A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.

A bűnökről

 2012. 04. 01.

1.    kevélység

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.”

                     (József Attila)

     Az egyik német rádió sorra vette a halálos bűnöket: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, a jóra való restség. Könnyű a világot, csupán a többi embert vétkesnek találni mindeme bűnökben. Igazabb, becsületesebb Váli Dezső gondolata: „ha bűnt látsz a másikban, keresd magadban a párját, biztosan megtalálod.” (deske.hu)

     Heribert Niederschlag a kevélység teológiai meghatározását adja: a kevélység elfordulás Istentől. Az ember úgy véli, nincs szüksége Istenre, sőt a helyébe akar lépni. Madách Lucifere a teremtőt is bírálja:

Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli…

     Egy vatikáni konferencián a következőképpen állították össze a 21. század bűneinek listáját: droghasználat, környezetszennyezés, génmanipuláció, klónozás, szociális igazságtalanság, gazdasági igazságtalanság. Van-e kiút?

Van Gogh: a börtönudvaron, artes liberales.hu

2.    A fösvénységről, kapzsiságról

A fogak csikorgatása

     Manfred Becker Hubertit hallgatom. Arról beszél, hogy haszonra törekedni természetes dolog, megengedhető, sőt szükséges. Csupán a túlzást ítéli el, amikor valaki „mindent” meg akar szerezni magának, tekintet nélkül arra, hogy mások ebben tönkremennek.

     Közbeszúrás a halálos bűnről.→ A halálos bűn következménye a második halál: nem jutok be a mennyek országába. Ahogy Assisi Szent Ferenc írja Naphimnuszában:

Jaj annak, akit a végső perc halálos bűnben talál!
Boldogok, akik szent akaratodban megnyugosznak:
A második halált nem kell elszenvedni azoknak.

     A mai teológusok már nem ilyen szigorúak, nem beszélnek halálos bűnről. Inkább így fogalmaznak: nem keresztényi dolog a fösvénység vagy a kapzsiság bűnébe esni. A bűnösöknek azt tanácsolja, hogy változzanak meg, tűzzenek ki új célt maguknak, hogy igaznak bizonyuljanak Isten előtt. Az adócsalók, a korruptak már gyermekkoruktól fogva rosszul nevelődtek. A gyermeknek is meg kell tanulni bizonyos dolgokról lemondani.

      „Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan. Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

                                                        (Lukács: 13, 28)

3.    A bujaságról

     Ez alkalommal egy riporternő faggatta Manfred Becker Hubertit, s megjegyezte, hogy a bujaság a legszebb a bűnök közül. Persze Huberti professzort nem lehet zavarba hozni. Világosan tudja, hol a határ élvezet és bűn között. (Lust és Wollust)

     Az önző, egoista magatartást tartja bűnnek, ha valaki csupán ebben leli örömét, tekintet nélkül partnerére. A középkorban maga a szexualitás volt bűn. Azóta alaposan megváltozott a felfogás. A múlt század 70-es éveitől kezdve a legtöbb teológus azt vallja: nem csupán a gyermeknemzés lehet célja az együttlétnek, hanem az öröm.

     Nemrég Spanyolországban járva az Escoriálban nagyon meglepődtem, hogy bizonyos „El Bosco” képei láthatóak a falon.(Csak nem? Később kiderült: igen!!!) A Pradóban már kerestem „El Bosco” vásznait…

     „A hét főbűn” c. képénél fontosabb volt két triptichonja: A szénásszekér és A gyönyörök kertje. A baloldali oldalszárnyakon az Édenkertre ismerünk, a jobboldaliakon a Pokolra. A szénásszekér középső táblája az ember bűneit ábrázolja: „A világ szénaboglya; mindenki annyit vesz magának belőle, amennyit kaphat.” (Flamand közmondás, az a kor értékvesztett kor volt.)

