„… a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is.”
Lázár Ervin meséi ismerősek a gyermekirodalomból, sőt filmjei is nagy sikert arattak. Az alábbiakban / következőkben egy felnőtteknek szóló novelláját fogom elemezni, elsősorban a szereplők kommunikációja és a narráció szempontjából. Kitérek az ördög szándékára is.
A novella arról szól, hogyan küzd meg egymással a kovács és az ördög. Az ördög lehetetlen feladat elé akarja állítani a kovácsot – megpatkoltatni lovát -, de a kovács a falu közössége segítségével legyőzi, s a föld alá kényszeríti az ördögöt.
Mesei-mitikus vonás a jó és a rossz küzdelme, mely természetesen a jó győzelmével végződik. Sok népmesében is megfigyelhetjük az ördögmotívumot. Az ördög a népmesékben legtöbbször esetlen, ügyefogyott figura. Lázár Ervin ördöge inkább visszataszító. Mesei motívum a próbatétel is, melyet csak a legkisebb fiú teljesít. Ezt szimbolizálja, hogy a kovács cingár ember, gyengének látszik, de nagy erő lakozik benne. Mítoszi a küzdelem az ember lelkéért zajlik, azaz a gonosz uralma alá akarja vetni az embert. A gonosz nem tűnik el a világból, Rácpácegresen még hallatszik a föld alól dobogása, dörömbölése.
Lázár Ervin stílusa egyszerre költői és tárgyilagos. Szereplőinek kommunikációja szűkszavú. Tőmondatok: köszönés, rövid kérdések, felszólítások, indulatszók. Míg Szűcs Lajos udvariasan szólítja meg az ördögöt, köszön, addig az ördög köszönés helyett „fölröhhint”, bájgúnár hangon kényeskedik, s amikor hízelkedő hangon dicséri a kovácsot, ő nem felel. Majd a narrátor az ördög beszédmódját jellemzi: kétszer is a „böffen” igét használja.
Majd a látszólagos dicséretet hiteltelenítve „fitymálóan”, lekezelően szól a kovácshoz. (Ez a dicséret azonban csupán a kisinas képzeletét gyújtja fel. A kovács átlátja a manipulációs szándékot.) A kovács beszédmódja határozott, kemény. Nem ijed meg a különös vendégtől
Ugyanakkor a testbeszéd is fontos: ahogy a kisinas némán a kovács közelébe lép. Ahogy a kovács kihúzza magát, az önérzetről tanúskodik. Amikor az ördög a kovács elé dobja az összegyűrt patkót, a kovács „sóbálvánnyá” válik. Az ördög álöltözete azt jelenti, hogy a falusi kovács előtt az úri osztály képviselőjeként akar nyomást gyakorolni, de még a kisinasnak is elárulja a vendég patája, kiről is van szó.
A kovács az ördög kívánságát túlteljesítve győzi le a fennhéjázó gonoszt. A felkiáltó, felszólító mondatok érzékeltetik a küzdelem hevességét. A novella első felében sok a párbeszéd. Utána már a cselekvés veszi át a főszerepet Az E/3 személyű elbeszélés megvilágítja a szereplők belső világát. (Az ördög kivételével. Ő kiismerhetetlen.) Bemutatja a helyszínt, sőt a falusiak szolidaritását is. Drámai az a rész, amikor Szűcs Lajos rádöbben, hogy miféle lóval áll szemben. Ugyancsak nagyon jó a kovácsok munkájának leírása.
Példa a halmozásra – közbeékelve a hangutánzó szóval: „átizzította, egybekalapálva, hajlította, bumm-bumm a segéd kalapácsa (…) Muzsikáltak a hangszerek.” A metaforának pozitív üzenete van, a falusiaknak is. Az eredmény az ördögnek és lovának eltüntetése. Bár a gonosz arra vár, hogy kiszabaduljon a börtönéből: hallani a „duhogást és dübögést.”
Felmerül a kérdés. Vajon mi az ördög szándéka, aki egyébként nagyon hasonlít egy fölényeskedő úrra, aki megszokta, hogy mindenki engedelmeskedik neki. A lovak patkoltatásával az a célja, hogy a gonosz tovább haladjon, tovább működjön a világban. Ellenfele a kovács kiemelkedő alak. A közösséget is képviseli. Azonban az ördöggel szembeszállni egyedül nem lehet, az egész közösségnek kell segítenie. S megható, ahogy a végén a szegények ünnepelnek: „a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták”, mivel még a citerahúrt is feláldozták.
Ugyanakkor a társadalmi viszonyok is tükröződnek a novellában, az a remény, hogy a szegények felül tudnak kerekedni a nyegle, utasítgató uraságon. Az elbeszélő azt is elárulja, hogy a történet Rácpácegresen játszódik, Lázár Ervin szülőfalujában. Azt a világot ábrázolja szeretettel, együttérzéssel az író, melyet jól ismer. Talán még a nevek is létező személyeket jelölnek: Szűcs Lajos, Mészáros Juli. A befejezésben az elbeszélőn megszólítja az olvasót, bizonyítva, hogy ő is abból a világból való.
