Léva és Zselíz

 2012. 11.07.

Léva

         Október utolsó hetében egynapos kirándulásra vállalkoztunk a Felvidékre. Első állomásunk Léva volt. Vasárnap lévén, nagyon csöndes volt a város. Senki nem járt az utcán, csupán a templomba igyekezett néhány lélek:

                   …eljön a méla, szent vasárnap,

                   ünnepe csendnek és sugárnak.

                   Az emberek templomba járnak.

                   Hajrá lelkem! Zárva a boltok:

                   ki egyedül van, az ma boldog.

                                    (Babits: Vasárnap)

                                                                                       A plébániatemplom, 1780

         A történelemben játszott szerepét a 13. században épült vár és a körülötte lévő park jelezte. A századok során mintha mindenki ezt a várat akarta volna bevenni: II. Ottokár, a török, Ferdinánd hadai, Bocskai, Bethlen, újra a török és a császáriak, Thököly, Ocskay kurucai. Az egyik ostrom során esett el Koháry István ezredes, akinek a fia beírta magát a magyar költészet történetébe. Végül 1709-ben falait majdnem teljesen lerombolták. Ám Léva a 19. és 20. században sem vonhatta ki magát a történelem viharaiból.

                                                                                                A vár

         1330-ban a lévai vár előtt fejeztette le Becsei Imre várnagy Zách Felicián Sebe nevű lányát. Mint tudjuk (?) a Képes krónikából, Zách Felicián merényletet követett el Károly Róbert ellen. Meg is sebesítette a királyt, feleségének négy ujja bánta. Zách Feliciánt az őrség a helyszínen megölte, nemzetségének tagjait harmadíziglen meggyilkolták. Azt sejtetik a krónikák, hogy a királyné öccse elcsábította a feltűnő szépségű Klárát, s az apa ezt akarta megtorolni. (Bánk bán, 1213. A történelem ismétlődik.) Arany János balladája így végződik:

                   „Véres az ujjad,

                   nem vérzik hiába:

                  Mit kivánsz most, királyi nőm,

                   Fájdalom díjába?”

                   „Mutató ujjamért

                   Szép hajadon lányát;

                  Nagy ujjamért legény fia

                   Borzasztó halálát;

                   A másik kettőért

                   Veje, lánya végét;

                  Piros vérem hullásaért

                   Minden nemzetségét!”

                   Rossz időket érünk,

                   Rossz csillagok járnak:

                  Isten ója nagy csapástól

                   Mi magyar hazánkat! –

         Végezetül valami jót is: lévai születésű volt Kittenberger Kálmán (1881-1958), s nem messze innen született, itt érettségizett Féja Géza (1900-1978), a Viharsarok írója.

Zselíz

                                                                                          A Baglyos ház

         Fő nevezetességét, a Baglyos házat, gazdag kiállítását, Polka Pál mutatta be. Schubert két ízben tartózkodott itt az Esterházyak jóvoltából. A szépséges grófkisasszonyokat tanította zenére. Először 1818 júliusától novemberéig, majd 1824 májusától decemberéig. Ekkor a Baglyos ház felső szintjén lakott. (Emlékszoba)

                                                                                 Schubert szobra a Baglyos ház előtt

         Fontos még a római katolikus templom középkori freskója, mely nevezetes eseményt ábrázol: Becsei Vesszős György (a várnagy fia) „pokoljárását”! A temetőben az Esterházy-család kriptája. Esterházy Jánosnak a teste a galántai sírboltban nyugszik, de a szíve itt van, a zselízi temetőben.  

Mendelssohn

2012. 11.29.