     A gyönyörök kertje más, és értelmezése is vitatott. Vannak, akik szerint a szerelem bűnét mutatja be, mások azon a véleményen vannak, hogy a középső táblán az Édenkert folytatódik. (Ennyire közel van egymáshoz a kettő?)

Bosch: A gyönyörök kertje

 

     El Bosco ismertebb neve: Bosch.

4.    Az irigységről

     Heribert Niederschlag beszél erről az elkerülendő bűnről. Először Káin és Ábel történetét említi, majd Józsefét. A közös az, hogy ha valaki valamilyen előnnyel rendelkezik, nagy bajba keveredhet. Nagy Gergely pápa (540-604) sorolta az irigységet tételesen a halálos bűnök közé.

     Ha irigységet érzünk, az természetesen lehet pozitív, előrelendítő is. Csupán a mérték a fontos. Augustinustól megkérdezték egyszer, lehet-e szenvedély nélkül élni. Azt válaszolta, hogy érzéketlenül, tompán élni minden bűnök közül a legnagyobb.

Fontos azonban, hogy ne az érzelmek uralkodjanak rajtunk, hanem mi uralkodjunk az érzelmek fölött. Legjobban úgy küzdhetjük le az irigységet, ha felismerjük önmagunk

     Nietzsche figyelmeztető szavai : „A sivatag nő, jaj annak, akiben sivatag van.”

5.    A haragról

     A haragból – indokolt esetben – nem árt egy pici. Annak van pozitív hatása, kezdi Heribert Niederschlag előadását. Meghatározása szerint a harag agresszív törekvés valamely sértésnek megtorlására. Ha várakozásaink nem teljesülnek, akkor keletkezhet a düh és a harag.

     A professzor elmeséli Nagy Sándor történetét, aki legjobb barátját ölte meg haragjában. Persze később megbánta a dolgot, de már késő volt, maradt a gyász és a fájdalom. Az embernek, mint oly sokszor elhangzott, uralkodnia kell indulatain. Ehhez kapcsolódik egy verssor:

„Nem mindenkiben jut az ész felül.”  (Villon)

A forradalmakat is a harag indítja el: a jogtalanság elleni tiltakozásból fakadnak.

Irodalmi példákkal zárom beszámolómat:

„Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét…” 

 (Homérosz)

Hogy szerettem gyermekkoromban a következő sorokat:

A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!

(Petőfi)

Végül:

Ama nap, a harag napja,
e világot lángba dobja:
Dávid és Szibilla mondja.

Mily irtózat fog az lenni,
ha a Bíró el fog jönni
mindent híven számbavenni.
……………………
Vesd a gonoszt kárhozatra,
a vad lángnak átaladva;
engem végy a hív csapatba!

Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!

(Tommaso da Celano)

6.    A torkosságról

De sok bűn van! Alig győzőm leírni.

     Manfred Becker Huberti a torkosságról beszél. Legtöbbször az evésre és az ivásra gondolunk a torkosság kapcsán. De sokkal többről van szó. Mindenféle túlzás elítélendő. (Az is például, ha valaki túlzásba viszi a szépítkezést!)

     A múltban a torkosság azt is jelentette, hogy más elöl eszem el az ételt, ha nem tudok parancsolni magamnak. És: mértéktartással tisztelem a teremtőt!

      Lehet, hogy a szerzetesek picit kövérek voltak, azonban kellett egy kis zsírréteg, ugyanis a kolostorokban nem fűtöttek. Kivéve a konyhában, a betegszobában és az apátúr (!) szobájában.

      A barátok sört ittak, a víz ihatatlan volt, a bor drága.

     Az egyház ma is elítéli a torkosságot. Nem illő dolog túl sokat enni. Ne együnk sokat, de finomat lehet! Az evés élvezete nem idegen az egyháztól. Csupán a mértéken van a hangsúly! A mértéktartás akkor jó, ha én vállalom, s be is tartom fogadalmamat. Ha kényszer, akkor nem jó.

