Karinthy: Az olasz fagylaltos

 

                                                                   Szegény emberek ölnek és csak ölnek

                                                                   S láz-álmaikban boldogan békülnek

                                                                   S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

                                                                   Kárhoznak, halnak vadakká törpülnek.

                                                                                                (Ady)

 

     Az I. világháborúnak nagy irodalma van. Ez a sorsfordító esemény sokáig foglalkoztatta a költőket és az írókat. Bár Az olasz fagylaltos c. novella nem ábrázolja közvetlenül a háborút, csupán egy pillanatra villantja fel, mi volt előtte, s azt, milyen felismerés következett utána, mégis a háború áll a cselekmény mögött. Elemzendő tehát az egyén és a történelem kapcsolata, valamint hogyan viszonyul egymáshoz az intuitív és a tudományos megismerés. Végül a novella szerkezete és főbb motívumai kerülnek terítékre.

     A mű kötetben 1946-ban jelent meg, de a 20-as években keletkezett. A novellában Karinthy megadja a történet második részének időpontját: tizenhárom évvel a nagy háború kitörése után történt a nagy felismerés.

     A magyar írók mind elítélték a háborút. Elég csak Ady, Babits és Móricz Zsigmond munkásságára utalni. Karinthy háborúval foglalkozó írásai 1918-ban jelentek meg a Krisztus vagy Barabbás c. kötetben. Azonban a háború sokáig foglalkoztatta, amint ez az írása is bizonyítja.

     Az olasz fagylaltos cím azt a szereplőt jelöli, aki összeköti a novella két részét, a békét és a háború utáni látszat-békét. Az első részben akaratán kívül rossz érzéseket kelt a zeneszerzőben. A második részben pedig leleplezi önmagát: a fronton ő volt az ifjú, nagy reményekkel induló művész gyilkosa. Ez a lelepleződés, tudniillik hogy arcot ad a sokmillió katona közül egynek, szinte katartikus hatású. Persze kellett hozzá a „véletlen” s az elbeszélő/Karinthy provokatív kérdése: öltél-e embert. Ugyanis a háborúban név nélkül gyilkolnak. („Ki gépen száll fölébe…) A véletlen nagy rendező, enélkül nem élne meg egy író sem. A meglepetés a beismerés után folytatódik: nem történik semmi. Nincs felelősségre vonás. Nem is lehet, hisz háború volt, s ott az Isonzó mellett mindez természetes volt. Még az is kiderül, hogy az olasz érző szívű ember. Van neve, hazája, foglalkozása. Nyilván nem önként vonult be katonának, s szenvedett négy évig a lövészárokban.

     Az önlelepzés nem olyan nagy horderejű, hogy változtatna valamin. Inkább csak megmagyaráz egy különös jelenséget. Fény derül arra, mit sejtett meg 1914-ben a zeneszerző barát a Ligetben a szembejövő „fekete ember” láttán: a közeledő nagy háborút. Amikor sokan várták a megtisztító vihart, a mi zeneszerzőnk megérezte annak szörnyű voltát. Bergson szerint az intuíció az a módszer, amelynek segítségével az igazság, az élet feltárul. A művész intuíciója révén képes meglátni a felszín alatti igazabb valóságot. Freud pszichoanalízise ellenben jobban hasonlít a tudományos módszerekhez: a múltban keresi valamely traumának a kiváltó okát. Az elbeszélő csak itt Padovában fedezi fel, hogy a zeneszerző halálában az intuíció (megérzés) és a véletlen (másként is történhetett volna) kapcsolódott össze.

     Vannak megsejtések, feltételezések, melyek csak később igazolódnak be. Ilyen a novellában a zeneszerző „sejtése”, hogy a háború tönkreteszi, megöli reményeit, s maga is áldozatul esik a nagyhatalmak „sakkhúzásainak”. Persze az irodalmi mű csupán fikció. Ahogy Hésziodosz Az istenek születése c. művében írja:

                              „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,

                                Tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk…”

     Karinthy története is lehet „hazugság”, de a művön belül elfogadható, s milyen csonka lenne a mű, ha elmaradna a csattanó!

     A novella szerkezetileg két részből áll. Közvetlenül a háború előtt játszódik az első rész, melyben a lelkesedést – látszólag indokolatlanul – fölváltja a rosszkedv. Az alkony izzó vöröse borítja be az ég kékjét. A második rész a megvilágosodás groteszk jelenete. Már az is abszurd, hogy a az elbeszélő chiantit iszik és halat eszik Padovában, míg a nagy álmokkal lelkesülő barátja a föld alatt fekszik. A csúcspont az, hogy a chiantit és a halat a barát gyilkosa szolgálja fel.

     Nyilvánvaló, hogy a hazatérő katonák homlokára nem volt ráírva, hogy mit tettek a háborúban. (Amiért egyébként kitüntetés jár.) Mindenki szerepe szerint cselekedett, s így viselkedik a jelenben is. Karinthy könnyű kézzel rajzolja meg az abszurd helyzetet, megcsillogtatva nagy műveltségét is. Ahogy Kosztolányi írja róla: „Mindegyik írásában egy gondolkodó lép elénk, aki nincs se a jobb, se bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti, s önmagával viaskodva keresi az igazságot.” (Nyugat, 1918)