„A lírában a hang színesebb, a szó gyökösebb, a
versmondat ritmusban, dallamban él, kimondott, végső formájától
megfoszthatatlanul.”
Kiss Tamás A verset itt olvashatod:A tölgyek alatt
Arany versének már a címében is ott van a
tölgy-motívum, mely nemcsak a magyar irodalomban fontos motívum (Berzsenyi:
A magyarokhoz), hanem a világirodalomban is fontos szerepet játszik, pl.
Vergilius Aeneisében és eclogáiban. Arany őket folytatja, egyéniségére
szabva. Fogalmazásomban kitérek még a vers keletkezésére, s arra, hogy milyen eszközökkel
formálja meg ezt a személyes hangvételű költeményt.
Arany, belefáradva hivatali munkájába, 1876-ban
lemondott az Akadémia főtitkári állásáról, 1877-ben egy évre felmentették, de hivatalosan csak 1879-ben sikerült
megszabadulni a hivatal terheitől. Ekkor találta meg azt a kis „független
nyugalmat”, amelyre oly régóta vágyott. A Margitszigeten, a tölgyek
alatt, 1877-ben élte át azt az „áldott nyarat”, melynek az Őszikéket
köszönhetjük. A Kapcsos könyvet Arany Gyulai Páltól kapta
1856-ban. Először a Szondi két apródját másolta be, majd 1877-ben
Új folyam címmel kezdte el az Őszikék ciklusát.
A tölgy-motívum jelentése Aranynál elsősorban
menedék. A tölgyfák változtatják menedékké a Margitszigetet:
„Hova el nem hat
Város zaja semmi.”
A tölgyek idézik fel a gyermekkor bensőséges, otthonos, önfeledt
világát, mindenütt otthon érzi magát, ahol tölgy nő:
„A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
(…)
De tölgyek alatt
Valamerre jártam
Szűlőhonomat
– Csakis ott – találtam.”
A dunai hajók kerekeinek zubogása is a gyermekkori
vízimalmok zúgását juttatják eszébe, s szinte hallja a társak kiáltozását. Ez a
kései „ábrándozás” párhuzamba állítható az ifjúkori ábrándozással:
„Gyermeki önző
Korom’ ifjú ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s
tovább ránt…”[1]
Ellentétek és párhuzamok alakítják a vers szerkezetét. Jelen
és múlt, gyermekkor, ifjúkor s az öregség, napfény és alkonyat. Külön szépsége
a versnek, hogy az alkony kétszer fordul elő a versben. Gyermekkorban
csupán egy ugrás volt hazáig, a jelenben, amikor a költő vénnek és betegnek
érzi magát, már a hűvös „fuvallattól” is félve siet haza.[2]
Az utolsó versszak az elsővel keretbe foglalja a verset, s
míg az első versszakban egyszerű pihenésről van szó, az utolsóban már a végső
nyugalomról. Arany talán legmegrendítőbb sorainak („Ha csontjaimat
/ meg kelletik adni”) a szenvedő igéje a halált idézi meg, a csont, a csontváz
az elkerülhetetlen halál jelképe.
Ami a hangnemet illeti, elsődleges a vallomásos hangnem. Változatos
hangnemben szól, először tárgyilagosan, majd a gyermekkort felidézve az érzelem,
látomás kerül előtérbe. A legvégén elégikussá válik. De mindvégig a könnyedség,
a játékosság jellemző a versre: még a halált is „otthonossá” tudja tenni.
Ez a könnyedség az időmértékes verselésre is érvényes. A két anapesztusból álló
sort váltja három verslábból álló (a harmadik láb csonka). Az anapesztust helyettesíti
a jambus, ill. a trocheus. Így nem lesz olyan egyhangú, kopogós a ritmus.
Mi a titka az Őszikéknek? Barta Jánost idézem: „Az
Őszikék ciklus váratlan kialakulásának, bőségének döntő okát, kirobbantóját én
abban látom, hogy Arany életének ebbe a szakaszába, mondjuk a Margitsziget
külön világába új, hirtelen megváltozott költői magatartással és öntudattal
lépett be.”[3] Ide
kapcsolódik még a következő megállapítás is: „… a személyiség mindennapos
tartalmai, csendes, minden rendkívüliséget nélkülöző lelkiállapotai jelennek
meg a versekben.”[4]
[1]
Feltehetően a színészkalandra gondol a költő.
[2]
Jellemző, hogy az 1879-ben megjelent Toldi estéje is visszatérés a múltba.
Ifjúkori művét fejezi be.
[3]
Barta János: Az Őszikék titka, In: A pálya végén, 1987, 125. o. Barta Jánostól
érdemes idézni egy rövid kis részletet egy másik könyvből is: „Érzelem és szimbolika
párhuzamos fejlesztésének legszebb példája A tölgyek alatt című vers: a Margitsziget
alkonyodó napsütésben fürdő tölgyfái olyan keretté válnak, amelybe a költő egész
életét bele tudja foglalni: emléképeit a gyerekkori madarászásról, a tölgyek
alatt sétálgató ábrándos ifjúkorról, a tölgyeket nem termő, sivár, otthontalan
kőrösi évekről, s a képsorozatot előbb a valóságos hazasietés, azután a másik
nagy hazatérés: a halál sejtelme zárja be, a költő csöndesen odavetett
sóhajával: 'egyszerűen, bár tölgy lenne a fejfám.'” Barta János: Arany János, 1953,
171, o.
[4]
Gintli Tibor – Schein Gábor: Az irodalom rövid története 1, 2003, 591. o.
