Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Pacsi

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Jegyzetek egy érettségizőnek

                           „Tudod, hogy itt valaki hatalmas

                            gondol veled, büntet és irgalmaz…”

                                                    (Babits)

     Vajon ez a vers csupán a költőről és a kutyájáról szól, kettejük kapcsolatáról készült, (nem lebecsülendő) életkép? Korántsem - amilyen viszony fűzi Ádázt a gazdájához, ugyanolyan a költő viszonya a felette álló, égi gazdához.

     A verset a Magyarország c. napilap közölte 1924-ben, majd a Sziget és tenger c. kötetben jelent meg.

     Babitsnak már a korai költészetében is jelen van a filozófiai elmélkedés, a legnehezebb kérdésekkel való viaskodás (A lírikus epilógja, Esti kérdés). Ebben a versben az a különlegesség, hogy a mindennapi élet apró, életképszerű jeleneteibe szövi bele elmélkedéseit, vágyait. Így válik a vers drámai monológgá, hisz a megszólított fél ebben a jelenetben némán veszi tudomásul a hozzá intézett szavakat.
     Látszólag csupán a vers címét is adó Ádáz kutya kiváltságos státuszáról, kalandjairól szól a vers. Ez azonban csak kevéssé lenne érdekes, ha nem beszélne a költő saját magáról, aki éppen ugyanolyan helyzetben van, mint Ádáz. Ő is keresi a megnyugvást, a biztonságot egy magasabb hatalomban bízva. Érezzük, hogy ez a vers éppannyira szól az emberről is: az elcsavargás/eltévelyedés, a visszatérés, a bizalom, a tudás/nem tudás egyben a lírai én legfontosabb kérdései is.

     Szerkezetileg a vers három részre (3x2) osztható. Az első versszak állókép: a gazda mellett pihenő, a gazda minden rezdülését figyelő kutya. A második versszakban megelevenedik a csendélet: Ádáz különféle csínyeket követ el a konyhában és a kertben.. Első két sora már előrevetíti a filozófiai motívumot: 

                     „Mert boldog, ki jámborul heverhet

                       valami nagy, jó hatalom mellett.”

     A középső egység újabb lépcsőfok: messzebbre jutni a „jámbor” mozdulatlanságból: elkeveredni, elkóborolni, veszélyes területre tévedni, majd visszatérni, szimatolva az egyetlen otthont. Van-e más lehetősége a jámbor kutyának, akinek csupán a neve Ádáz? Végül a csúcspont: az utolsó két versszak. A kutya és az ember (kezdettől meglevő) párhuzamos és ellentétes létezése.

     Az életképből szinte észrevétlen lendül át a vers a bölcselethez. Főleg az alakzatok eszközeivel él: ismétlésekből, ellentétekből, párhuzamokból épül fel az ütemhangsúlyos verselésű (4/3/3) költemény. Csak egy példa az ismétlésre: az utolsó előtti és a befejező szakaszban is szerepel a „játszik”. Az első esetben valóban felhőtlen játékot jelent a kutyával, a második esetben a játék vérre megy.

      A vers legfőbb alkotó eleme párhuzam is: amiként a kutya megbízik a gazdában, aki gyötri és bünteti, úgy a költőnek is szüksége van az „égi Gazdára”, még ha nem is érti ezt a felsőbb hatalmat. A különbség a feltételes módban van:

                   „Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

                    bizalommal tudnék én is Annál

                    megpihenni, aki velem játszik…”

    A kutya vakon, ösztönösen bízik a Gazdában, az ember csak reménykedik. Az ész hiába próbál behatolni a titokba. Csupán a hit segíthet.

Babits igéi ma

     Valamikor kezdő tanár koromban sokat forgattam Makay Gusztáv verselemző könyvét: "Édes hazám, fogadj szívedbe!..." (1959). Makay korábban élőszóval is, módszertani könyvével is igyekezett bevezetni bennünket a tanítás rejtelmeibe.

     Most véletlenül kezembe kerültek a pécsi Sorsunk c. folyóirat (1941-1948) számai. Várkonyi Nándor volt a főszerkesztő, a társszerkesztők között Weöres Sándor és Lovász Pál mellett ott volt Makay Gusztáv is.

