Tamási Áron: Öreg pillangó

 

                                                                                                    Nagy Imre rajza

                                                           „… nem is / olyan nagy dolog a halál.” (Babits)

 

     „Hamar-követje a tavasznak, / Hímes pillangó, idvez légy!” Így kezdi Csokonai A pillangóhoz c. versét, s a pillangó szárnyát a Psychével asszociálja. Nagyon meglepő, hogy Tamási novellája címében egy öreg pillangót idéz meg. Létezik ilyen? Az elsőről tudjuk, hogy a tavasz követe, rokokó szépség, s a szerelmet jelenti. De mit gondoljunk a másodikról?

     Mindenekelőtt hadd jellemezzem a műfajt. Természetesen ennek a novellának az alapja egy anekdota, mely arról szól – jól hangzana élőszóban is -, hogy a főhős, Nagy Mihály megtréfálja a falu népét, azt állítván, hogy baleset érte, s már a halálán van. De mielőtt a siratóasszonyok belekezdenének a búcsúztatásába, fölkel az ágyából, s megvendégeli a gyászoló gyülekezetet.

     Tamási novellája azonban nem csupán egy szójátékra épülő, humoros történet, hanem egy élethelyzet bemutatása is, amikor a magányos, öreg férfi úgy érzi, hogy valaminek történnie kell. A mozdulatlanságot, a napok egyforma ismétlődését oldja fel merész tettével.

     Az anekdotikus hangütés elsősorban a novella második részére jellemző. Az első rész az idős ember magányos, hajnali óráit mutatja be. Itt a hangulati, érzelmi motívumokon van a hangsúly. Igaz, az elbeszélő rögtön az elején jelzi, hogy ezen a napon valaminek történnie kell. Az „örök egyformaságot”, ha csak rövid időre is, megszakítja „egy nagy esemény”. De Tamási ezt az egyformaságot is érzékletesen festi le: a hangok egyelőre csak finoman árnyalják a sötétséget. Először a kakasok versenyeznek nagy buzgalommal, majd megszólalnak a kutyák is, de ők csak szórványosan hallatják hangjukat.

     Később „a derengés csendjében” a ház körüli teendők kerülnek sorra. Mint egy impresszionista festő, fölfesti az égre az elbeszélő a fény fokozatos erősödését is, a pirosba hajló falevelek villódzását. (Ebből tudjuk: ősz van.) S ezzel egyidejűleg a lélek rezgését is: „lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.”

     S aki nagyon szeretné, hogy történjen már valami, útnak indul. Persze a mi hősünk nem gondol nagy, felfedező útra. Más országba, kontinensre nem jut el, de még a szomszéd faluba sem. Az országúton azonban „feltűnt egy teherautó, amint hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva.” Az öreg csak az utolsó pillanatban tudott félreugrani.

     Ekkor talán a hajnali „vándornak” is eszébe villant, de az olvasónak bizonyosan, hogy maga a végzet vágtatott vele szemben egy óriási teherautónak álcázva. Az "öreg pillangó" ebben őszi időben csapong élet és halál között, s nem sokon múlott, hogy el tudta kerülni halálát. Nyilván ez a váratlan veszélyhelyzet adta az ötletet, hogy eljátssza a ”folytatást”. Kosztolányi is azt kérdezte versében: „akarsz-e játszani halált?”

     Veszélyes játék. De a falusiakat ez nem rémíti meg, koccintásra emelik mosolyogva a poharukat. S talán épp ezt üzeni a mű: fogadjuk el a játékot, s tudjunk örülni együtt annak, hogy csak játék. 

Ottlik Géza: Uszodai tolvaj

 

                                                                                       Ottlik Géza, 1977, Wikipedia

     „A kisváros széles, falusias utcája beledermedt a korai kánikulába. Semmi nem mozdult, csak a levegő rezgett, mint vékony olajréteg, mindig szemmagasságban.”

     Jellemző ez az idézet a mű egészére. Mintha nem történt volna semmi, minden mozdulatlan. Csupán egy pici remegés sejteti a mélyben lejátszódó drámát. Ottlik novellájában a cselekvés, a tett is fontos, de még inkább a lélektan, a két kamasz jellemzése, megformálása, akik szinte beleolvadnak a többiek villanásszerű portréjába, s szinte együtt lélegeznek velük.

