud olvasni, mégis olyan jól ismeri a könyveket. Még az idegen nyelveket is felismeri:
  "- Honnan tudja, melyik könyv van angolul, és melyik, mondjuk németül?
  Gecel mosolygott.
  - A német könyvekben kis rovarok mászkálnak – mondta -, csúnya, szálkás rovarok, iszonytató kis rovarok.
  - Ez igaz – mondta Boguslawszki -, de hogyan különbözteti meg az angol és a francia könyveket?
  - A francia könyvekben hosszabbak a szavak – mondta Gecel.
  - Meg hát a kötésükről, a súlyukról is meg lehet állapítani… A francia könyvek nagyképűek, Mester. Főleg mostanában.”  (266)

     Egy másik érdekes rész Boguslawski álmát meséli el, amikor a városparancsnokságon tett látogatása után találkozik Molière-rel. Beszélgetésük nem nagy ívű eszmecsere, csupán játékos pengeváltás:
  „ – Na igen – mondta Boguslawszki – voltaképpen megnyugtató lehet számodra, hogy az alaphelyzetek a halálod óta is milyen szépen ismétlődnek.
  Molière titokzatosan mosolygott.
  - Csakhogy – folytatta Boguslawszki – ma másképpen kellene eljátszani a darabot: Tartuffe-nek van igaza, és nem az őt körülvevő hülyéknek. Ezt te még nem tudtad, kedves Jean-Babtiste.”  (545)

     Az utolsó lapokon Fiszer kései levelét olvashatjuk, aki huszonévesen lesz famulusa Boguslawskinak, de később emigrál, és drámaírói tehetségét nem tudja kibontakoztatni. Írása a Boguslawski utáni állapot szellemi rajza, önmardosó vergődés:
     „Egemből az istenek kivesztek, s én most Önt, jobb híján mégis magam fölé hamisítom – Ön kibírta enélkül. Hogyan?! (törölve)
az én tudatom? Tébolydában élünk; én csak egy vagyok a számtalan más örült közül; magántébolyom is MÁS az én szememben: úgy teszek, mintha kívül létezne a normalitás birodalma (holott belátom, tudom, élem: nincs, nem volt, nem lesz soha)”  (640)

     A Molière-rel folytatott beszélgetés után elbúcsúzunk Boguslawskitól, aki megbetegszik, és hamarosan meghal. Azonban a Magtárban Spiró megírja a valóságot: Boguslawski még tíz évig él, és besúgója lett Rozniecki tábornoknak, a titkosszolgálat vezetőjének. Így kerek a világ.

Spiró György: Messiások

2015

     Az írók ritkán írják át regényeiket, s ha igen, legtöbbször a megjelenés előtt. (Füst Milán, ha jól emlékszem, kilencszer írta át A feleségem történetét.) Spiró a Messiásokhoz írt Előszavában mondja el az átdolgozás történetét: a könyv korábbi változata A Jövevény címmel jelent meg 1990-ben. „A régi változatban túl sok volt a szerzői szöveg, nagy részét kidobtam. (…) Az új változat majdnem húsz százalékkal rövidebb, de miután a harmada új, és a többi szöveget is átdolgoztam, tépelődhettem, hogy új címet adjak-e neki. A legtalálóbb címet Kemény Zsigmond, nagy elődöm a szekta-ábrázolás terén elírta előlem – 'Rajongók' -, így lett 'Messiások'." (6) (Magvető,2007)

     A regény valóban jobb lett, olvashatóbb, szellemesebb. Azonban a régi borítót sajnálom kissé, mert a tervezőnek, Szüts Miklósnak sokat sejtető, komor műve volt. Érzékeltette a szürkeségből kiemelkedő „gyűrődéseket”, azaz felkeléseket, forradalmakat, kudarcokat. Akik résztvevőként benne éltek, nem sejthették, mit indítanak el, hogyan visszhangozzák tetteiket a századok. Az új kiadás borítóján Csontváry Panaszfalának egzaltált figurái is pontosan érzékeltetik a regény világát.

