Honderű az antivilágból

     

     1982-ben jelent meg az Élet és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak születni kell.) 

     A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik – nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos” előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.

     Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András, Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos. 

     Ők szerencsés módon túléltek mindent. Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen (olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma) hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít a nevetés. 

     Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös voltával. Hőseink  kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra, s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.

     Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.

Schiller haramiái a Pestiben

2016. 02. 03.

     Szeretem a nagy embereket, akik persze csak könyvekben léteznek. Leginkább a tragédiákban, s ott is inkább a régi századokban, mint az utóbbi időkben.

                                                                *

     A Haramiák (Die Räuber) Schiller első drámája. Nyomtatásban (név nélkül) 1781-ben jelent meg. Ősbemutatója 1782-ben Mannheimben volt.

                                                               *

      Már Schiller korában is hiány volt az igazi „nagy ember”-ből. A Haramiák hőseit születésük emelte magas polcra. A költő kellőképpen eltúlozta bizonyos jellemvonásaikat: Franzban a visszataszító hatalomvágyat, Karlban a jó szándék és a pusztító indulat feszítő ellentétét. Karl olyan csapdába hajszolja bele magát (mint Kohlhaas), amelyből nincs kiút. Franzban tombol a gátlástalan önzés. Őt könnyelműsége sodorja bajba, majd gyengesége akadályozza meg, hogy visszaforduljon a tékozló fiú útján. (Igaz, már Apa se lesz, aki visszafogadja őt.) Áldozatok ők, önnön gyengeségüknek áldozatai.

                                                               *

      Schiller maga írja, hogy Karl eltévedt nagy lélek, akinek megvolt az esélye, hogy igazán naggyá váljon, de elvesztegette ezt a lehetőséget. Karl tulajdonképpen idealista, aki szívvel-lélekkel hisz egy jó világrendben, ám elég egyetlen sérelem, hogy szembeforduljon a megbomlott renddel.

      Franz a természet igazságtalanságától szenved. Nem tudja elviselni, hogy csupán másodszülött, s ráadásul csúnya külső jutott neki osztályrészül. De minek is jött egyáltalán a világra? Állati vágyak kielégítése volt az ok? Az ember a gonosz sors játékszere, vonja le a következtetést: miért kellene jónak lenni? Shakespeare-i monológok, dosztojevszkiji töprengések szakítják meg olykor a cselekményt!

      Karl joggal gondolhatja, hogy miután apja megvonja tőle jóindulatát, számára nem létezik normális világ, minden összeomlott: „Ich allein der Verstoßene, ich allein ausgemustert aus den Reihen der Reinen!”  Bánk szavaival tudjuk legjobban visszaadni: „Nincs a teremtésben vesztes csak én…” Ezért menekül a rablóbandához, s válik Robin Hood-szerű hőssé: amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek. Ugyanakkor felgyújt egy várost, amikor egyik társát a fogságból ki kell szabadítani. (Köti a hűségeskü.) Világos pillanatában ráébred: ő is szörnyeteg lett.

                                                              *

      Kicsit aggódtam, hogy lehet színpadra állítani a Haramiákat. Amit láttam, hallottam nem más, mint a színpad költészete. A puritán díszlet, a zene, a ruhák, a fényjáték mind azt szolgálja, hogy a gondolat, a szituáció feszültsége érvényesüljön. Az alap a sötétség, melyben fények villannak fel, s olykor ránk szegeződnek. Jól kitapintható egy-egy gondolati csomópont, a huszonhárom éves Schiller meghökkentő monológjai. (A szereplők olykor megállnak, az ügyelőhöz vagy a közönséghez szólnak. De fölösleges megszakítani a sodró iramú játékot! A két testvérnek üstökösként kell száguldania a megsemmisülésig!)
      Magától értetődő, hogy mindketten – más-más módon – kudarcot vallanak. Az apa kétszer is meghal. Franz öngyilkos lesz. Valamiféle feloldozást vár az odarendelt paptól, de csalódnia kell. Óriási jelenet, melyből kiderül: nincs megbocsátás. Amália egyenesen kéri, szúrják le, s Karl nem engedi, hogy más tegye meg. Mégis – Karl lélekben sose volt gonosz. Meg akarja őrizni magában az eredendő tisztaságot. Utolsó tettében is felcsillan az a vágy, hogy jót cselekedjen. Amikor feladja magát, egy szegény, tízgyerekes családnak juttatja az érte járó vérdíjat.

     (Pesti Színház, Rendező: Kovács D. Dániel, Karl: Király Dániel, Franz: Orosz Ákos, Amália: Bach Kata, fordították : Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka, ’kiválóan’)

Don Juan a Pestiben

 2016. 11. 16.