     A novella először az Új Idők c. konzervatív hetilapban jelent meg 1946-ban, majd a Minden megvan c. novelláskötetben (1969, 1991). Bár Ottlik legfontosabb műve az Iskola a határon c. regény (1959), novellái is jelentősek. Ottlikot a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaként tartjuk számon, novelláiban Kosztolányi követője. Számára is elsősorban a jellemábrázolás, a belső történés a fontos. A módszerről egy másik író kapcsán így ír: „a ’belső jellemzés’-sel, a személytelen realizmussal, a cselekmény közbeszólás nélküli ábrázolásával”, szűkszavúsággal megfoghatatlanul többet mond mindannál, amit az író valaha is el tudna mondani. (Próza, Magvető, 1980, 152)

     A fentiek rá nem teljes mértékben igazak, hiszen az elbeszélő a két főszereplő jellemzésével kezdi a történetet. A 17 éves fiúk, Cholnoky Gábor és Szomor Péter, sokban hasonlítanak egymásra: egy osztályba járnak, mindketten jó matematikusok. De ”mint fán nem nő egyforma-két levél”, különböznek is: Cholnoky nagydarab, lomha mozgású és gondolkodású fiú. Unalmasnak, szürkének látszik. Öltözködése is az akkori szokásnak megfelelően merev: nyakkendőt, kalapot visel a kánikulában is. Igaz, szegény fiú, félárva, csak egy ruhája van. Most kapta meg kéthavi keresményét. Szomor ellenben csinos fiú. Úszóbajnok. Esze alkalmi szeszélynek, csillogásnak tűnik. Családja gazdag, „kastélyban” laknak. Mindenben sikeres, a társaság kedvence. Öltözéke sportos, szándékosan hanyag, nem törődik vele, hogy nadrágja olajfoltos.

     Ilinek, Szomor egy évvel idősebb nőérének a jelenléte is fontos. A jegyvásárlásnál jótékonykodik, bár lehet, hogy ez nem kellett volna, hisz Cholnokynak volt pénze. Ili divatos frizurát visel, modora kissé pökhendi. Le is torkolja Cholnokyt, akinek egy könyvről megvan a saját véleménye.

     Innentől kezdve az uszodai élet leírása következik. Kis jelenetek mozaikszerűen következnek egymás után. Az író kamerája mindenekelőtt Szomort követi, aki Gizit tanítja úszni. A fiúk őt ajánlották oktatónak mint legjobb úszót, szinte felkínálva neki a lányt. Majd odamegy a napozó Cholnokyhoz és Ilihez. S itt egy nagyon fontos dolog történik. Szomor megérzi, hogy „kettejük közül Cholnoky a rokonszenvesebbik.” Váratlanul Gizi  is faképnél hagyta. Újra tennie kell valamit. Odaint egy fiút („nagyfülűt”), aki mérni fogja az edzéseredményt. Végre ő a főnök.

     A következő mozaik újra Cholnoky és Ili párosa: Cholnoky részéről kisebbrendűségi érzés, Ili részéről elégedetlenség. Nem Cholnokyval, hanem az egész helyzettel: egy poros kisváros uszodájában lenni egy gimnazista társaságában, nem valami felemelő érzés.

     Szomor újra a fiútársaság középpontjában. Kitűnő időt úszott, egy "kölyök lány" szerelemmel nézi, akit észre sem vesz. De Gizibe beleszúr, majd nem akarja elengedni, találkozót beszél meg vele. Közben gondolatban készül a tettre, amellyel felülkerekedhet Cholnokyn is. Nagy nyugalmat parancsol magára, amikor végrehajtja a lopást. A finom lélekábrázolás itt is felfedezhető. Viszont a tett elítélésében Ottlik nem finomkodik: szörnyű veszteség, iszonyúan durva, mocskos cselekedet. Hogy ellopták a pénzét, Cholnoky számára akkor derül ki, amikor ki akarja fizetni Ili sörét! Feloldozás nincs. Szomor Cholnoky legérzékenyebb pontját találta el. A másodszor is megalázott fiú – az első a pénztárnál volt – szégyelli magát. Szomor az erősebb. Az utolsó mondatnak ez az értelme: „Megyek – morogja a fiú (Szomor) unottan, aztán nagyot ásít, hogy kivillannak egészséges, fiatal fogai.” Mintha egy ragadozó vadállat villantaná ki fogait.