     Az első évfolyam 4. számában fedeztem föl Makay Babits-esszéjét, mely úgyszólván a nagy költő halála pillanatában született:

     Nem volt politikus. A politikus célja a tett, és a pillanat esélyeit mérlegeli. "Én nem vagyok reálpolitikus s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit — írja Babits önéletrajz-kötetében. — Feladatom ennek épp az ellenkezője... író vagyok, a szellem embere. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei". A szellemi költő tehát a lelkiismeret és az örök szellem szava, figyelmeztetés és őrködés az ingatag kor veszélyei között. Így szabadabb, mint a tett embere; s ehhez a függetlenséghez jó iskola volt az elefántcsonttorony költői magánya. "A politikus a viszonyoktól függ. A cselekedet sohasem szabad. Szabad csak a gondolat lehet a földön; és a szó, a kimondott gondolat. De ez néha már maga is cselekedet".

Morzsák

     „A szerelem: adni és elfogadni, de nem követelni.” (R. Menasse)  

     Egyes emberek kanárit tartanak, mások csatlakoznak egy párthoz. (?) 

     "Négy feleségét négy különböző vallásból választotta, hogy bizonyítsa, egyik vallás sem kedvesebb előtte a másiknál, és hogy minden felekezetnek igazságot szolgáltasson" (Akbar sahról írja Germanus Gyula) 

     "A civilek, a család? Talán elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának.” (Ottlik Géza) 

     "A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott, fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége, s a rabság, tilalmak, kényszerek nagy mérvű megritkulása." (Ottlik Géza) 

     "A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt." (Rochefoucauld) 

     "Én tul vagyok e bus országon

      És tul vagyok e gonosz világvégen

      Hazámon és Európán át

      Visszajutottam magamhoz."
                   (Babits) 

     Ha egy ember valóban jól evez, s csapatát bajnoki címhez juttatja, de maga a győzelem után nem lehet klubjában a csapat tagja, nagy a valószínűsége annak, hogy ez az ember egy nő. A zürichi Grasshopper klubban 100 százalék. Szívesen fogadnak ott felszolgálónőket, s másokat, akik a csónakházban dolgoznak, de tagok 115 éve csak férfiak lehetnek.   
     A Grasshopper evezőseinek csatakiáltása: Akartok sört? Nem! Akartok nőt? Nem! Hát mit akartok? Győzelmet, győzelmet, győzelmet! (Újsághír, németül markánsabban hangzik: Sieg, Sieg, Sieg!)     

    „Ami új, úgy gondolom, hogy a szélsőjobb már nem springercsizmában menetel, hanem öltönyben, nyakkendőben.” (Sibel Kekilli, Tagesspiegel, 2019)

Szegedi képek

 2010

Fadrusz, Babits, József Attila

     Babits Mihállyal akartam kezdeni beszámolómat, de annyira megragadott Fadrusz feszülete a Dómban, hogy először róla kell írnom. A feszülő test szépségéről, simaságáról, ahogy elővillan a sötétségből. Rejtőzködése (arcát eltakarja leomló haja) titokzatossá teszi a szobrot. Még inkább megilletődünk, amikor megtudjuk, hogy a művész önmagát kötötte fel a keresztfára, s egy fényképésszel különféle helyzetekből felvételeket készíttetett. Fadrusz a realizmus formanyelvével mintázta meg a szenvedő Krisztust, de műve magán viseli a kor szecessziós törekvéseit is. Bronz változatát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Az eredeti gipszmintát Fadrusz Pozsonynak, szülővárosának ajándékozta. (Virágvölgyi búcsújáró templom, ill. az Evangélikus Líceum kápolnája.) A dómbeli másolat sokáig a Móra Ferenc Múzeumban volt, mígnem 1979-ban a Dóm egyik sarkába került.  

Fadrusz: Krisztus

     Egyébként csöndesen nyugodott a "Porváros" az őszi napsütésben. (Végre Babits!) Budapest zihál még, vajúdik. Babits nevezte Szegedet Porvárosnak, hozzátéve: „De a por néhol csillogó, és a Porváros néha szép.” A magyar szürkeség (hasonló értelemben, mint Adynál a magyar Ugar) felbukkan Babits Juhász Gyuláról írott bírálatában is: „Milyen (…) az uralkodó érzés verseiben? Egy szóval megmondhatjuk: a szürkeség fájdalma. 'Ó, én vagyok a szürkeség maga!'” (1907) Később így ír: „Vidéki költészet, nem nagy skálájú és szürke, mint a tanyai homok. De a homok fölröpül az érzelmek forró szelében, szállni tud, mint a felhő, s néha egy homokszem megcsillan, mint a gyémánt.”  (1938)

Az udvaron

      Babits Bajáról került ide 1906-ban helyettes tanárnak a főreáliskolába. (Ma Vedres István Szakközépiskola.) Munkáját lelkiismeretesen végezte. Igazgatója szerint: „Alapos képzettségű, pontos és lelkiismeretes tanár.”