     Gimnazista koromban gyakran levettem a polcról Petronius könyvét, a Trimalchio lakomáját. (Nagyon tiszteltem a latin írókat.) Ez a mű az elveszett Satyricon része, melyben az író a felkapaszkodott Trimalchiót és az eszeveszett római dáridót gúnyolja ki. (Lásd még Sienkiewicz Quo vadis? c. regényét és Fellini Satyriconját.)

     „… nem a marakodás volt az egyedüli zűrzavar, hanem ezenfelül még egy kandelábert is feldöntöttek az asztalon; ez minden kristályedényt ízzé-porrá zúzott, és hozzá néhány vendéget forró olajjal fröccsentett tele. Trimalchio, nehogy azt higgyék, hogy felizgatta a kár, megcsókolta a fiút, és azt mondta neki, hogy másszék fel a hátára. Egy szempillantás és már a nyakán lovagolt az, tenyerével pedig egyre ütögette a vállait, s nagy nevetve kiabált:
- Pofi, pofi, hány pufi?

Hát hogy jól meglovagolta Trimalchiót, ez nagy edényben bort kevertetett, s valamennyi szolgának, akik lábunk felől ültek, egy ital bort adatott, de megtoldotta ezzel a kikötéssel:
- Ha valamelyik nem akarná elfogadni, loccsantsd a fejére. Elég volt a komolyságból, most jöhet a vígabbja!

     Erre a kedélyeskedésre következtek a csemegék, és komolyan mondom, már attól is rosszul leszek, ha visszagondolok rájuk. Fenyőmadár helyett ugyanis mindenkinek hízott tyúkot szolgáltak fel és töltött libatojást; Trimalchio egész rábeszélő tehetségével kérlelt bennünket, hogy együk meg ezeket, és azt is mondta, hogy ezek is csirkék, csak a csontokat kivették belőlük.”
                                                 (Fordította Révay József)

7.    A restségről

Elérkeztünk a hetedikhez, az utolsó főbűnhöz.

     Azt akarja Isten, hogy báránykái mindig dolgozzanak? – kérdezi Manfred Becker-Huberti. Persze az élet dolgait el kell rendezni. Ezért állították össze a régiek a bűnök katalógusát.
     Ezekkel a halálos bűnökkel úgy vagyunk, mint a sóval: kis mennyiségben nélkülözhetetlenek az életben, nagy adagban mérgek. Egyensúlyba kell hozni a munkát és a pihenést. A barátok a kolostorban sétálgattak, sőt külön termük volt a rekreációra. Ide lehetett visszavonulni, olvasni, gondolkodni.

     Becker-Huberti a protestáns munkamorálról is szót ejt. A kálvinisták azt tanították, hogy a földön is sikeresnek kell lenni azoknak, akik „odafönn” kedvező elbírálásra tartanak igényt. Nincs kibúvó, folyton-folyvást dolgozni kell. Bár ez a szemlélet ma már nem olyan szigorú.
     A teológusok egyébként a szív restségéről, a tetterő hiányáról beszélnek. Az emberi lét csorbul, ha nem teszek meg bizonyos dolgokat, ha nem valósítom meg önmagamat. Másrészt ott a szieszta, mely a mediterrán világban hozzátartozik az ebédidőhöz.

     Az utóbbi kétszáz évben a technika fejlődése határozta meg életritmusunkat. Mindent azonnal, most, itt, minél nagyobb mennyiségben birtokolni. Ezt követeli a gazdaság. Ettől kell megszabadulni. Vissza kell találni önmagunkhoz, különben rabszolgává válunk….

Babits két versének részletével búcsúzom:

Örök feladatban élek,
mint befogott diák.
Nem ismerek szabadságot,
csupán felszabadulást.

 
Mennyi munka, vád, igéret!
Multam foglya vagyok én.
Igy fonódik önnön únt
hálóba aki vén. 