     A Virrasztók c. hosszabb elbeszélésben (1946) folytatódik kettejük "párharca". A 2. világháború utolsó évében játszódik a történet. Ekkor már mindketten felnőttek, és súlyos döntések előtt állnak. S noha Cholnoky, a csillagász, visszahúzódó alkat, mégis ő a rokonszenvesebb. Ám Szomor viselkedése sem kifogásolható most erkölcsi értelemben, hiszen cselekvésre szánja el magát a város rettenetes kiszolgáltatottságában.

Kosztolányi Dezső: Szemüveg (elemzés)

 

                                                                  Kosztolányi Dezső    cultura.hu

                                                               "Most élezd, olvasó, látásod:

                                                                        lásd a valót, mert vékony most a fátyol,
                                                                        s így nem lesz nehéz áthatolni rajta!"
                                                                (Dante: Purgatórium, 8. ének, Nádasdy Ádám ford.)     

     „Negyvenéves múlt.” Ezzel a mondattal kezdődik a novella, mely rögtön megpendíti a fő témát, az idő múlását és a mulandóságot. A testi bajok, változások figyelmeztetik az embert, hogy az, ami eddig magától értetődő volt, az most már korántsem az. Például a szem romlása. Igaz, egyelőre nem jelent veszélyt, csupán arról szól, hogy főhős ettől kezdve másként látja a világot:

           Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel

           egyszer fölébredsz és aztán sokáig

           nem bírsz aludni. 

                  (Ha negyvenéves…, 1929)

     Az orvos a presbyopia latin szakkifejezéssel diagnosztizálta a főhős szemének állapotát, melynek jelentése öregszeműség. A narrátor tapintatosnak érezte ezt az orvos részéről. Mondhatta volna – játszik a költő a szavakkal -, hogy „aggkori messzelátás” vagy „öregkori vakság”. Más szóval messzelátó, mely itt azt jelenti, hogy a távoli, messzebb levő dolgokat jobban látja, viszont a betűket, mint ahogy a vizsgálat megmutatta, kevésbé jól. Az orvos a folytatást is látja, azt, hogy mi fog bekövetkezni évek múltán. Számára ez mindennapos gyakorlat, érzelmileg nem érinti. A főhőst viszont megrázza, mert minden ember egyedüli példány, mint tudjuk a Halotti beszédből.

      A szemüvegesek közé fog tartozni, ebbe a gyerekszemmel furcsának tűnő, nagy társaságba. A legmeglepőbb az, hogy önmagában felismeri „boldogult édesapját”, amikor a tükörben megnézi szemüveges arcát. A novella azt a pillanatot ábrázolja, amikor a nemtudásból tudás lesz, amikor az ember ráébred, hogy a mulandóság rá is vonatkozik.

     Kosztolányi novellája modern novella, amely azt jelenti, hogy a külső eseményekről a hangsúly a belső történésekre tevődik át. Ebből következik, hogy a narrátor nem annyira objektív, mint a folyamatokat kívülről bemutató elbeszélő, sőt főszereplőjévé válik a történetnek. Az ő érzései, gondolatai állnak a középpontban.

     Olyannyira, hogy a narrátor olykor E/1-re vált át. Az első tűnődése még a meglepetést, a gyerekes reagálást tükrözi: „Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törődtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával1. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem.”

     Majd következik a „messzelátó” jelentéseivel való játék. A szó nemcsak az öregedésre utal, hanem ezzel összefüggésben sokkal többre: „Messzelátó vagyok – szavalgatott magának –, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk előtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”

     Végül elégikus hangon, beletörődéssel zárja tűnődéseit: „Ez a rend – töprengett. – Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tőlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tőle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelőtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”

     A „beüvegesedik” még a szemüvegre utal, a „megüvegesedik” azonban a halálra.