      Babits iskolája falán a dombormű Borsos Miklós alkotása, 1972.

Itt tanított Babits tanár úr

 

Az iskola falán

     Első lakhelyén a Vitéz utca 16-ban nem érezte jól magát. Fennmaradt viszont az az igénylőkönyv, amelyben a tanárok az őket érdeklő könyveket az iskola számlájára megrendelhették. Babits 52 (!) művet rendelt, a legnagyobb részük klasszika filológiai vonatkozású volt. Elkövette azonban azt a hibát, hogy Erkölcs és iskola címmel megfogalmazta nevelési programját. Nem is kapta meg a párizsi ösztöndíjat, sőt az erdélyi Fogarasba helyezték. Másik lakhelyén, a Szent György utca 11-ben születtek a méltán híres sorok:

     „Ó mennyi város, mennyi nép.
      Ó mennyi messze szép vidék!
      Rabsorsom milyen mostoha,
      Hogy mind nem láthatom soha!”  

     A József Attiláról készült képek általában szomorúságot sugároznak, persze van néhány mosolygós képe is. A szegedi Dóm előtti árkádsor alatt épült Nemzeti Emlékcsarnokban levő bronz „arcképe” Tápai Antal alkotása.

József Attila

     Talán Németh Andor írása érzékelteti legjobban költőnk vidámabb alkatát: „Attilának jót tett a népszerűség. (A Horger-ügy után , 1925 szeptemberében Bécsben.) Kitárulkozott, mint a virág, ha öntözik. Sugárzott, ujjongott, lelkendezett, valósággal ficánkol az elégedettségtől. Mámorosan boldog volt, s ez a boldogság olyan erővel áradt, sugárzott a személyiségéből, hogy mindenkit, aki a közelébe került, megdelejezett. Öröm volt együtt lenni vele.” Hát hogyne, ha valakit Lesznai Anna, Balázs Béla, (ő is szegedi), Lukács György dicsért.

Az egyetem előtt

 

Brüsszel körút

     Szegeden a költő először Koroknay Józsefnél (első két kötetének kiadója) lakott, Templom tér 2, majd hamarosan a Brüsszeli körút 2 szám alá költözik. Szobra konokon áll az egyetem sarkánál. (Varga Imre, 1964). Eltanácsolása után született a következő vers:

      „Kertész leszek, fát nevelek,
       kelő nappal én is kelek,
       nem törődök semmi mással,
       csak a beojtott virággal.
       …….
       Tejet iszok és pipázok,
       Jóhíremre jól vigyázok,
       Nem ér engem veszedelem,
       Magamat is elültetem.

       Kell ez nagyon, igen nagyon,
       Napkeleten, napnyugaton –
       Ha már elpusztul a világ,
       Legyen a sírjára virág.”
                                     (1925. ápr.)

     Úgy látszik az ifjúság ereje, hite határtalan.

                                                                 

A bűnökről

 2012. 04. 01.

1.    kevélység

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.”

                     (József Attila)

     Az egyik német rádió sorra vette a halálos bűnöket: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, a jóra való restség. Könnyű a világot, csupán a többi embert vétkesnek találni mindeme bűnökben. Igazabb, becsületesebb Váli Dezső gondolata: „ha bűnt látsz a másikban, keresd magadban a párját, biztosan megtalálod.” (deske.hu)

     Heribert Niederschlag a kevélység teológiai meghatározását adja: a kevélység elfordulás Istentől. Az ember úgy véli, nincs szüksége Istenre, sőt a helyébe akar lépni. Madách Lucifere a teremtőt is bírálja:

Te nagy konyhádba helyzéd embered,
S elnézed néki, hogy kontárkodik,
Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli…

     Egy vatikáni konferencián a következőképpen állították össze a 21. század bűneinek listáját: droghasználat, környezetszennyezés, génmanipuláció, klónozás, szociális igazságtalanság, gazdasági igazságtalanság. Van-e kiút?