Fanny Mendelssohn       en.wikipedia.org

         Ki ne ismerné Mendelssohn Nászindulóját? Már kevesebben tudják, hogy ez a kedvelt vagy éppen megunt zene a Szentivánéji álom c. Shakespeare-vígjátékhoz készült több művel egyetemben. A kísérőzene megrendelője a porosz király volt. A bemutató 1843 októberében bűvölte el a berlinieket. S hogy milyen nagy izgalmat okozott az előadás, jól mutatja Fanny Mendelssohn levele, melyet Sebastian Hensel családi krónikájában olvashatunk: „Az első előadás ragyogóan, remekül ment és végtelenül élvezetes volt. Félixet nagy zajjal hívták ki, de nem jelent meg… (…) A zenedarabok mind külön feltűntek, megtapsolták őket, a nyitány ismét pompásan ment, mint az összes zeneszámok. (…) De össze is vagyunk nőve teljesen a Szentivánéji álommal! Kivált Félix tette a magáévá, nyomon követett minden jellemet, szinte újjá teremtett mindent, amit Shakespeare a maga kimeríthetetlenségében megalkotott…” (Fanny Mendelssohn Félix nővére volt, ugyanolyan tehetséges, mint öccse, de nőként háttérben kellett maradnia.)

         Maga a Nyitány a kísérőzenénél jóval előbb, 1826-ban született. Tizenhét éves volt akkor Mendelssohn. Egyetemi tanulmányokat folytatott Berlinben, s az előadások szünetében, egy közelben lakó szép hölgy zongoráján formálódott ki a tündérek és a kézműves népség színes világa. Wulf Konold Mendelssohn „festői” korszakának (1826-1834) jelentőségét abban látja, hogy hatott a 19. század zenei fejlődésére. Többek között Liszt szimfonikus költeményeiben is ott van Mendelssohn hatása. (W. Konold: Felix Mendelssohn und seine Zeit, 1984, 166. o.)

         Sebastian Hensel egyébként Fanny Mendelssohnnak és a festő Wilhelm Henselnek a fia volt. Terjedelmes műve több nemzedéket mutat be. A kezdet kezdetén Moses Mendelssohn alakja áll, aki a német felvilágosodás kiemelkedő gondolkodója volt, Lessing barátja, a Bölcs Nátán modellje. Fiainak pénzt kellett keresnie – különösen Abrahamnak -, hogy Félix fia csodagyerekként a legmagasabb szintű kultúrát magába tudja szívni. Tanára, Zelter büszkén vitte el Goethéhez (!) már 1821-ben. Félix így számol be élményeiről:
       „Gondoljátok el! Délután két óra hosszat játszottam Goethének, részben Bach-fúgákat, részben rögtönöztem. Este whistet játszottak, és Zelter professzor, aki eleinte szintén játszott, ezt mondta: ’Whist annyit jelent, hogy fogd be a szádat!’ (Erős kifejezés!) (…)
         Minden délután evvel nyitja föl Goethe a Streicher-féle hangszert: ’Ma még nem hallottalak, üss már egy kis zajt nekem’, és ilyenkor mellém szokott ülni…”

                                                                       F. Mendelssohn, 1821, Begas festménye, en.wikipedia.org

         (Sebastian Hensel: A Mendelssohn család, Zeneműkiadó, 1979, vál., ford.: Honti Irma – 259. old. és 55. old)

Sacher

2012. 11. 09

        A Zselízről szóló kis jegyzetből kimaradt, hogy itt született Eduard Sacher, aki majd Bécsben a Kärtnertortheater helyén fogja felépíteni szállodáját. (Hotel Sacher). Édesapja cukrászinas korában Metternich hercegnek készítette el először különleges desszertjét. Eduard csupán továbbfejlesztette az apuka művét.

         A 20. században jogvita támadt a márkanév használata ügyében. Végül a bíróság úgy döntött, hogy a Sacher-családé az „Original Sacher-Torte” elnevezés, a „Demel’s Sachertorte” pedig a konkurens céget illeti. A fő különbség abban áll, hogy az „eredetiben” két réteg baracklekvár van, egy  a csokoládé-bevonat alatt, egy pedig középen. A Demel-félének csak egy rétege van, a csokoládé-bevonat alatt!

                                                                                                               mobile austria.com

*

         Hamarosan nyitnak Bécsben a karácsonyi vásárok. A legnagyobb 17-én 148 standdal a városháza előtt, ahol már felállították az Alsó-Ausztriából származó fenyőt: 120 éves, 32 m magas, kora ellenére karcsú. Jól illik a neogótikus városháza tornyához.

*

         Minden évben fölmerül a nagy kérdés: ki állított először karácsonyfát Bécsben. Nos, ez Fanny von Arnstein nevéhez fűződik (1814), aki Berlinből hozta magával ezt a protestáns szokást. Magyarországon Brunszvik Teréz volt az első (1824).