     Spiró célja megérteni az emberi társadalom működését, a kor embereinek törekvéseit. Ezúttal is a lengyel történelemből veszi témáját. Most az 1830-31-es felkelés utáni párizsi emigráció legismertebb alakja, Mickiewicz áll a középpontban, valamint az ismeretlen Gerson Ram, aki keresi helyét, s akivel bejárjuk Nyugat-Európa nagyvárosait és Jeruzsálem sikátorait is. Vilnából Párizson, Rómán, Jeruzsálemen keresztül Londonba visz az út, melynek során újra és újra változó perspektívából éljük át vágy és valóság összeütközését.
     Az Ikszek (1981) egyszerűbb képlet volt. A Messiások világa összetettebb, elég csupán a sok helyszínre utalni. A szereplők sokasága is figyelemre méltó: Towiański, aki Megváltónak tudja magát, Mickiewicz mellett Słowacki portréja is megragadó, nem beszélve a két izgalmas női alakról, Celináról és Xaveráról. Sok tehetséges ember! Gyötrelmük mily hiábavaló! De vajon mi vesz rá valakit, hogy kövesse az éppen aktuális Messiást? Spiró erről így ír:  

     „A távol szemlélő nem érzi a lényeget: hogy részt venni boldogság. Habár talán érzi, és irigységből ellenséges. Nem azért lelkesülünk, mert méltó tárgyra találunk, hanem mert képesek vagyunk lelkesülni. A Cél szinte semmi, a Mozgalom minden. Mennél homályosabb a mozgalom célkitűzése, annál sugárzóbb az eszme, bűvkörébe annál ellentétesebb egyéneket von, s ezek csatlakozása a közömbösebb elméket is felcsiklandja.” (77)

    

     Vannak fontos pillérei, fordulópontjai a műnek: mindjárt az első lapon Towiański, a jelentéktelen, vilnai könyvelő istenélménye ráz meg:

„Amint ott hevert a fűben, egyszerre Hangot hallott:
Te vagy a Megváltó!
Felült. Szédült. A kora délutáni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fű zölden tombolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szíve hatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett.” (7)

     Úgy látszik nagy szükség volt egy Messiásra. Ezután P. hadnagy szinte különálló története következik. Talán azért van erre szükség, hogy megértsük, hogy a tehetetlenség és a mérhetetlen unalom hívta életre ezt a vallási közösséget. Különösen az emigrációban szükségeltetik valamilyen emberi közösség, melyben valamilyen tevékenységre nyílik tér. Az ígéret Lengyelországra is vonatkozik: 

     a Messiás (Towiański) „otthon élt Litvániában soká, és szenvedett a gyásztól és a fájdalomtól. De neki felülről megjelentették: Lengyelhon és minden megalázott és megnyomorított nép szenvedése véget ér, ez az Égben már elintéztetett, megalapoztatott és bevégeztetett, és a cselekvés most veszi kezdetét a földön.” (70) 


     A tét tehát Lengyelország sorsa. Towiański ugyanakkor olyan szervezetet épített ki, melyben az emberek gyónással, jelentésírással kölcsönösen ellenőrizték egymást. A szekta tulajdonképpen laboratórium, melyben a jövő készült.

     Spiró ironikusan szól a regény szerkezetéről, mely gazdag a részletekben, de felépítése meglehetősen zegzugos: 

     „Aki nem ért el idáig az olvasásban (Towiański Párizsba érkezéséről van szó), magára vessen, hogy ezt nem tudhatta meg. Szokatlan, hogy egy történet hatodát teszi ki a bevezetés, de az is szokatlan, hogy a főhős a regény utolsó harmadában eltűnik, és csak a legvégén bukkan föl megint. Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább.” (112)


     A Notre Dame-ban volt az első igehirdetés. Spiró finoman érzékelteti, hogy milyen elveszettek a hívek a katedrálisban, mely a kozmosz mása. Ráadásul a mellékhajóba húzódnak, hogy ne tűnjenek fel senkinek. Persze mielőtt elkezdődne Ram odisszeája, egy picikét megismerkedünk a korabeli Párizzsal is: „Franciáktól tudakolta franciául, merre is menjen, s azok, ki hinné, franciául válaszoltak kivétel nélkül. Amit ő mondott, értették, amit viszont ők löktek ki gombócként a szájukból, azt ő nem. Csúnyán beszéltek franciául ezek a franciák.” (112)