Van Gogh: a börtönudvaron, artes liberales.hu

2.    A fösvénységről, kapzsiságról

A fogak csikorgatása

     Manfred Becker Hubertit hallgatom. Arról beszél, hogy haszonra törekedni természetes dolog, megengedhető, sőt szükséges. Csupán a túlzást ítéli el, amikor valaki „mindent” meg akar szerezni magának, tekintet nélkül arra, hogy mások ebben tönkremennek.

     Közbeszúrás a halálos bűnről.→ A halálos bűn következménye a második halál: nem jutok be a mennyek országába. Ahogy Assisi Szent Ferenc írja Naphimnuszában:

Jaj annak, akit a végső perc halálos bűnben talál!
Boldogok, akik szent akaratodban megnyugosznak:
A második halált nem kell elszenvedni azoknak.

     A mai teológusok már nem ilyen szigorúak, nem beszélnek halálos bűnről. Inkább így fogalmaznak: nem keresztényi dolog a fösvénység vagy a kapzsiság bűnébe esni. A bűnösöknek azt tanácsolja, hogy változzanak meg, tűzzenek ki új célt maguknak, hogy igaznak bizonyuljanak Isten előtt. Az adócsalók, a korruptak már gyermekkoruktól fogva rosszul nevelődtek. A gyermeknek is meg kell tanulni bizonyos dolgokról lemondani.

      „Akkor lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és a prófétákat mind Isten országában, magatokat pedig kirekesztve onnan. Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

                                                        (Lukács: 13, 28)

3.    A bujaságról

     Ez alkalommal egy riporternő faggatta Manfred Becker Hubertit, s megjegyezte, hogy a bujaság a legszebb a bűnök közül. Persze Huberti professzort nem lehet zavarba hozni. Világosan tudja, hol a határ élvezet és bűn között. (Lust és Wollust)

     Az önző, egoista magatartást tartja bűnnek, ha valaki csupán ebben leli örömét, tekintet nélkül partnerére. A középkorban maga a szexualitás volt bűn. Azóta alaposan megváltozott a felfogás. A múlt század 70-es éveitől kezdve a legtöbb teológus azt vallja: nem csupán a gyermeknemzés lehet célja az együttlétnek, hanem az öröm.

     Nemrég Spanyolországban járva az Escoriálban nagyon meglepődtem, hogy bizonyos „El Bosco” képei láthatóak a falon.(Csak nem? Később kiderült: igen!!!) A Pradóban már kerestem „El Bosco” vásznait…

     „A hét főbűn” c. képénél fontosabb volt két triptichonja: A szénásszekér és A gyönyörök kertje. A baloldali oldalszárnyakon az Édenkertre ismerünk, a jobboldaliakon a Pokolra. A szénásszekér középső táblája az ember bűneit ábrázolja: „A világ szénaboglya; mindenki annyit vesz magának belőle, amennyit kaphat.” (Flamand közmondás, az a kor értékvesztett kor volt.)

     A gyönyörök kertje más, és értelmezése is vitatott. Vannak, akik szerint a szerelem bűnét mutatja be, mások azon a véleményen vannak, hogy a középső táblán az Édenkert folytatódik. (Ennyire közel van egymáshoz a kettő?)

Bosch: A gyönyörök kertje

 

     El Bosco ismertebb neve: Bosch.

4.    Az irigységről

     Heribert Niederschlag beszél erről az elkerülendő bűnről. Először Káin és Ábel történetét említi, majd Józsefét. A közös az, hogy ha valaki valamilyen előnnyel rendelkezik, nagy bajba keveredhet. Nagy Gergely pápa (540-604) sorolta az irigységet tételesen a halálos bűnök közé.

     Ha irigységet érzünk, az természetesen lehet pozitív, előrelendítő is. Csupán a mérték a fontos. Augustinustól megkérdezték egyszer, lehet-e szenvedély nélkül élni. Azt válaszolta, hogy érzéketlenül, tompán élni minden bűnök közül a legnagyobb.

Fontos azonban, hogy ne az érzelmek uralkodjanak rajtunk, hanem mi uralkodjunk az érzelmek fölött. Legjobban úgy küzdhetjük le az irigységet, ha felismerjük önmagunk

     Nietzsche figyelmeztető szavai : „A sivatag nő, jaj annak, akiben sivatag van.”

5.    A haragról

     A haragból – indokolt esetben – nem árt egy pici. Annak van pozitív hatása, kezdi Heribert Niederschlag előadását. Meghatározása szerint a harag agresszív törekvés valamely sértésnek megtorlására. Ha várakozásaink nem teljesülnek, akkor keletkezhet a düh és a harag.