*

         Ezen a héten Bécsben két Gluck-operát mutatnak be: Alceste (Operaház) és Iphigénie en Aulide (Theater an der Wien).

*

                                                                                            himsel.de

         Helmut Schmidttől származik a következő mondás: „Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz.” Gondolom, a politikusokra értette.

Mahler

 2012. 11.15

       Hamarosan Bécsbe utazunk, s így kapóra jön, hogy Mahler életét olvasom, és Mahler szimfóniáit hallgatom. Vajon mi őrzi a nyomát abban a városban, melynek operaházában a legnagyobb sikereit aratta? Eddig nem gondolkoztam ezen, nem botlottam bele még véletlenül sem. Biztos én nem figyeltem fel arra, hogy tavaly volt halálának századik évfordulója.

*

         A Monarchia a forradalom utáni állapotában kevéssé volt szabad hely. Blaukopf könyvében azt olvasom, hogy az Októberi diploma (1860, egyben Mahler születési éve) fontos szerepet játszott a Mahler-család életében. Lehetővé tette a zsidók számára is a szabad mozgást. Az apa, Bernhard Mahler, Kalištéből (Mahler szülőfaluja) Jihlavába (Iglau) költözött, ahol németül beszéltek, s Mahler ilyenformán kapcsolódni tudott a német kultúrához.

         Egyébként a könyv első fejezetének a címe: Mahler és Freud. A zeneszerző csodálatosan szép felesége miatt fordult a lelki bajok nagy szakértőjéhez. Nem tudhatjuk pontosan, hogyan vallott önmagáról, múltjáról Mahler, de az biztos, hogy egész életműve önvallomás: egy titáni lélek küzdelme a kiteljesedésért, miközben megjárja a mélységet és a magasságot.

         Önéletrajzi jellegűek a Vándorlegény-dalok (1885), A fiú csodakürtje (1901) és a Gyermekgyászdalok is (1904). Egy szenvedélyes szerelem ihlette az I. szimfóniát (1887).

         Művészete a romantikában gyökerezik, Mahler mégis a századvég, századelő új művészetének kulcsfontosságú alakjai közé sorolható. Blaukopf az V. szimfóniában látja a fordulópontot. Hangsúlyozza, hogy igazi újdonsága „szimfonikus szecessziója”, mely már expresszionista elemeket is tartalmaz: „… Mahler forradalmi módon újjáteremtette a polifóniát. Nem éri be a sokszólamúsággal, hanem tovább lép a komplex, különféle szólamokból összeálló többszólamúság felé. … (Ez) olyasmi, mint a képzőművészetben a kollázs.” (Kurt Blaukopf: G. M., Gondolat, 1973)

     

Schumann

2013. 01. 07.

A Szeptemberi áhítatban olvashatjuk a következő zenei vonatkozású részletet:

"zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

(Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat, 1935)

A Sonata pathétique Beethoven műve, valóban örvénylik. Schumann sokszor mélabús, de ő is "örvénylik" néha.

Schumann (1810-56) akár költő is lehetett volna. A művészettel, kultúrával átitatott család sarja, sokáig ingadozott az irodalom és a zene között. A zongorával hétéves korában kezdett megismerkedni, azonban a döntő élmény 1818-ban egy nyaralás alkalmával következett el, amikor meghallgatta Mochelesnek  játékát. Mocheles, aki korának virtuóz pianistája volt, "döbbenetes hatással" volt rá. A komponálást 12 éves korában kezdte, s persze az irodalmat sem hanyagolta el: rajongott Jean Paulért (mint Mendelssohn is), de még fontosabb lesz Schubert, akinek halála (1829) annyira lesújtja, hogy egész éjszaka zokogott. Majd Bach lesz örök forrása és eszményképe, illetve Beethoven. A kortársak közül Mendelssohn és Chopin.