De jó lenne szabad lenni,
ujra ifju és szabad,
kit e földön nem nyügöz még
se szerep, se feladat!

 
Nekem már csak ritka-ritkán
mosolyog egy pillanat,
bús diákként, lecke végén,
visszalopni magamat.

(Restség dicséreti)

Babits felfogása a bűnről első verseskötetében:

Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
      csökönyös önkény
s orvosolhatatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládáját teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohse érdemelték
     nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
     új utakat tör.

(Óda a bűnhöz)

Utóirat a bűnökhöz

Most bármit olvasok, mindenhonnan ez a téma kerül szemem elé:

      "A totalitárius állam erőszaka oly nagy, hogy megszűnik eszköz lenni, és egyfajta misztikus, vallásos hódolat, rajongás tárgyává válik.

     Mi mással lehetne magyarázni egyes gondolkodók olyasfajta elmélkedését, hogy a zsidók lemészárlása elkerülhetetlen az emberiség üdve céljából, s hogy akik erre a belátásra jutottak, készek voltak a mészárszékre vinni tulajdon gyermekeiket - a haza boldogsága érdekében készek voltak arra az áldozatra, amelyet valaha Ábrahám hozott."   (Grosszman: Élet és sors, 245)

       "Gyónás után hazatérünk, s kínos és aggályos figyelemmel kerüljük a bűnre csábító alkalmakat, nehogy a reggeli áldozásig beszennyezzük frissen mosott lelkünket. Ez a vállalkozás meglehetősen reménytelen; s aki megállja, hogy ne vétkezzen hajnalig 'szóval és cselekedettel', az alighanem bűnbe esik 'gondolattal', mert csodálatosképpen soha nem merül föl a lélekben oly sok, oly változatosan bűnös gondolat, mint a gyónás és az áldozás között eltelő időtartam rövid óráiban."  (Márai: Egy polgár vallomásai, 1990, 114. - Márai egyházi iskolába járt Kassán!)

Zárásként jó lesz Kant gondolata: 

      „A lustaság, a gyávaság és a hamisság (Falschheit) közül az elsőt tartják a legmegvetendőbbnek, de ez az ítélet igazságtalan. A gyávaság nélkül a vérszomjas emberiség már elpusztította volna önmagát. A hamisság nélkül az összeesküvők között nem lenne áruló, aki megmentené a többséget. Lustaság nélkül a szakadatlan gonoszság szabad utat nyerne, és még több bajt okozna, mint amennyi már most létezik a világban.”  (Német újságcikkből, saját fordításom)

Holbein. Ádám és Éva

Apostolok cselekedetei

2012. 03. 03.

Luva Giordano (1636-1704): Pálfordulás

1.

     Az Újszövetségnek ez a része Jézus mennybemenetelével kezdődik. A tanítványok az Olajfák hegyéről (itt van a Getszemáné kert, ahol Jézust elfogták) hazatérnek Jeruzsálembe.

     A Szentlélek betölt mindenkit pünkösd napján, a sok országból idesereglett zsidó a maga nyelvén érti a szót.

     Péter beszédet tart. Érezhetően arra törekszik, Dávidra, Ábrahámra hivatkozva, hogy bebizonyítsa, Jézus a már régóta beharangozott próféta. Vagyis összeköti a zsidóságot Jézus alakjával, tanításaival:

     „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára; ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak világában, és teste nem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, aminek valamennyien tanúi vagyunk.” (ApCsel, 2, 29)

     Megszületik az első gyülekezet. Jelekre és csodákra van szükség. Gyógyításra! Holtak feltámasztására!

     Szép a ragaszkodás a hitükhöz: „… mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel, 4, 20) Elfogják Pétert és Jánost, de kénytelenek szabadon bocsátani őket.

     Megjelenik Barnabás, nevének jelentése: a Vigasztalás fia. Testvéri közösséggé, vagyonközösséggé váltak. Akik vétenek ez ellen, mint Anániás és Szafira, meghalnak.

