Ruth

 2011. 10. 10.

     Ruth könyve hál’ istennek (Istennek) rövid volt. Valami idilli hangulat tükröződött ebből a részből. Jól esett egy picit pihenni a sok harc, küzdelem, kinyilatkoztatás, büntetés, leszámolás között. Ruth odafekszik a mezőn az alvó Boáz lábához, s ez elég ahhoz, hogy jól alakuljanak a dolgok. Ráadásul a leszármazottak közt ott van Dávid király! A násznak tehát mindenképpen meg kellett történnie.

     Fel kell fedezni újra Victor Hugót, akinek szép versét Nemes Nagy Ágnes fordította magyarra: Az alvó Boáz címmel. Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”

Chagall: Ruth és Boáz, galeriart.cz

 

 Az alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szíve,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjút,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifjú emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,
mint roppant házromok álltak körben a kazlak,
az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -
s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;
órjások lábnyomát leste a meggyötört
ember, sátraival bolyongva, és a föld
az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,
a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;
s látta a mennyei kaput félig kitárva,
és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,
öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,
nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:
király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:
"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?
Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,
és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,
Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;
és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,
hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetet nemzenék? Higgyem hiedelemmel?
Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal
az ember, reggele még csupa diadal,
a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;
özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,
s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,
mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,
s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;
cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,
s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett
a moabita nő, Ruth; keble meztelen,
s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen
a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,
és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,
friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,
és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,
angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,
mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn
valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán
csobogó patakok neszével összeolvadt.
Az év legédesebb hónapja volt e hónap,
liliom virított a dombok homlokán.

Tűnődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sűrűn tarkállt az éjszín égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tűnődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

V. Hugo, hu.wikipedia.org

Kíváncsiság

2010. 10. 31.

A tanuló kérdez

     Tandori Dezső felidézi, mit válaszolt Nemes Nagy Ágnes arra a kérdésére, mi az egzisztencializmus. (Tandori a gimnáziumban tanítványa volt Nemes Nagynak.)
     A válasz: „… ha megtudod, nekem szintén mondd el, érdekelne, szívem, fiam, gyermekem.”

*

     Lorca Alvajáró románcában van egy érzékletes, meghökkentő kép: „Fölsebzi a hajnal bőrét / üvegdobok roppanása.” Aki szereti lapozgatni különféle költők versesköteteit, emlékezhet rá, hogy ugyanez a motívum Weöresnél is előfordul:

„A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.”

     Weöres versében ellentétes mozgásokról van szó, melyek szembeállításával egy világszemlélet bontakozik ki. A kő-béka lassú járása ellentétben van a gyors és erőszakos, kegyetlen cselekvéssel: kitépték, lenyúzták. De ez nem befolyásolja a kő-békát (minket?), nyugodtan folyhat az erőszak.

  *

    Hadd idézzem fel, mit írt Ignotus 1926-ban a Nyugatban József Attila Tiszta szívvel című verséről: „…szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét.” Én most egy Lorca-verset dúdolgatok, mormolgatok, mely így kezdődik:

„Lassú rívásba
Kezd a gitár.
Széttörnek a reggel
Kelyhei már.”
        (Ford.: Vas István)

     Csodálatos, hogy mi mindent ki lehet fejezni a zenével, s talán a szóval is, ha valaki olyan mesterien kezel, mint Lorca/Vas István. A gitár-motívum felbukkan Somlyó György versében is: Mese egy titkos óhajról:

„Akinek egy gitárja van….
Aki el tudja mondani, amire nem képes a száj, amely
suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel ….”

     (Többször kellene olvasnom Somlyó „meséit”. A felülmúlhatatlan Mese a tébolyról és az ép észről c. verssel egyik diákom budapesti versenyt nyert.) A gitárról szóló, varázslatos költemény így fejeződik be:

„Ha lenne egy gitárom….”

                                                                              *

     „Mindenkinek van egy (igaz) története és egy meséje. A mesét elmondjuk, a történetet nem.” (Szakonyi)

                                                                              *

     József Attila a Semmiből építi fel világát, lásd a Tiszta szívvel c. verset. Egész költészete arról a küzdelemről szól, hogyan teremt a Semmiből istent, hazát, apát, anyát, egy emberibb világot.

                                                                               *

     Előttem sok papír, rajta mindegyiken egy vers – angol, német, olasz, spanyol, francia nyelven. Szavalóversenyről jövök, s élmény volt hallgatni némely versmondó lányt vagy fiút, az idegen nyelv zenéjét, s látni a metakommunikáció sok fajtáját. A német versek közül Hölderlin Eichbäume (Tölgyfák) c. verse tetszett legjobban. Arról szól, hogy a költő csodálja a hegyi tölgyerdő titáni világát, de mégis szívesebben marad a völgyben, az emberek között, mert a társas lét idevonzza.

                                                                                *

     A bécsi Központi Temetőben. (Zentralfriedhof) A bejárat picit a Heldenplatzra, ill. a római Szent Péter térre emlékeztet. A Hegele megálmodta szecessziós templom sugároz valamit a „boldog békeidők” korából: hogyan volt képes megújulni a művészet, és a szépségbe menteni ezredévek lelkét.

     A legszebb mégis Schönberg síremléke volt: egy sarkára állított kocka. Wotruba műve: Szabályosság és a pengeélen táncoló pillanat együttese.