     A központi, címadó motívum, a szemüveg, a mű második részében válik jelentőssé. Nem csupán arról szól a novella, hogy a főhősnek új szemüvegre van szüksége. Ez csak elindítja az érzelmi hullámzást, a gondolkodás, a tűnődés folyamatát, melyek során áttekinti szinte az egész életét. Amikor újra élesen lát: „gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” Később a tükörben édesapjára ismer. Örül annak, hogy új közösségbe fog tartozni, s a legapróbb betűt is könnyedén olvassa. Ugyanakkor a nap végén az egésznek a mélyebb értelmét keresi, s arra a következtetésre jut, hogy távolodik a világtól - hisz „messzelátó” -, melyben oly sok „rondaságot” látott. A távolodás végső állomása a halál.

     A novella az eseményeket kronologikus sorrendben meséli el. Az expozíció az első bekezdés. A bonyodalom a szemfájással kezdődik, majd a fordulatot a diagnózis okozza a „mindennapok drámájában”. A következőkben, a második nagy részben már a lélekrajz lesz fontos, a szembesülés az öregedés gondolatával. A novellát a beletörődés, sőt a halál megsejtése zárja. Erre utal a „megüvegesedésen” kívül, immár egyedül maradva, a lámpa lekapcsolásának és az elalvásnak a motívuma is.

     Kosztolányi stílusa, mely rögzíti a lélek legfinomabb rezdüléseit, alapjában véve realista, de olykor az impresszionizmus, illetve a szimbolizmus jegyei is felfedezhetők. Példa az impresszionizmusra: „Egyszerre kifényesedett előtte minden: a betűk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az őszi felhő, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.” A szimbolizmusra: „Messzelátó vagyok.”

     Nagyon hatásosak a novella kezdetén s a végén a rövid, tömör mondatok, melyek keretbe foglalják a kis történetet.

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.

Karinthy Frigyes: Caesar és Abu Kair

 

                                                                A játszótársam, mondd akarsz-e lenni,

                                                                 akarsz-e mindig, mindig játszani….

                                                                                        Kosztolányi

      Karinthy volt a legjátékosabb magyar író. Állandóan játszott. Nem akárkik voltak társai ebben. Ott volt pl. Kosztolányi Dezső. Karinthy feltehetően a sakkban is sokra vitte volna, de ő inkább az írást választotta. Ez a novellája is olyan, mint egy feladvány: találd ki, miért hal meg két szenvedélyes sakkjátékos.

     A Caesar és Abu Kair c. kettős novella egy-egy anekdotára épül. Az anekdota olyan rövid, általában humoros, csattanóval végződő műfaj, melynek főhőse ismert történelmi személyiség. A két történet kevésbé humoros, viszont roppant izgalmas. S a csattanó a halál. Ugyanakkor a példázat jegyeit is felfedezhetjük bennük: Karinthy novelláiban legtöbbször a gondolat kap fő hangsúlyt. Tanulságai ma is érvényesek.

     Összeköti a két történetet maga az Indiából származó sakkjáték, mely „csodálatos mesterség”, s melyről Ben Juszuf is „elragadtatással” beszél. Azt is fejtegeti, hogy a játék felfedezésében milyen nagy érdemei vannak Indiának. A fő motívum az a szenvedély, mely a titokzatos Abu Kairt és a Caesart foglyul ejtő kalózt, Ben Juszufot is rabul ejtette.
     A mindentudó író-elbeszélő mindkét esetben objektív hangnemben kezdi elmesélni a történetet, majd a szituáció felvázolása után zaklatott monológ, párbeszéd jelzi, hogy drámaivá válik a szereplők viszonya. Ugyanakkor különlegessé teszik a novella hangulatát Az ezeregy éjszaka meséiből ismerős motívumok: Bagdad, a tigris, a hajózás, a kalózok, a párbaj: életre-halálra.