     A professzor elmeséli Nagy Sándor történetét, aki legjobb barátját ölte meg haragjában. Persze később megbánta a dolgot, de már késő volt, maradt a gyász és a fájdalom. Az embernek, mint oly sokszor elhangzott, uralkodnia kell indulatain. Ehhez kapcsolódik egy verssor:

„Nem mindenkiben jut az ész felül.”  (Villon)

A forradalmakat is a harag indítja el: a jogtalanság elleni tiltakozásból fakadnak.

Irodalmi példákkal zárom beszámolómat:

„Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét…” 

 (Homérosz)

Hogy szerettem gyermekkoromban a következő sorokat:

A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!

(Petőfi)

Végül:

Ama nap, a harag napja,
e világot lángba dobja:
Dávid és Szibilla mondja.

Mily irtózat fog az lenni,
ha a Bíró el fog jönni
mindent híven számbavenni.
……………………
Vesd a gonoszt kárhozatra,
a vad lángnak átaladva;
engem végy a hív csapatba!

Esdve és ölelve térded,
hamuvá tört szívvel kérlek:
őrizz, hogy jó véget érjek!

(Tommaso da Celano)

6.    A torkosságról

De sok bűn van! Alig győzőm leírni.

     Manfred Becker Huberti a torkosságról beszél. Legtöbbször az evésre és az ivásra gondolunk a torkosság kapcsán. De sokkal többről van szó. Mindenféle túlzás elítélendő. (Az is például, ha valaki túlzásba viszi a szépítkezést!)

     A múltban a torkosság azt is jelentette, hogy más elöl eszem el az ételt, ha nem tudok parancsolni magamnak. És: mértéktartással tisztelem a teremtőt!

      Lehet, hogy a szerzetesek picit kövérek voltak, azonban kellett egy kis zsírréteg, ugyanis a kolostorokban nem fűtöttek. Kivéve a konyhában, a betegszobában és az apátúr (!) szobájában.

      A barátok sört ittak, a víz ihatatlan volt, a bor drága.

     Az egyház ma is elítéli a torkosságot. Nem illő dolog túl sokat enni. Ne együnk sokat, de finomat lehet! Az evés élvezete nem idegen az egyháztól. Csupán a mértéken van a hangsúly! A mértéktartás akkor jó, ha én vállalom, s be is tartom fogadalmamat. Ha kényszer, akkor nem jó.

     Gimnazista koromban gyakran levettem a polcról Petronius könyvét, a Trimalchio lakomáját. (Nagyon tiszteltem a latin írókat.) Ez a mű az elveszett Satyricon része, melyben az író a felkapaszkodott Trimalchiót és az eszeveszett római dáridót gúnyolja ki. (Lásd még Sienkiewicz Quo vadis? c. regényét és Fellini Satyriconját.)

     „… nem a marakodás volt az egyedüli zűrzavar, hanem ezenfelül még egy kandelábert is feldöntöttek az asztalon; ez minden kristályedényt ízzé-porrá zúzott, és hozzá néhány vendéget forró olajjal fröccsentett tele. Trimalchio, nehogy azt higgyék, hogy felizgatta a kár, megcsókolta a fiút, és azt mondta neki, hogy másszék fel a hátára. Egy szempillantás és már a nyakán lovagolt az, tenyerével pedig egyre ütögette a vállait, s nagy nevetve kiabált:
- Pofi, pofi, hány pufi?

Hát hogy jól meglovagolta Trimalchiót, ez nagy edényben bort kevertetett, s valamennyi szolgának, akik lábunk felől ültek, egy ital bort adatott, de megtoldotta ezzel a kikötéssel:
- Ha valamelyik nem akarná elfogadni, loccsantsd a fejére. Elég volt a komolyságból, most jöhet a vígabbja!

     Erre a kedélyeskedésre következtek a csemegék, és komolyan mondom, már attól is rosszul leszek, ha visszagondolok rájuk. Fenyőmadár helyett ugyanis mindenkinek hízott tyúkot szolgáltak fel és töltött libatojást; Trimalchio egész rábeszélő tehetségével kérlelt bennünket, hogy együk meg ezeket, és azt is mondta, hogy ezek is csirkék, csak a csontokat kivették belőlük.”
                                                 (Fordította Révay József)

7.    A restségről

Elérkeztünk a hetedikhez, az utolsó főbűnhöz.

