2026. július 12., vasárnap

Arany János: A tölgyek alatt (verselemzés)

 


                                                  „A lírában a hang színesebb, a szó gyökösebb, a versmondat ritmusban, dallamban él, kimondott, végső formájától megfoszthatatlanul.”

                                                     Kiss Tamás         A verset itt olvashatod:A tölgyek alatt

     Arany versének már a címében is ott van a tölgy-motívum, mely nemcsak a magyar irodalomban fontos motívum (Berzsenyi: A magyarokhoz), hanem a világirodalomban is fontos szerepet játszik, pl. Vergilius Aeneisében és eclogáiban. Arany őket folytatja, egyéniségére szabva. Fogalmazásomban kitérek még a vers keletkezésére, s arra, hogy milyen eszközökkel formálja meg ezt a személyes hangvételű költeményt.

     Arany, belefáradva hivatali munkájába, 1876-ban lemondott az Akadémia főtitkári állásáról, 1877-ben egy évre felmentették, de hivatalosan csak 1879-ben sikerült megszabadulni a hivatal terheitől. Ekkor találta meg azt a kis „független nyugalmat”, amelyre oly régóta vágyott. A Margitszigeten, a tölgyek alatt, 1877-ben élte át azt az „áldott nyarat”, melynek az Őszikéket köszönhetjük. A Kapcsos könyvet Arany Gyulai Páltól kapta 1856-ban. Először a Szondi két apródját másolta be, majd 1877-ben Új folyam címmel kezdte el az Őszikék ciklusát.

     A tölgy-motívum jelentése Aranynál elsősorban menedék. A tölgyfák változtatják menedékké a Margitszigetet:

                                                   „Hova el nem hat

                                                        Város zaja semmi.”

     A tölgyek idézik fel a gyermekkor bensőséges, otthonos, önfeledt világát, mindenütt otthon érzi magát, ahol tölgy nő:

                                                  „A tölgyek alatt

                                                      Oly otthonos itten!

                                                  (…)

                                                     De tölgyek alatt

                                                       Valamerre jártam

                                                     Szűlőhonomat

                                          Csakis ott – találtam.”

     A dunai hajók kerekeinek zubogása is a gyermekkori vízimalmok zúgását juttatják eszébe, s szinte hallja a társak kiáltozását. Ez a kései „ábrándozás” párhuzamba állítható az ifjúkori ábrándozással:

                                                   „Gyermeki önző

                                                       Korom’ ifjú ábránd

                                                    Veszi ösztönző

                                                        Szárnyára, s tovább ránt…”[1]

     Ellentétek és párhuzamok alakítják a vers szerkezetét. Jelen és múlt, gyermekkor, ifjúkor s az öregség, napfény és alkonyat. Külön szépsége a versnek, hogy az alkony kétszer fordul elő a versben. Gyermekkorban csupán egy ugrás volt hazáig, a jelenben, amikor a költő vénnek és betegnek érzi magát, már a hűvös „fuvallattól” is félve siet haza.[2]

     Az utolsó versszak az elsővel keretbe foglalja a verset, s míg az első versszakban egyszerű pihenésről van szó, az utolsóban már a végső nyugalomról. Arany talán legmegrendítőbb sorainak („Ha csontjaimat / meg kelletik adni”) a szenvedő igéje a halált idézi meg, a csont, a csontváz az elkerülhetetlen halál jelképe.

     Ami a hangnemet illeti, elsődleges a vallomásos hangnem. Változatos hangnemben szól, először tárgyilagosan, majd a gyermekkort felidézve az érzelem, látomás kerül előtérbe. A legvégén elégikussá válik. De mindvégig a könnyedség, a játékosság jellemző a versre: még a halált is „otthonossá” tudja tenni. Ez a könnyedség az időmértékes verselésre is érvényes. A két anapesztusból álló sort váltja három verslábból álló (a harmadik láb csonka). Az anapesztust helyettesíti a jambus, ill. a trocheus. Így nem lesz olyan egyhangú, kopogós a ritmus.