Egyetemi tanulmányait - családi tanácsra - jogi karon kezdi Lipcsében, majd Heidelbergbe, a romantika egyik szülővárosába költözik, s utazást tesz Itáliába. Frankfurtban (1830) meghallgatta Paganinit: "A hangverseny  emléke álmában is elkíséri, nem hagyja nyugton hazafelé a postakocsiban sem. A virtuóz személye és játéka az utolsó cseppet jelenti a pohárban. A hangszeren való játéknak tehát nincs határa."(Kroó, 42. o.) A zongorán azonban nem tudja elérni a vágyott virtuozitást, túlerőlteti kezét, s ennek következtében egyik ujja megbénul.  Ennélfogva a zeneszerzésben igyekszik a legmagasabb színvonalra jutni. De az írásról sem kell lemondania. Ugyanis 1834-ben elindítja a Neue Zeitschrift für Musik c. folyóiratot, melynek tíz éven keresztül szerkesztője, írója, mindenese. Kroó György kis könyvében két írását is közreadja: az egyik Chopin méltatása, a másik Schubert C-moll szimfóniájáról szól.

Pályájának első szakasza  1834-től 1840-ig tartott. Az első 23 opusszámmal ellátott művét mind zongorára írta. Bár nem lehetett virtuóz játékos, nem hagyta cserben a zongorát: itt születtek variációi, rögtönzései. Paganini nyomán kettő is készült: Etüdök Paganin után, op.3 és a Hat koncert-tanulmány  Paganini etüdjeire op. 10. Bármelyiket hallgatjuk, "már meg is kaptuk a kulcsot ehhez a muzsikához: zongorára született, fantáziáló rögtönzés hívta életre, közvetlensége, játékossága, ábránd-hangja szerzőjének legszubjektívebb, szinte pillanatszülte vallomása." (Kroó, 94.) Éppen ez a romantika lényege, ahogy Molnár Antal írja: „A romantikának pedig az a legközpontibb sajátossága, hogy szuverénné, egyeduralkodóvá teszi az egyéniséget, káprázataival, szeszélyeivel együtt.” (Molnár, 63)

Az 1840-ben viszont már 138 dalt írt. Talán Clara Wieckkel kötött házassága jelentette a fordulatot: "Mialatt komponáltam, sírtam és nevettem örömömben... Ah, nem tehetek mást, szeretném halálra énekelni magam, mint a fülemüle."  (Kroó, 134)

1841-ben megszületik első gyermeke és I. szimfóniája (Tavaszi szimfónia), melyet Mendelssohn mutatott be a lipcsei Gewandhausban. 1842 a kamarazene éve. Művészetét egyre jobban áthatja a klasszikus mértéktartás. Erről tanúskodnak  vonósnégyesei (op. 41), Esz-dúr zongorásnégyese (op.47), de különösen az Esz-dúr zongorásötös (op. 44), mely egész életművének legkiválóbb darabja: "A forma, a hangszerkezelés, a hangzás, a költészet csodálatos egyensúlyát valósítja meg ez a mű. Benne, mint valamikor a zongoramuzsika legjobb lapjain, ismét életre kel (...) a diákos lendület és frissesség, a rajongó lelkesedés, az ábrándos mélabú - Schumann lelkének ezek a legjellemzőbb és legszebb vonásai - teljes szépségükben ott ragyognak ebben a zenében."  (Kroó, 162)

A lipcsei években kapja meg Schumann a méltó elismerést, Liszt barátságát.  Mendelssohn felkéri a konzervatórium zeneszerzéstanárának. 1843-ban megszületik a Paradicsom és Péri c. oratórium, melyet maga Schumann a legnagyobb művének tart. (Mendelssohn is írt oratóriumot.) Talán Bach a mércéjük.

1844 decemberében Schumann elhagyta Lipcsét és Drezdába költözik. Drezda is jelentős zenei központ volt. Schumann-nak több mint 50 műve születik itt. Ráadásul 1845-ben egy újabb műfajt hódított meg, a fúgát, a zongoramuzsika, a dalok, a szimfonikus zene, a kamarazene és az oratórium után. 1846-tól karvezetéssel is foglalkozik, 1848-ban vegyeskart alapít. 