     A főszereplő, akiről már volt szó, Gerson Ram szintén vilnai: „Fülei kajlák, lábai kurták, törzse tömzsi, ajkai húsosak, olajos haja csigás, álla erős, orra szintén, szakálla vöröses, fésületlen, rendezetlen, szeme barna, mélyen ülő, komor és elvakult.” (118) Towiański kijelöli Ram feladatát: az egész zsidóságot kell megtérítenie.
     Ram első „térítő” útja Rothschildhoz vezet, majd a pápa következik. Spiró az ő portréjukat is megrajzolja. Ram sorsa a hit (mindenféle hit) fejlődéstörténete. Kezdetben magas lángon ég, majd elhamvad, mintha nem is létezett volna, s minden visszatér eredeti formájához.
     Ram eltávolodik Towiański körétől, s Londonban sikeres üzletember lesz. Múltja azonban bevésődött. A British Museum könyvtárában egy nagy szakállú tömzsi emberrel vitatkozik, aki a gazdaság, az érdek elsőbbségét hangsúlyozza. (A nagy ember, amikor még nem vált mítosszá: akár Jézus a Fogságban (2005), amikor még csupán egy ismeretlen fogoly volt!) Ram szerint az emberiség története vallásainak története, az övé biztosan az.

     A könyv Mickiewicz soraival fejeződik be:

     Véled, kedvesem, véled éltem én át
     a tűnő időt, ám a röpke órát
     nem adnám oda senki földlakónak
     csöndes, unalmas életért cserébe.
     Az emberek, mint magad mondtad éppen,
     akár a kagylók, sár mélyén lapulnak;
     évente egyszer vihar kelti őket,
     a zavaros vízmélyből felvetődnek,
     ajkuk tárul, sóhajuk száll az égnek
     és sírhelyükre ismét visszatérnek
                                                      (646)

Spiró György egy novellájáról

2013. 06. 09.

     Az Ikszek óta (1981) kedvencem. Rájöttem, hogy amit a régi Lengyelországról ír, az tökéletesen ráillik a magyar viszonyokra.

     Okos író, szereti a sarkos, végletes, megdöbbentő megfogalmazást, de csak azért, mert ő végiggondolja a dolgokat…

     A Kémjelentés c. kötet (2011) novellái pontos képet adnak arról a rendszerről, mely szocializmus néven vonult be a történelembe. Megismerjük azt a finom szövevényt is, melyet családnak, rokonságnak nevezünk. Jellemek, szituációk sokaságába tekintünk be, s nem utolsó sorban egy okos és bátor ember sorsába, töprengéseibe, tapasztalataiba.

      Idősebb korban szereti az ember felidézni a legkorábbi emlékeit. Erről szól a kötet első novellája, a Kocsiút éjjel című. Egy szép Ady-vers is bevillanhat az emlékezetünkbe, de az túlságosan filozofikus Spiróhoz képest. Spiró elbeszélése azért sejtelmes és ködös, mert egy gyermek szemével érzékelteti az éjszakai autózást, melyhez csupán felnőttként kereshet racionális magyarázatot.

      A gyermek is érzi, bár nem érti, azt a különös fenyegetést, mely áthatotta az akkori életet: az anya „mindig ideges, ha apa késik…” Vagy: a rádió gombját nem szabad csavargatni „nehogy a folyosón meghallja valaki, hogy azt hallgatjuk, ami nem magyar.”

     Az autóút leírása jelképes erejűvé válik: „Olyan az egész, mintha egy alagútban haladnánk, de ennek az alagútnak nincs vége. Néha azt érzem, hogy nem is haladunk, csak állunk és ringatózunk, és odafönt cikáznak valami halvány fények az alagút tetején, (…) Mintha mesébe kerültem volna, de nem félek a sötéttől, nem jönnek a gonosz szellemek, mint máskor éjszakánként szoktak, mert ott ül mellettem az apám és az anyám…”

     Szinte hihetetlen: az ötvenes évek elején „spanyolosok” (önkéntesek, akik részt vettek a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán) találkoznak a csehszlovák határtól nem messze. A közös múlt erősebb minden pártfegyelemnél, félelemnél.
     S mért vesz rész ebben a bizonytalan kimenetelű kalandban az apa, aki nem hősies alkat? „Ötvenkilenc év múlva kezdem sejteni, mi mozgathatta apámat. Szégyellte, hogy nem harcolt a spanyol polgárháborúban. Biztosan hívták őt is, ő pedig valamilyen kifogással kibújt, és nem halt hősi halált, mint a többség.” 

 

     (Ma azt szégyellem, hogy csatlakoztam valamihez.)

      Az ember mindig ugyanazokat az utakat járja, de árván, s ezért sosem lesz könnyebb: „Vác után észak felé kanyargós, kátyús, szűk az országút, fák szegélyezik, és nappal is olyan, mint egy hosszú, sötét, félelmetes alagút.”