Mignard: Miliere, famous-peaple

     Molière darabja Brecht átigazítása nyomán abszolút mainak tűnik. Ezt szolgálja az új fordítás is. A német drámaíró erősebb vonalakkal húzta meg a kontúrokat, miközben fontosnak tartotta az eredetihez való hűséget is.

     Don Juan, mondjuk így, az uralkodó elit képviselője. Erre vall már ruhájának díszítése is, rangja van, gazdagsága (a kölcsön is jó), hírneve, magabiztossága. A szavakkal való bűvészkedés (megtévesztés) elengedhetetlen ezen a szinten. Sgaranelle, a szolga – nem minden szolga ostoba -, így jellemzi:

     „…figyelmeztetésül inter nos annyit mondhatok, hogy gazdámban, Don Juanban, a föld hátán élő legalávalóbb gazembert tekintheted, egy megveszekedettet, egy kutyát, sátánt, egy pogányt, egy eretneket, aki nem hisz sem mennyben, sem pokolban, sem hétfejű sárkányban, aki úgy éli életét, mint a dúvad, egy epikureus disznó…” 

     A színpadkép akár egy félbevágott hordó vagy héj, magába zárja a szereplőket. Az ide érkező nők, férfiak átalakulnak. Ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek Don Juan „varázsának”. (Afféle modern Cipolla ő.) A lényeg az önfeladás: a nők s jórészt a férfiak is önként vetik magukat Don Juan lába elé. Mindenki szem a láncban. Don Juan nem létezhet hódolói nélkül. Csupán Sgaranelle tudja megkülönböztetni a valóságot a színjátéktól. Olykor óvatosan kritikát is gyakorol ura felett. Keserves ébredése, hogy ő is hoppon maradt: bérét sosem fogja megkapni.

     A múltból Elvira kísért, de Don Juan már nem törődik vele, az újabb hódítás foglalkoztatja. Molièrenél még csak egy szép menyasszony megszöktetéséről van szó, Brechtnél már kegyetlenebb a világ: a vőlegényt agyon kell ütni. Erre kellenek a csónakosok (bérgyilkosok), akik pénzért mindenre hajlandóak. A színpadon persze nem lehet minden szálat kibontani, de a titokzatos csónakosok újra és újra felbukkannak evezőikkel, követelve elmaradt pénzüket.

     A cselekményt Don Juan csapongása irányítja. Most két parasztlányt szemelt ki zsákmánynak. Könnyű dolga van, s a színpad valóságos orgiává változik. Majd menekülnie kell, mert Elvira bátyjai keresik halálra. Don Juan és Sgaranelle ruhát cserél, bár az utóbbi tiltakozik, de Don Juan így inti le:

     „Boldog lehet az a szolga, akinek az a dicsőség jut, hogy gazdájáért haljon meg.” 

     A harmadik felvonásba Brecht beleszövi Angelika figuráját is, aki a Parancsnok lánya. Abban a városban vagyunk, ahol Don Juan elcsábította a lány anyját, megölte az apját, a Parancsnokot, s most a gyereklányra vetett szemet… A zseniális szemfényvesztő fölé azonban sűrű háló feszül: Don Carlos, Don Alonso (Elvira bátyjai), a Parancsnok megmozduló szobra, a csónakosok, az apja, a hitelezője. Legfőbb fegyvere a képmutatás:

     „Nincs már ebben semmi szégyelnivaló: a képmutatás divatos bűn, és minden divatos bűn erényszámba megy. Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogását mindenki tiszteli, s ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni. (…) És ha valaki arra vetemedik, hogy csak gondolatban is megbántson, soha nem bocsátok meg neki, engesztelhetetlen gyűlöletet melengetek iránta.” 

     Nagy bűn elkövetésére készül, ám sokasodnak a jelek, hogy hamarosan vége lesz. Belebonyolódik a hazugság-hálóba, s végül el kell tűnnie a süllyesztőben. A színpadon nem ilyen romantikus-bombasztikus módon távozik. A Kőszobor karon fogja, s Don Juan meglepődve követi. Zavartan, vigyorogva, szinten ugrándozva. A közönséget nézi, lehetséges ez?

Rendező: Kovács D. Dániel, Don Juan: Hajduk Károly, Sgaranelle: Hegedűs D. Géza
Irodalom: Molière összes színművei, I. 1965 (A Don Juant Illyés Gyula fordította)
                 Brecht: Stücke, XII., 1962 (A színpadi változatot Ungár Júlia fordította)

                 Bemutató: 2016. nov. 5.

Brecht, naprakész-info