Karinthy: Az olasz fagylaltos

 

                                                                   Szegény emberek ölnek és csak ölnek

                                                                   S láz-álmaikban boldogan békülnek

                                                                   S reggelre kelvén megint megdühűlnek,

                                                                   Kárhoznak, halnak vadakká törpülnek.

                                                                                                (Ady)

 

     Az I. világháborúnak nagy irodalma van. Ez a sorsfordító esemény sokáig foglalkoztatta a költőket és az írókat. Bár Az olasz fagylaltos c. novella nem ábrázolja közvetlenül a háborút, csupán egy pillanatra villantja fel, mi volt előtte, s azt, milyen felismerés következett utána, mégis a háború áll a cselekmény mögött. Elemzendő tehát az egyén és a történelem kapcsolata, valamint hogyan viszonyul egymáshoz az intuitív és a tudományos megismerés. Végül a novella szerkezete és főbb motívumai kerülnek terítékre.

     A mű kötetben 1946-ban jelent meg, de a 20-as években keletkezett. A novellában Karinthy megadja a történet második részének időpontját: tizenhárom évvel a nagy háború kitörése után történt a nagy felismerés.

     A magyar írók mind elítélték a háborút. Elég csak Ady, Babits és Móricz Zsigmond munkásságára utalni. Karinthy háborúval foglalkozó írásai 1918-ban jelentek meg a Krisztus vagy Barabbás c. kötetben. Azonban a háború sokáig foglalkoztatta, amint ez az írása is bizonyítja.

     Az olasz fagylaltos cím azt a szereplőt jelöli, aki összeköti a novella két részét, a békét és a háború utáni látszat-békét. Az első részben akaratán kívül rossz érzéseket kelt a zeneszerzőben. A második részben pedig leleplezi önmagát: a fronton ő volt az ifjú, nagy reményekkel induló művész gyilkosa. Ez a lelepleződés, tudniillik hogy arcot ad a sokmillió katona közül egynek, szinte katartikus hatású. Persze kellett hozzá a „véletlen” s az elbeszélő/Karinthy provokatív kérdése: öltél-e embert. Ugyanis a háborúban név nélkül gyilkolnak. („Ki gépen száll fölébe…) A véletlen nagy rendező, enélkül nem élne meg egy író sem. A meglepetés a beismerés után folytatódik: nem történik semmi. Nincs felelősségre vonás. Nem is lehet, hisz háború volt, s ott az Isonzó mellett mindez természetes volt. Még az is kiderül, hogy az olasz érző szívű ember. Van neve, hazája, foglalkozása. Nyilván nem önként vonult be katonának, s szenvedett négy évig a lövészárokban.

     Az önlelepzés nem olyan nagy horderejű, hogy változtatna valamin. Inkább csak megmagyaráz egy különös jelenséget. Fény derül arra, mit sejtett meg 1914-ben a zeneszerző barát a Ligetben a szembejövő „fekete ember” láttán: a közeledő nagy háborút. Amikor sokan várták a megtisztító vihart, a mi zeneszerzőnk megérezte annak szörnyű voltát. Bergson szerint az intuíció az a módszer, amelynek segítségével az igazság, az élet feltárul. A művész intuíciója révén képes meglátni a felszín alatti igazabb valóságot. Freud pszichoanalízise ellenben jobban hasonlít a tudományos módszerekhez: a múltban keresi valamely traumának a kiváltó okát. Az elbeszélő csak itt Padovában fedezi fel, hogy a zeneszerző halálában az intuíció (megérzés) és a véletlen (másként is történhetett volna) kapcsolódott össze.

     Vannak megsejtések, feltételezések, melyek csak később igazolódnak be. Ilyen a novellában a zeneszerző „sejtése”, hogy a háború tönkreteszi, megöli reményeit, s maga is áldozatul esik a nagyhatalmak „sakkhúzásainak”. Persze az irodalmi mű csupán fikció. Ahogy Hésziodosz Az istenek születése c. művében írja:

                              „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,

                                Tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk…”

     Karinthy története is lehet „hazugság”, de a művön belül elfogadható, s milyen csonka lenne a mű, ha elmaradna a csattanó!

     A novella szerkezetileg két részből áll. Közvetlenül a háború előtt játszódik az első rész, melyben a lelkesedést – látszólag indokolatlanul – fölváltja a rosszkedv. Az alkony izzó vöröse borítja be az ég kékjét. A második rész a megvilágosodás groteszk jelenete. Már az is abszurd, hogy a az elbeszélő chiantit iszik és halat eszik Padovában, míg a nagy álmokkal lelkesülő barátja a föld alatt fekszik. A csúcspont az, hogy a chiantit és a halat a barát gyilkosa szolgálja fel.

     Nyilvánvaló, hogy a hazatérő katonák homlokára nem volt ráírva, hogy mit tettek a háborúban. (Amiért egyébként kitüntetés jár.) Mindenki szerepe szerint cselekedett, s így viselkedik a jelenben is. Karinthy könnyű kézzel rajzolja meg az abszurd helyzetet, megcsillogtatva nagy műveltségét is. Ahogy Kosztolányi írja róla: „Mindegyik írásában egy gondolkodó lép elénk, aki nincs se a jobb, se bal oldalon, semmiféle elfogultság nem köti, s önmagával viaskodva keresi az igazságot.” (Nyugat, 1918)

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.