     Karinthy az első novellában céltudatosan, lépésről lépésre vezeti olvasóját a tragédiához vezető úton. Kezdi a sakkjáték történetével, majd bemutatja Abu Kairt, aki a sakk megszállottja. Olyannyira, hogy a külvilág nem is létezik számára. Majd az első három bekezdés után váratlan haláláról számol be.
     Míg Abu szimplán megőrült, s a tigrist lónak nézi, Ben Juszuf valóságos ellenféllel játszik: Caesarral, aki fölényesen, megvetően szól a sakkról. Juszuf nem tudja, kivel áll szemben. Mi sejtjük, hisz a második rész elején megismerkedünk vele. Caesar nem könnyű ellenfél. A címben sem véletlenül áll az első helyen.
     Az ifjú Caesar arról volt nevezetes, hogy a fórumon nem „tisztességes” eszközöket vetett be. Nem tanulmányozta a szónoklat művészetét, melyben a meggyőzés, az érvek fontos szerepet játszanak. Inkább az ellenfél magánéletéről szerzett be információkat, melyek már akkor is félelmetes fegyvernek bizonyultak.
      Itt persze az életéről volt szó, s váratlan húzásával megmentette magát. Ben Juszufot az elvakult szenvedély vezérli. El se tudja képzelni, mire készül Caesar, aki teljes sikert arat, a legénység is behódol neki, s a hajórakományát eladva, anyagilag is jól jár.

     Azért ne gondoljuk, hogy a szabály megszegése minden esetben jó. A novella Caesarjának előéletét ismerve, erre nincs garancia.

Adjon az Úristen...

 

János bácsi

   

2012. 12. 20.

     Nemsokára eljön János-nap, de már János bácsi nélkül. Nagy családi ünnepeken mindig mellette ültem. Elmesélte, hogy volt régen a szőlőben, a földeken, háborúban és békében. A bor aranysárga volt, s izzott a napsugárban, csillogott a félhomályban. - Péter! Jobban járunk, ha iszunk! - mondogatta az öreg.

     Ebben az évben már nem hangzik fel a János-köszöntő és a János-áldás:

                   Zendüljön föl János hangos énekekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel.

                   Valamennyi csillag ez magas égen van,

                   valamennyi fűszál e kerek földön van,

                   annyi áldásokkal áldja meg az Isten!

                   Adjon az Úristen erőt, egészséget,

                   holta után pedig örök dicsőséget,

                   vigye lelkét mennybe, örök dicsőségbe!

*

         Tu, felix Austria

         A bécsi utakról jut eszembe: a Habsburgok az elmúlt századokban szereztek, gyűjtöttek, gazdagodtak. Most: közkinccsé vált mindaz, amilyük volt, és adnak, hívogatnak… (Készítsd elő utolsó euródat!)

*

         Minden reggel és este séta Blackyvel. Nézem a kis házakat, minden lakóját ismerem: húsz év óta ugyanott lakom!

Blacky

*

         A napokban egy telefonbeszélgetés közben fel kellett írnom egy fontos számot. Mára már elfelejtettem, mit jelöl, miért volt fontos. Tele vagyunk számokkal, kódokkal. Nekem is van egy számom, mellyel számon tartanak:

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.

                    (Kosztolányi A bús férfi panaszai c. kötetében, 1924)

 Lásd még József Attila: Levegőt

Kosztolányi - két írás

2010. június

I. Hattyú kutyám

1.

     A Kosztolányi-regény egyik érdekessége, hogy az utolsó fejezetben az író önmagának és családjának portréját is beleszövi a regény alakjai közé, ahogy a régi festők megörökítették magukat a háttérben, s ez szerkesztő művészetének figyelemreméltó teljesítménye. Talán azért érezte szükségesnek az önarcképet, mert nagyon személyes volt a mű mondanivalója, melyet így foglalhatunk össze: ezt a prózában megírt költeményt, miként a költő egész életművét, áthatja a szenvedők iránti részvét.
     Két mozzanat jelzi a XVIII. fejezetben, hogy valami előre nem látható, kiszámíthatatlan, végzetes cselekedet fog bekövetkezni. Az első, amikor lövésszerű csattanással borul fel a szék. Ez visszautal a kezdetekre, amikor kommunisták lövöldöznek, és ”sortüzet adnak a templomra.” Az itt felhangzó kutyaugatás is ismétlődni fog a regény végén, valamint szelídített formában a „felgyulladó fény” is visszatér a gyilkosság éjszakáján.
     Kosztolányi összeköti a kezdetet és a véget. Mikor először térnek aludni a Vizyék, álmukban fölkelnek, és útjukra indulnak, s az első éjszakájuk Annával egy fedél alatt félelemmel teli. A kezdetben ott rejlik a jövő. A gyilkosság éjszakáján a megfoghatatlan álom helyére a valóságos kísértet lép késsel a kezében.
     Másodszor igen fontos szerepe van a kutyaugatásnak is, mely a szomszédban hangzik fel. Ez Kosztolányi Hattyú nevű kutyája, a „farkasok szelíd, fehér fia”, akit A bús férfi panaszai c. kötetében örökít meg. A kutyát szólítja meg e versben. Nemcsak a házat kell neki őrizni, hanem az alkotó nyugalmát, egész világát:

„Állj a határnál, híven, ősi jelkép,
igaztalan világban az igaz,
tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.”

     De a kutyának nem kell mindenkit elriasztania:

„Aztán ne haragudj a koldusokra,
kik bámulják, szegények, a kaput,
és a holdfényben állanak soványan,
hiszen azoknak annyi a bajuk.”

     Úgy gondolom, hogy az itt felhangzó kutyaugatás figyelmeztetés. De a Hattyú kutya hangja nem jut el Édes Annához, aki a gyilkosságot nem elköveti, az inkább megtörténik vele. Édes Anna védtelen, önmagával szemben is. Az egész jelenet éppen annyira látomás, mint valóság. Vizyné „oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.” A férfi is öntudatlanul vonja magához Annát, ahogy a görög tragédiákban, bármennyire is igyekszik elkerülni végzetét, egyre inkább vonzza magához.

2.

     Druma Szilárd, aki két kortesével sétál, a Várból leereszkedve a Tábor/Logodi utcába, s megáll a zöld kerítéses ház előtt, bepillant a kapun. Az ő szemével vesszük szemügyre Kosztolányi családját, szőke fiát, komoly, okos, tűnődő feleségét. A gyermek játéka itt is a regény kezdetére utal. Az ólomkatonákat felállította az abroszon, indulót dúdolt, felidézve újra a háborút, a „túlerőben levő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.” Újra a háború, nem múlt el teljesen, csak átmenetileg gyermekjátékká szelídült.
     Megjelenik maga a költő is, munkazubbonyban, („munkás kezemben hittel jár a toll.”), cigarettázva, feketét öntve a vizespohárba, ahogy később a Hajnali részegségben látjuk. Hattyú szalad és mérgesen csaholni kezdett, csupán azt teszi, amire a költő versében kéri:

„s ha erre jár nehány sunyi utas,
és meghallod, hogy engemet ugatnak,
légy szíves, és reájuk te ugass.”

    A sunyi utasok természetesen a politikus Druma és társai. A három férfi szavai ismételten visszautalnak a regény első soraira. A kezdettel és a véggel (mindkettő anekdota) Kosztolányi azt mutatja meg, hogy a hétköznapi emberek vélekedései, történetei mennyire esetlegesek. Nem a hűség fontos, csupán az érdekesség. Ennélfogva az „igazságot” nem lehet megismerni, csak a különféle véleményeket. Ő maga azért törekszik művében a pontosságra, hogy ne menjen feledésbe Édes Anna története. Minden elhomályosodik, széttöredezik, elfelejtődik, csak az nem, melyre művészete vet éles fényt.

II. Időjáték 

2012. június

      Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje a Pesti Színházban. Jó verssel kezdett, és sokoldalúan mutatta be Kosztolányit: a „szegény kisgyermeket”, az írás és a szépség megszállottját, az európai kultúra szerelmesét, a szatirikus ábrázolás mesterét (Zsivajgó természet), a részvét költőjét, aki szkeptikus a társadalmi haladással szemben, és a XX. századból visszavágyódik egy olyan világba, mely nem is létezett.

     A színész egyik este Kosztolányi, másnap Hitler („Heil én”). Mind a kettőben nagyszerű. Jó, hogy van nekünk Kosztolányink, akiről József Attila írta:

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
De te már aláírtad művedet.

Most következzen a "jó" Kosztolányi-vers A bús férfi panaszaiból:

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt a kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshova
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt a kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.