     Azt akarja Isten, hogy báránykái mindig dolgozzanak? – kérdezi Manfred Becker-Huberti. Persze az élet dolgait el kell rendezni. Ezért állították össze a régiek a bűnök katalógusát.
     Ezekkel a halálos bűnökkel úgy vagyunk, mint a sóval: kis mennyiségben nélkülözhetetlenek az életben, nagy adagban mérgek. Egyensúlyba kell hozni a munkát és a pihenést. A barátok a kolostorban sétálgattak, sőt külön termük volt a rekreációra. Ide lehetett visszavonulni, olvasni, gondolkodni.

     Becker-Huberti a protestáns munkamorálról is szót ejt. A kálvinisták azt tanították, hogy a földön is sikeresnek kell lenni azoknak, akik „odafönn” kedvező elbírálásra tartanak igényt. Nincs kibúvó, folyton-folyvást dolgozni kell. Bár ez a szemlélet ma már nem olyan szigorú.
     A teológusok egyébként a szív restségéről, a tetterő hiányáról beszélnek. Az emberi lét csorbul, ha nem teszek meg bizonyos dolgokat, ha nem valósítom meg önmagamat. Másrészt ott a szieszta, mely a mediterrán világban hozzátartozik az ebédidőhöz.

     Az utóbbi kétszáz évben a technika fejlődése határozta meg életritmusunkat. Mindent azonnal, most, itt, minél nagyobb mennyiségben birtokolni. Ezt követeli a gazdaság. Ettől kell megszabadulni. Vissza kell találni önmagunkhoz, különben rabszolgává válunk….

Babits két versének részletével búcsúzom:

Örök feladatban élek,
mint befogott diák.
Nem ismerek szabadságot,
csupán felszabadulást.

 
Mennyi munka, vád, igéret!
Multam foglya vagyok én.
Igy fonódik önnön únt
hálóba aki vén. 

De jó lenne szabad lenni,
ujra ifju és szabad,
kit e földön nem nyügöz még
se szerep, se feladat!

 
Nekem már csak ritka-ritkán
mosolyog egy pillanat,
bús diákként, lecke végén,
visszalopni magamat.

(Restség dicséreti)

Babits felfogása a bűnről első verseskötetében:

Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
      csökönyös önkény
s orvosolhatatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládáját teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohse érdemelték
     nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
     új utakat tör.

(Óda a bűnhöz)

Utóirat a bűnökhöz

Most bármit olvasok, mindenhonnan ez a téma kerül szemem elé:

      "A totalitárius állam erőszaka oly nagy, hogy megszűnik eszköz lenni, és egyfajta misztikus, vallásos hódolat, rajongás tárgyává válik.

     Mi mással lehetne magyarázni egyes gondolkodók olyasfajta elmélkedését, hogy a zsidók lemészárlása elkerülhetetlen az emberiség üdve céljából, s hogy akik erre a belátásra jutottak, készek voltak a mészárszékre vinni tulajdon gyermekeiket - a haza boldogsága érdekében készek voltak arra az áldozatra, amelyet valaha Ábrahám hozott."   (Grosszman: Élet és sors, 245)

       "Gyónás után hazatérünk, s kínos és aggályos figyelemmel kerüljük a bűnre csábító alkalmakat, nehogy a reggeli áldozásig beszennyezzük frissen mosott lelkünket. Ez a vállalkozás meglehetősen reménytelen; s aki megállja, hogy ne vétkezzen hajnalig 'szóval és cselekedettel', az alighanem bűnbe esik 'gondolattal', mert csodálatosképpen soha nem merül föl a lélekben oly sok, oly változatosan bűnös gondolat, mint a gyónás és az áldozás között eltelő időtartam rövid óráiban."  (Márai: Egy polgár vallomásai, 1990, 114. - Márai egyházi iskolába járt Kassán!)

Zárásként jó lesz Kant gondolata: 

      „A lustaság, a gyávaság és a hamisság (Falschheit) közül az elsőt tartják a legmegvetendőbbnek, de ez az ítélet igazságtalan. A gyávaság nélkül a vérszomjas emberiség már elpusztította volna önmagát. A hamisság nélkül az összeesküvők között nem lenne áruló, aki megmentené a többséget. Lustaság nélkül a szakadatlan gonoszság szabad utat nyerne, és még több bajt okozna, mint amennyi már most létezik a világban.”  (Német újságcikkből, saját fordításom)

Holbein. Ádám és Éva