Lackfi János: Dühöngő

Becsapja az ajtót, duzzog mögötte hosszan,
tudja, hogy nem látom, mégis nagyon jól látom,
mintha üvegből lenne az a rozzant ajtó, előttem
van testtartása, az ágyon punnyad összeroskadva,
gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani,
párnát szorít a hasához, mintha terhes lenne, tudom,
hogy velem terhes, engem kell most megszülnie,
aki szültem, hát majd kivárom a vajúdást, van a
konyhában-fürdőszobában dolgom bőven, részben őmiatta,
aki tizenéve minden áldott nap meg kell szüljön engem,
akit tizenéve minden áldott nap meg kell szülnöm újra.
Mikor az az átkozott ajtó nagy nehezen megnyílik végre,
nála a lemez még mindig ugyanott van elakadva,
pedig a téma már akkor is csak ürügy volt, amikor bement,
belékapaszkodik, mint nadrágszárba tacskó, próbálgatja
az ellenállást, pedig csak tessék-lássék szólok közbe-közbe,
legyen valami, dühöngje ki magát, jót tesz az egészségnek,
ez is ugyanúgy hozzátartozik, mint a második ajtócsapódás.
Torkig vagyok már, nem elég, hogy főzök, mosok, vasalok
a nagyságos asszonyra, nem elég, hogy viselem rigolyáit,
még ezek az ajtócsapdosások is, egy szép napon arra jön majd
haza, hogy leszereltettem az egészet, nagy önállósága jelképét,
letesszük a konténer mellé, vigye, aki erre vágyik, kíváncsi
vagyok, attól fogva mit vagdosna vajon, labdát a falhoz,
könyvet a földhöz? Persze, hogy megbocsátok, ölelem át,
ne lássa, hogy a szemem telefutott könnyel, érzelmes öreglány,
tényleg miféle jelentősége van ilyenkor vitának, ajtónak,
csapkodásnak, hiszen a testünk éppoly szorosan tapad
egymáshoz, mint mikor ringattam, mint mikor őt vártam,
leválhat végre rólam, megszültük egymást, csak az a
kajla kilincsű, zsanérjain elferdült ajtó néz ki egyre
gyalázatosabban. 
                      (Jelenkor, 2012)

     Körbeüljük az asztalt. Versekről elmélkedünk néhányan, érettségi előtt. Vajon hogyan látnánk neki az értelmezéshez? A lány még töpreng, a fiú már hamiskásan mosolyog: a felnőtté válásról szól a kétszereplős vers.

      Majd sorra vesszük: a címe arra utal, hogy egy lélekállapotot mutat be. A konfliktus anya és lánya között zajlik. A versbeli kamaszlány valamiért (az ok nem lényeges) ellentmond anyjának, s dühében bevágja maga mögött az ajtót. Az ajtó becsapása, a dühöngés jelzi a határozott ellenvéleményét, a különállást. Vagyis szeretne önálló lenni. Az önállóság jelképe az ajtó. „Leszereltetem az egészet”, mondja dühösen az anya. Meg akarja szüntetni azt, ami elválaszt.

      Végül eljön a hosszú vajúdás után az anya megszüli újra a gyermekét: „Leválhatsz végre rólam.” Engednie kell: ez az újjászületés, a felnőtté válás elkerülhetetlen folyamata.

      Újra egymásra találnak, átölelik egymást. Ehhez kell a bocsánatkérés és a megbocsátás. Nyilván az ajtócsapkodás volt a kiindulópont. Így nem viselkedünk. Néha mégis szükséges, mint a forradalom, melyben elszabadulnak az indulatok.

      A lány kérdezi: szabad vers? Nincs benne szabályos ritmus, rím. Igen, a szabad vers a legjobban teret a hullámzó indulatoknak. Ugyanakkor a költőiség sem hiányzik: „gúlát rakott kamasz-csontjaiból, már csak alá kell gyújtani…”