     Újra bebörtönzik őket, de az Úr angyala meghozza a szabadulást. Jelek és csodák! A nagytanácsban csupán Gamáliél figyelmeztet: Isten ellen ne harcoljatok.

     István is nagy hatású szónok. Arca olyan, mint egy angyalé. Amikor a nagytanács elé vitték, elmondta a zsidó nép történetét Ábrahámtól kezdve… Itt is felfedezhető az a törekvés, hogy rámutasson, Jézus és az ő tanítása nem idegen a zsidóságtól, hanem annak egyenes folytatása, sőt betetőzése. Megragadó a „Magasságosról” való prófétai látomás: „A menny az én királyi székem, a föld pedig lábam zsámolya”. (ApCsel, 7, 49) Végül:

     „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: ’Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.’ Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak.”

     Saul (Pál) is egyetértett a kivégzéssel. Üldözni kezdte a jeruzsálemi gyülekezetet. Később, mint tudjuk, Saul (Pál) is Isten kiválasztott eszközévé lett, hogy nevét „a népek és a királyok elé vigye, és Izrael fiai elé is.” (ApCsel, 9, 15)

2.

     Az apostolok cselekedeteinek azt a címet adnám: jelek és csodák. A hívő embernek szüksége van bizonyítékokra, csodákra. Erről szól a Bibliának ez a része: Jézus menybemenetelétől Tábita feltámasztásáig. A másik: meggyőzni a zsidókat, hogy Jézus betetőzi azt a folyamatot, mely Ábrahámtól kezdve Isten és a kiválasztott nép között végbement.

     Az első vértanú István. Nagyívű beszédet tartott a nagytanács előtt, melyben hitével, műveltségével, látomásos erejével szállt szembe ellenfeleivel. Megkövezték. Tiszta emberségét, bukását Ghirlandaio képe ábrázolja legjobban. (Szépművészeti Múzeum)

II. A 8. fejezet az egyiptomi kincstárnok megtérésével zárul. Előtte Saul ügybuzgalmáról esik szó: „Saul pedig zaklatta az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vette őket.” (8.3)      

     A 9. fejezetben már Saul a főszereplő. Szinte látjuk, amikor ”fenyegetéstől és öldökléstől” lihegve indul Damaszkuszba, hogy az Úr híveit megkötözve vitesse Jeruzsálembe. Ezen az úton következik be „pálfordulása”: 

     „… amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: ’Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ Ő pedig megkérdezte: ’Ki vagy, Uram?’ Az így válaszolt: ’Én vagyok az a Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.’ (…) Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott, nem evett, és nem ivott.” (9.3)

     Nemrég szokás volt emlegetni a damaszkuszi utat. A rendszerváltozás után sokan csupán alkalmazkodtak az újhoz, sodródtak. (Mi mást tehettek volna?) Saul azonban az Úr kiválasztott embere, üldözőből üldözött lett!

     Eközben Péter Liddában hirdette az igét, Joppéban feltámasztotta Tábitát, akit az asszonyok már megmostak, kiterítettek, de Péter szavára kinyitotta a szemét és felkelt. Péter látomása, mely szerint az égből egy lepedő száll le a föld sokféle állatával, azt sugallja, minthogy egyik sem tisztátalan: „… nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte az, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (10. 34-35) Ezért prédikált az itáliai Kornéliusz házában.

     Sok izgalmas csoda történik hőseinkkel. Péter kiszabadul Heródes börtönéből, akit halállal büntet az Úr. Barnabás és Pál, ez a keresztény Odüsszeusz Ciprus szigetére utazik. Itt mondja először a Biblia: „Saul, akit Pálnak is neveznek…” A névváltoztatás pecsételi meg véglegesen a belső átalakulást.