     Mi a titka az Őszikéknek? Barta Jánost idézem: „Az Őszikék ciklus váratlan kialakulásának, bőségének döntő okát, kirobbantóját én abban látom, hogy Arany életének ebbe a szakaszába, mondjuk a Margitsziget külön világába új, hirtelen megváltozott költői magatartással és öntudattal lépett be.[3] Ide kapcsolódik még a következő megállapítás is: „… a személyiség mindennapos tartalmai, csendes, minden rendkívüliséget nélkülöző lelkiállapotai jelennek meg a versekben.”[4]

 


[1] Feltehetően a színészkalandra gondol a költő.

[2] Jellemző, hogy az 1879-ben megjelent Toldi estéje is visszatérés a múltba. Ifjúkori művét fejezi be.

[3] Barta János: Az Őszikék titka, In: A pálya végén, 1987, 125. o. Barta Jánostól érdemes idézni egy rövid kis részletet egy másik könyvből is: „Érzelem és szimbolika párhuzamos fejlesztésének legszebb példája  A tölgyek alatt című vers: a Margitsziget alkonyodó napsütésben fürdő tölgyfái olyan keretté válnak, amelybe a költő egész életét bele tudja foglalni: emléképeit a gyerekkori madarászásról, a tölgyek alatt sétálgató ábrándos ifjúkorról, a tölgyeket nem termő, sivár, otthontalan kőrösi évekről, s a képsorozatot előbb a valóságos hazasietés, azután a másik nagy hazatérés: a halál sejtelme zárja be, a költő csöndesen odavetett sóhajával: 'egyszerűen, bár tölgy lenne a fejfám.'” Barta János: Arany János, 1953, 171, o.

[4] Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története 1, 2003, 591. o.


Arany János: A tölgyek alatt

 

                                                             Arany János mellszobra, Köztérkép, Szoborlap.hu

                                                                                                 A verselemzés itt

                                             Margitsziget.

                                          A tölgyek alatt
                                      Szeretek pihenni,
                                      Hova el nem hat
                                      Város zaja semmi.
                                      Zöld lomb közein
                                    „Áttörve” az égbolt
                                      S a rét mezein
                                      Vegyül árny- és fényfolt.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Oly otthonos itten!
                                      Évem leapadt:
                                      Ime, gyermek lettem,
                                      Mint mikor a tölgy
                                      Sudarát megmásztam,
                                      Hol seregély költ -
                                      S vígan madarásztam.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Több egykoru társsal
                                      Madárfiakat
                                      Kifeszíténk nyárssal;
                                      Jó tűz lobog ott,
                                      Zizeg a kis bogrács -
                                      S ha bealkonyodott,
                                      Haza már egy ugrás.

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Örömest valék én,
                                      Bár a madarat
                                      Hagytam utóbb békén;
                                      Gyermeki önző
                                      Korom’ ifju ábránd
                                      Veszi ösztönző
                                      Szárnyára, s tovább ránt...

 

                                      De tölgyek alatt,
                                      Valamerre jártam,
                                      Szűlőhonomat
                                    - Csakis ott - találtam;
                                       S hol tengve, tunyán
                                      Hajt, s nem virul a tölgy:
                                      Volt bár Kanaán,
                                      Nem lett honom a föld. –

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Még most is el-űlök;
                                      Bűv-kép csalogat,
                                      Ábrándba merűlök;
                                      Hajó-kerekek
                                      Zubogását hallom...
                                    „Hajrá, gyerekek:
                                      A vízi malom!”

 

                                      A tölgyek alatt
                                      Im, meglep az alkony,
                                      Hűsebb fuvalat
                                      Zörög át a parkon;
                                      Felhők szeme rebben:
                                      Haza sietek,
                                      Jobb ott, melegebben,
                                      Ki vén, ki beteg...

 

                                       A tölgyek alatt
                                      Vágynám lenyugodni,
                                      Ha csontjaimat
                                      Meg kelletik adni;
                                      De, akárhol vár
                                      A pihenő hely rám:
                                      Egyszerüen, bár
                                      Tölgy lenne a fejfám!

                                                   (1877. augusztus 5.)