Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel

               „És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekén rejtettem és elfelejtettem…”

     "Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik." Babitsnak ez a megjegyzése Karinthyra is igaz, aki ebben a novellájában megalakotja a novellabeli írót, annak kamasz hasonmását. Találkozásuk azt a fiatal írót leplezi le, aki már elfelejtette álmait, s sértetten nekitámad egykori önmagának. Fiatalkori énje kéri tőle számon a meg nem valósult álmokat, a vádlottak padjára ültetve a befutott írót.

     A novella Karinthy viszonylag korai alkotói korszakában született meg, hisz a „felnőtt”, sikeres író 26 évesnek mondja magát. Karinthy a Nyugat első nemzedékének tagja. Legtöbbször elfelejtik a nevét említeni Ady, Babits, Kosztolányi mellett, pedig éppoly sokoldalú, mint ők. Számtalan remekmű szerzője, pl. az Így írtok ti szerepel is a novellában, később pedig a Tanár úr kérem-ben, folytatva a kamasz-témát, mutatja be az akkori diákélet jellemző típusait. Regényíróként, s nem utolsósorban költőként is jelentős.

     A novella valójában egy belső vita, rejtett nyugtalanság, lelkiismeret-furdalás kivetítése. A novella hatásának titka a váratlan látomás, melyre nem lehet felkészülni, mert ellentmond minden tapasztalatnak. (Gondoljuk csak  meg, milyen hatással van Hamletre apja szellemének megjelenése…) A  kettéhasadt lélek ábrázolása, a Karinthy-féle fantasztikum sajátossága, hogy úgy jeleníti meg a már nem létező kamaszt, ahogy az valóságosan létezett. Önarckép – múlt időben.

     A Találkozás c. novella színhelye a Duna-part, mely mintha az idő múlására, a változásra utalna. Az időpont: az alkonyat, amikor kissé elmosódnak a körvonalak, a szürke láthatáron a nap vörös sugarai még egyszer felizzanak. Az elbeszélő maga az író. Egyes szám első személyben idézi fel a történteket, érzékeltetve mindkét szereplő lelkiállapotát, értékrendjét. Az író-elbeszélő sétálni indul fiatal, szép feleségével, amikor különös élményben lesz része: találkozik fiatalkori önmagával. A feleség értetlenül szemléli a történteket: a fiatalember rossz benyomást tesz rá, a modorát kifogásolja.

     Tehát jó, szinte idilli hangulattal kezdődik a novella. Majd hamarosan érlelődik a fordulat, mely kibillenti a főhőst önelégültségéből, megjelenik a múltból a számonkérő-vádló kísértet, egykori önmaga, aki szemére hányja, mit nem valósított meg álmaiból. A felnőtt a kopott ruhákat veszi észre először. Később a dialógusban még egyszer visszatér erre: „A ruhád nagyon szánalmas (…) És sovány vagy (…) nem tudnék ilyen ruhát fölvenni…” A fiú viselkedésében vád van. A felnőtt magyarázkodni kezd. Írói sikereivel hozakodik elő, s szép feleségével. A fiú ekkor gúnnyal válaszol: „A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet?” Ez elevenbe vág. A felnőtt kikel magából: „te szegény … te kicsi … te senki”. A fiú visszavonul, eltűnik, még egyszer felidézve az álmokat. Persze „könnyű” a fiúnak ítélkezni: még nem tudja, hogy a felnőttnek milyen akadályokat kell leküzdeni, hogy valamennyire érvényesüljön. Ilyen szempontból a felnőttnek van igaza. Ami szemére vethető, az az önelégültsége. Mind a két félnek igaza lenne?

     A befejezés ironikus. Az derül ki belőle, hogy valóban a fiatalembernek volt igaza: a felnőtt leszámolt már az álmokkal. Tehetségét aprópénzre váltja. Mintha ilyenformán távolítaná el magától a felzaklató élményt. 
     Valójában Karinthy sosem szabadult meg a gyerekkori énjétől (mint senki sem). Erre bizonyíték a Tanár úr kérem vagy a Cirkusz c. novellája. De nem csak ő. Kosztolányi a Szegény kisgyerek panaszaival szerzett hírnevet. A gyermeki nézőpont (toposz) nagyon fontos. A gyermek másként, tisztán, őszintén látja a világot. Lelkesen nagy terveket sző, és szigorú a felnőttekkel szemben, később csalódik.