     Pál meglehetősen harcos alkatát jellemzi a következő kis közjáték. Amikor Elimás, a varázsló szembeszáll vele, Pál, igaz, megtelve Szentlélekkel: 

     „erősen ránézett, és így szólt: ’Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfia, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait?”

     Pál nagy beszédet tart az antiókhiai zsinagógában, olyan sikereset, hogy az Úr igéje elterjedt az egész tartományban. „De a zsidók felizgatták ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen , és kiűzték őket határukból.” (13.50)

     Ikóniumban is sikeresek voltak, ezért akarták őket megkövezni. Lisztrában görög isteneknek nézték őket. Barnabásban Zeuszt vélték fölfedezni, Pálban Hermészt látták. Már majdnem áldozatot mutattak be nekik, amikor ők így kiáltottak fel: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” Nem csoda, hogy Pált megkövezték. Úgy látszik száraz, köves föld volt arrafelé. Kis híján belehalt. Másnap úgy látták jónak, hogy másik városba mennek.

III.

15-17

     Fontos dologban dönt az apostolok gyülekezete: meg kell-e tartania a megtérő zsidóknak a körülmetélkedést a mózesi szokás szerint, vagy anélkül is lehet üdvözülni. Most Péter tart nagy beszédet, s megválaszolta a nagy kérdést, mondván: egyedül a hit a fontos. 

     A misszió tovább folytatódik, bár Pál és Barnabás között ellentét támadt. Pálnak minden lépését a Szentlélek irányítja, ezért ő Macedóniába indul. Különválnak. Filippiben Pál tanításai nem voltak hatástalanok. Megverik, majd megkínozzák, börtönbe vetik. Majd a földrengés összetöri a börtön falait. (Lehet ez véletlen?) A börtönőr is megtér, az elöljáróknak bocsánatot kell kérniük.

     Pálnak Thesszalonikáben is sikere volt: "Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost..." (17.5) Izgalmas jelenetek, mintha ma történne az egész.

      Pál innen Béreába megy, itt barátságosabbak a népek, de a thesszalonikaiek utánuk mennek, és: "... ott is fellázították és felizgatták a népet." (17.13)

     Athénban bepillanthatunk a szónok művészetébe. Amikor ide érkezett "háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal" (17.16) Nyilván nem rejtette véka alá véleményét. Az athéniak sem sokat teketóriáztak, megfogták: valljon színt az Aeropagoszon. Pál azonban tudja, hogy kell megnyerni a hallgatóság jóindulatát: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, melyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül is tiszteltek, én azt hirdetem nektek." (17.22) Ez a jelzős szerkezet gondolkodásra késztet, nem indulatokat gerjeszt. Majd az Ószövetség könyveit idézve, beszél a teremtésről, Isten mindenhatóságáról, a végítéletről. A legvégén Jézus feltámadásáról. Volt aki gúnyolódott, "néhány azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett..." (17.34)

Ui. 

      Az Aeropagosz (Árész dombja) az Akropólisztól északkeletre fekvő, 115 m magas szikla. Itt ülésezett a legfelsőbb tanács.)

IV.

18-19

     Pál Athénból Korinthusba ment, ahol egy Akvila nevű pontuszi zsidó és a felesége lakott. Itt dolgozott Pál mint sátorkészítő mester. (Kitanulta ezt a szakmát!) Érdekes, hogy Jézus ács fia volt. Mindkét foglalkozás az építéssel kapcsolatos. Azonban a sátor - számomra - Pál vándorlásának jelképe.     

     Szombatonként persze hirdette az igét. Később minden idejét ennek szentelte, "és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus." (18, 5) A Krisztus, mely görög szó, tulajdonképpen fölkentet jelent. A hívők benne látták a Fölkentet, a Messiást.
     Amikor szidalmazták, "lerázta ruhájáról a port" , mely heves elutasítást jelent, majd"azt mondta nékik: Véretek a fejetekre szálljon vissza: Én tiszta vagyok. Mostantól fogva a pogányokhoz vezet." (18,6) Azaz viseljétek a felelősséget tetteitekért.