Az 1849-es drezdai felkelésről, illetve következményeiről Clara naplója ad hű képet: "...Együtt mentünk végig a város főútvonalain, hogy megnézzük a harcok színhelyét. Alig lehet képet adni erről a pusztításról. Ezernyi golyóütötte lyukat látni a házakon, nagy faldarabok hiányoznak, a régi Operaház földig leégett, szintúgy három szép ház a Zwinger-strassen, a kis Brüder-gasseban is, röviden - rémes látvány; (...) A Frauenkirche tömve van foglyokkal, számukat több mint ötszázra becsülik. Wagner karmester is szerepet játszott a republikánusok oldalán. A Tanácsházáról beszédet mondott, az ő kijelölése alapján építettek barikádokat, és még egyebeket is csinált."(Kroó, 209)

Schumann persze más alkat volt: vidékre menekült a forradalmi események elől. Drámai hajlamait egy opera komponálásában élte ki. 1847-ben talált rá Hebbel Genoveva c. tragédiájára. Már régóta tervezte, hogy operát fog írni. Művét 1850-ben Lipcsében mutatták be. Az előadás azonban nem hozta meg a várt sikert. Mégis ugyancsak a drámai megformálás jegyében írt Byron Manfredjához nyitányt és kísérőzenét (1848-1851). Kroó György szerint a Manfred egész életének, életművének összefoglalása.

 Ekkor azonban már (1850-től) Düsseldorfban van, életének utolsó állomásán. Továbbra is nagy odaadással dolgozik, a Rajna-vidék ihleti a III. (Esz-dúr) szimfóniáját, átdolgozza  a d-moll szimfóniáját, mely a IV. szimfónia címet kapja. Új művei születnek a liturgikus zene műfajában. Nyitányokat, oratóriumot, kórusballadákat ír. 1853-ban már kevesebbet alkot, de mintha visszatérne ifjúkora hangszeréhez, a zongorához (Gesänge der Frühe, op. 133) 

A vég 1854-ben kezdődik, amikor szelleme elborul. Ennek persze volt már előzménye korábban: gyakran gyötörte a depresszió. A Rajnába (!) veti magát, de megmentik, majd beleegyezésével a Bonn melletti Endenichbe szállítják. 1856. július 29-én éri a halál. Íróasztalán szépen rendbe tett kottapapírokon  egy Paganini-caprice-re írt zongoramű.

Irodalom:

Boucourechliev, André: R. Sch., Rowohlt, 1958

Kroó György: R. Sch., Bibliotheca, Bp., 1958

Molnár Antal: Romantikus zeneszerzők, Magvető, Bp.1980

Schumann A zeneszerző élete leveleiben Zeneműkiadó, Bp., 1958 (Vál.: Jemnitz Sándor)

Honegger, Ravel, Dukas

2012. 11. 21. 

   

     Nov. 16-án a MÜPÁ-ban. A Pannon Filharmonikusok  francia estje Bogányi Tibor vezényletével.

Müpa, prae.hu

 

     1. Honegger (1892-1955) Le Havre-ban született. Szülei Zürichből származtak, s Honegger az itteni konzervatóriumban is tanult, később Párizsban. A Hatok csoportjának tagja volt (Darius Milhaud, Francis Poulenc…) Nemzetközi hírnevet a Pacific 231 (1923) c. művével szerzett, melyet egy „gőzmozdony” ihletett.

     2. Ravel (1875-1937) Lúdanyó meséi c. műve Charles Perrault 1696-ban kiadott mesegyűjteménye alapján készült (kivéve a 3. tételt). Tételei: 1. Tánc Csipkerózsikáról 2. Hüvelyk Matyi 3. Csúnyácska, a pagodák hercegnője 4. A Szépség és a Szörnyeteg párbeszéde 5. A tündérkert

     Első változata egy zongoradarab 1908-ból. A zenekari szvit és a balett 1912-ben készült el. Még a „boldog békeidők” hangulatát közvetíti. Igazi franciás szépségű mű.

     3. Dukas (1865-1935) A bűvészinas c. művét 1897-ben komponálta. Alcíme: Scherco egy Goethe-ballada nyomán”. A bűvészinas felidézi a szellemeket, de aztán nem képes megállítani őket:

Itt a mester éppen,
nagy a baj, gyere!
Szellemet idéztem
s nem birok vele.

(Kardos László fordítása)

     Berlioz Rákóczi-indulója volt a ráadás. Gyönyörűen hangzott. Nemcsak a dallam volt megragadó, hanem a hangszerelése is!