     Már az előző részben is idéztem olyan mondatokat, melyben elhangzik a zsidó megnevezés. Nincs  pejoratív éle ezeknek a kijelentéseknek.  Csupán azt jelzi, milyen közegben mozog Pál, aki maga is zsidó volt, sőt, ha sejtésem nem csal, Jézus is ebből a népből való.

     Pál tehát a pogányok térítésére vállalkozik. De ekkor is akadályba ütközik: a zsidók a törvényszék elé idézik, de Gallió, a római helytartó, nem óhajtott beleavatkozni a hitvitákba. Kiutasította őket a törvényszék elől.

     Ezután következik Pál harmadik missziós útja. Efezusban találkozik egy Apollós nevű, alexandriai zsidóval, aki bár jártas volt az Írásokban, csak János keresztségét ismerte. Most a fejezet végén újra felbukkan Akvila és felesége, akik megmagyarázzák neki az "Isten útját". Ettől kezdve ő is hirdeti: "Jézus a Krisztus."
 
     Efezusban Pál is találkozik János híveivel, de felvilágosítja őket, hogy János azt mondta a népnek: "abban higgyetek, aki utána jön, azaz Jézusban." (19,4)
     De csodákat is tett Pál Isten segítségével. Betegeket gyógyított, kiűzte a gonosz lelkeket. Utánozni nehéz: a hamis ördögűzőket a gonosz lélek felismeri, és úgy megijeszti őket, hogy meztelenül és sebesülten rohannak ki a házból.

      Pál kiemelkedő jelentőségét az is mutatja, hogy Efezusban a ötvösök indították el a zavargást. Féltek az új hittől, hisz el fogják veszíteni a munkájukat: nem kellenek már a kis Artemisz-templomocskák. Eddig Efezus városa volt az őrzője Artemisz templomának és képmásának! Itt a város jegyzője csendesítette le a sokaságot, s a törvényes eljáráshoz utalta őket. 

V.

20-22

     Pál útjai alig követhetőek. Ha társa vagy szolgája lettem volna, sok sarum elkopott volna. Macedónián át Görögországba, majd Tróászba vitt az útja. A fáradhatatlan szónokra figyelni sem tudott mindenki. Tróászban a harmadik emeleti ablakban elaludt egy Eutikhosz nevű ifjú, s kiesett az utcára. Mindenki halottnak vélte, csupán Pál bízott Istenben: "...lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta. 'Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.' "  És a fiút élve hozták fel.

     Jézus a mintakép, s rá emlékeztet az is, hogy Pál Jeruzsálembe készülődik, s pünkösd napjára szeretne ott lenni. Milétoszban búcsúzott el efezuszi híveitől. Mint mondja, nem törődik azzal, mi vár rá a fővárosban:  

     "És most íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem se drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot , amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki." (20, 22-25)

     Nem ér tehát meglepetésként, hogy Pál Jeruzsálembe érkezésekor a nép "összecsődül" körülötte. A helyőrség ezredese menti meg életét. Sőt, meg is engedi, hogy beszédet mondjon. Ennek az a lényege, hogy a damaszkuszi út változtatta meg az életét. Korábban István vértanú halálát is helyeselte. A hallgatóság erre még jobban feldühödött: "Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!" (22,22)
     Az ezredes korbácsolással akarja vallatni, de Pál csöndesen megkérdezi: "Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?" A fő-fő katona megijedt, másnap levetette bilincseit, majd a nagytanács elé állította: beszéljen.

VI.

23-25

     A nagytanács előtt, mely Jézust is elítélte, Pál azzal kezdte mondanivalóját, hogy jó lelkiismerettel szolgálta Istent. Anániás nyilván meg akarta félemlíteni, és megparancsolta a mellette állóknak, hogy „üssék szájon”. Pál keményen válaszolt, majd a szadduceusokból és farizeusokból álló gyülekezet előtt így folytatta: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” A szadduceusok méltatlankodni kezdek, nagy vita támadt (divide et impera), melynek eredményeképpen a farizeusok kijelentették: „Semmi rosszat nem találtunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?” (A farizeusoknak egyébként rossz a híre. Jézus bírálta magatartásukat: Máté, 12,39; 15, 3-7; 23,5-7)

     Egyelőre megmenekült. Az ezredes újra a várba vitette, majd Cézáriába. Az ellene irányuló merénylet is kudarcba fulladt. Anániás ide is követi egy Tertullusz nevű ügyvéddel. Vádolják Pált, aki „fővezére a názáretiek eretnekségének.” Pál természetesen védekezik, de amikor az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezd beszélni, Félix, a helytartó jobbnak látja, ha Pál fogságban marad.

     Két év telt el. Portus Festus váltja Félixet. Újra indul a per. Pál most már a császári ítéletben bízik. Közben Cézáriába érkezik Agrippa király feleségével, Berenikével az újonnan beiktatott Festus köszöntésére, aki mint érdekességet szóba hozza Pál ügyét. Ugyanis jelentést kell mellékelnie a császárhoz küldendő fogolyhoz. Hallgassuk meg még egyszer, javasolja. Agrippa is kíváncsivá válik, mit mond az itt felejtett rab.

VII.

Kedves fölöttes hatóságom, feleségem, aki elsőnek olvassa írásaimat, már nagyon szerette volna tudni a történet végét. Íme:

     „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” - mondja Agrippa. Pál nyugodtan kezdi beszédét. Egyenesen a királyhoz fordul, dicsérve bölcsességét. Aztán elmondja újra életét. Farizeusnak vallja magát. A zsidók várják a Messiást, ő pedig találkozott vele, s erről kell neki tanúbizonyságot tenni: 

     „Azzal küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltetnek.” (26, 18)

     Festus gúnyolódik: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta eszedet.” (26, 24)  A király, a helytartó és Bereniké is egymás közt beismerik, hogy Pálnak semmi bűne sincs. De döntsön inkább a császár!

     Ezután következik Pál Rómába vezető hajóútjának leírása. Először Szidonba érkeztek, majd Mira, Knidosz, Kréta szigete tűnik fel a láthatáron. Megküzdöttek a viharral és az éhséggel. Az egész úton fontos szerep jutott Pálnak, hisz tapasztalt utazó volt ő, aki Istennek angyala révén mindent előre tudott: a hajótörést is, a szerencsés megmenekülést is.

      Később kiderült, hogy Málta szigetére sodorta őket a vihar. Néhány csodaszerű dolog jelzi, nem akárki ő. (Nem marja meg a kígyó, kézrátétellel gyógyít!) Pál Rómában is igazságát hirdette, külön szállása volt, fogadta híveit és ellenfeleit… Itt váratlanul megszakad az elbeszélés. A hagyomány szerint Pál kiszabadul, folytatja misszióját, majd ismét elfogják, és Kr. u. 67-ben kivégzik.

                                                                             ***

     „A II. századból származó Passio Petri et Pauli szerint Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pált pedig karddal végezték ki az Ostiába vivő út mentén. Testét egy Lucina nevű római matróna közeli tanyáján temették el. Valerianus császár üldözése elől a római keresztények átvitték a két apostol testét a Via Appián levő katakombába. (…) Szilveszter pápa az üldözések elmúltával Pál testét visszavitette eredeti temetkezési helyére. E visszavitel után (…) épült az apostol sírja fölött a lebilincselő szépségű San Paolo fuori le mura, A falakon kívüli Szent Pál-templom. (Nyíri Tamás, in : Beszélgetések a Bibliáról, 1978)

A bazilika főhajója, hu.wikipedia.org