                                                             *

Cézanne-kiállítás

 

     November 18-án a Szépművészeti Múzeumban Cézanne-kiállítás. Jó bevezetés a művészetébe. Örültem, hogy képei közül szemtől szembe láttam a Gyilkosságot (mennyire más, mint a reprodukció!!), a 75-ös Önarcképet, a Mont Saint Viktoire-t a nagy píneával. (Lásd még a Cézanne-album c. bejegyzést.) Most értékelem igazán a feleségéről készített portrét, melyben a lélek mélyére hatol…

Kíváncsiság

2010. 10. 31.

A tanuló kérdez

     Tandori Dezső felidézi, mit válaszolt Nemes Nagy Ágnes arra a kérdésére, mi az egzisztencializmus. (Tandori a gimnáziumban tanítványa volt Nemes Nagynak.)
     A válasz: „… ha megtudod, nekem szintén mondd el, érdekelne, szívem, fiam, gyermekem.”

*

     Lorca Alvajáró románcában van egy érzékletes, meghökkentő kép: „Fölsebzi a hajnal bőrét / üvegdobok roppanása.” Aki szereti lapozgatni különféle költők versesköteteit, emlékezhet rá, hogy ugyanez a motívum Weöresnél is előfordul:

„A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.”

     Weöres versében ellentétes mozgásokról van szó, melyek szembeállításával egy világszemlélet bontakozik ki. A kő-béka lassú járása ellentétben van a gyors és erőszakos, kegyetlen cselekvéssel: kitépték, lenyúzták. De ez nem befolyásolja a kő-békát (minket?), nyugodtan folyhat az erőszak.

  *

    Hadd idézzem fel, mit írt Ignotus 1926-ban a Nyugatban József Attila Tiszta szívvel című verséről: „…szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét.” Én most egy Lorca-verset dúdolgatok, mormolgatok, mely így kezdődik:

„Lassú rívásba
Kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
Kelyhei már.”
        (Ford.: Vas István)

     Csodálatos, hogy mi mindent ki lehet fejezni a zenével, s talán a szóval is, ha valaki olyan mesterien kezel, mint Lorca/Vas István. A gitár-motívum felbukkan Somlyó György versében is: Mese egy titkos óhajról:

„Akinek egy gitárja van….
Aki el tudja mondani, amire nem képes a száj, amely
suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel ….”

     (Többször kellene olvasnom Somlyó „meséit”. A felülmúlhatatlan Mese a tébolyról és az ép észről c. verssel egyik diákom budapesti versenyt nyert.) A gitárról szóló, varázslatos költemény így fejeződik be:

„Ha lenne egy gitárom….”

                                                                              *

     „Mindenkinek van egy (igaz) története és egy meséje. A mesét elmondjuk, a történetet nem.” (Szakonyi)

                                                                              *

     József Attila a Semmiből építi fel világát, lásd a Tiszta szívvel c. verset. Egész költészete arról a küzdelemről szól, hogyan teremt a Semmiből istent, hazát, apát, anyát, egy emberibb világot.

                                                                               *

     Előttem sok papír, rajta mindegyiken egy vers – angol, német, olasz, spanyol, francia nyelven. Szavalóversenyről jövök, s élmény volt hallgatni némely versmondó lányt vagy fiút, az idegen nyelv zenéjét, s látni a metakommunikáció sok fajtáját. A német versek közül Hölderlin Eichbäume (Tölgyfák) c. verse tetszett legjobban. Arról szól, hogy a költő csodálja a hegyi tölgyerdő titáni világát, de mégis szívesebben marad a völgyben, az emberek között, mert a társas lét idevonzza.

                                                                                *

     A bécsi Központi Temetőben. (Zentralfriedhof) A bejárat picit a Heldenplatzra, ill. a római Szent Péter térre emlékeztet. A Hegele megálmodta szecessziós templom sugároz valamit a „boldog békeidők” korából: hogyan volt képes megújulni a művészet, és a szépségbe menteni ezredévek lelkét.

     A legszebb mégis Schönberg síremléke volt: egy sarkára állított kocka. Wotruba műve: Szabályosság és a pengeélen táncoló pillanat együttese.