Karinthy Frigyes: Caesar és Abu Kair

 

                                                                A játszótársam, mondd akarsz-e lenni,

                                                                 akarsz-e mindig, mindig játszani….

                                                                                        Kosztolányi

      Karinthy volt a legjátékosabb magyar író. Állandóan játszott. Nem akárkik voltak társai ebben. Ott volt pl. Kosztolányi Dezső. Karinthy feltehetően a sakkban is sokra vitte volna, de ő inkább az írást választotta. Ez a novellája is olyan, mint egy feladvány: találd ki, miért hal meg két szenvedélyes sakkjátékos.

     A Caesar és Abu Kair c. kettős novella egy-egy anekdotára épül. Az anekdota olyan rövid, általában humoros, csattanóval végződő műfaj, melynek főhőse ismert történelmi személyiség. A két történet kevésbé humoros, viszont roppant izgalmas. S a csattanó a halál. Ugyanakkor a példázat jegyeit is felfedezhetjük bennük: Karinthy novelláiban legtöbbször a gondolat kap fő hangsúlyt. Tanulságai ma is érvényesek.

     Összeköti a két történetet maga az Indiából származó sakkjáték, mely „csodálatos mesterség”, s melyről Ben Juszuf is „elragadtatással” beszél. Azt is fejtegeti, hogy a játék felfedezésében milyen nagy érdemei vannak Indiának. A fő motívum az a szenvedély, mely a titokzatos Abu Kairt és a Caesart foglyul ejtő kalózt, Ben Juszufot is rabul ejtette.
     A mindentudó író-elbeszélő mindkét esetben objektív hangnemben kezdi elmesélni a történetet, majd a szituáció felvázolása után zaklatott monológ, párbeszéd jelzi, hogy drámaivá válik a szereplők viszonya. Ugyanakkor különlegessé teszik a novella hangulatát Az ezeregy éjszaka meséiből ismerős motívumok: Bagdad, a tigris, a hajózás, a kalózok, a párbaj: életre-halálra.

     Karinthy az első novellában céltudatosan, lépésről lépésre vezeti olvasóját a tragédiához vezető úton. Kezdi a sakkjáték történetével, majd bemutatja Abu Kairt, aki a sakk megszállottja. Olyannyira, hogy a külvilág nem is létezik számára. Majd az első három bekezdés után váratlan haláláról számol be.
     Míg Abu szimplán megőrült, s a tigrist lónak nézi, Ben Juszuf valóságos ellenféllel játszik: Caesarral, aki fölényesen, megvetően szól a sakkról. Juszuf nem tudja, kivel áll szemben. Mi sejtjük, hisz a második rész elején megismerkedünk vele. Caesar nem könnyű ellenfél. A címben sem véletlenül áll az első helyen.
     Az ifjú Caesar arról volt nevezetes, hogy a fórumon nem „tisztességes” eszközöket vetett be. Nem tanulmányozta a szónoklat művészetét, melyben a meggyőzés, az érvek fontos szerepet játszanak. Inkább az ellenfél magánéletéről szerzett be információkat, melyek már akkor is félelmetes fegyvernek bizonyultak.
      Itt persze az életéről volt szó, s váratlan húzásával megmentette magát. Ben Juszufot az elvakult szenvedély vezérli. El se tudja képzelni, mire készül Caesar, aki teljes sikert arat, a legénység is behódol neki, s a hajórakományát eladva, anyagilag is jól jár.

     Azért ne gondoljuk, hogy a szabály megszegése minden esetben jó. A novella Caesarjának előéletét ismerve, erre nincs garancia.

Fekete István: Tolvaj (elemzés)

 

      Mi az, ami különlegessé tesz minden Fekete István-írást? Nem a társadalomábrázolása, nem a jellemek összetettsége, hanem a felidézett világ atmoszférája, természetközelsége, lírája. Az író ebben a novellájában a gyermekfőhősnek (E/1) azt a drámáját mutatja be, amikor az először kerül összeütközésbe a felnőtt világ rosszindulatával, elveszítve azt a paradicsomot, melyet addig magáénak tudott.

     A helyszín egy elhagyott, pusztulásnak indult kert, melynek szomszédságában lakik a fiú: „Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, (…) nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én…”

     Az időnek ellenálló diófa motívuma majd a befejezésben is fontos szerepet kap (idősíkváltás). Bár gyümölcse nem tiltott, a kisfiú eszik belőle, s egy  túlbuzgó ember (jelen esetben Deres néni, beszélő név!), aki szereti leleplezni a bűnt, rátámad. Az álmodozó fiú otthon van ebben az elvarázsolt kertben, mert itt szabadon szárnyal a képzelete: a katona egy kutyán lovagol, eljött ide Ali baba negyven „munkatársával”, sőt Robinson is Péntekkel. A királylányhoz igyekvő katona alakja sem csupán anderseni ihletésű, majd mindenki katona volt akkoriban, talán a kert előző, titokzatos gazdája is. Őrá már a balladai homály, a még régebbi múlt veti árnyékát – az összecsuklott asztal feléled és lábra áll, a bort kopott dolmányú hajdú hozza a pincéből. Szinte az egész történet a múltról és az elmúlásról szól, halljuk a kriptaajtó dübörgését és az elhalkuló zsolozsmákat is. A kertet az uraság a parókiára hagyta, s valószínűleg így került a pap nagybácsi tulajdonába, aki maga is mintha a legendák homályából lépett volna elő. 

     Váratlanul és kíméletlenül törik szét az idill. Deres néni visítja el magát: „Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem Pisti…” (Talán nem véletlen, hogy az író életében kiadatlan novella főszereplőjének a neve megegyezik az íróéval.) Az idős asszony olyan dühvel csap le a fiúra, hogy az elbujdosna szégyenében. A vád, hogy ő tolvaj, kétségbe ejtette. Otthon is éreztették a rosszallásukat, a faluban is elterjedt a híre…

     A pap nagybácsi helyre tette a dolgot, de a lelki törés, a bűn nélküli bűntudat megmaradt. Még akkor is, ha nem ő volt a tolvaj, épp az ellenkezője igaz: tőle lopták el a kertet, mely immár elveszítette vonzerejét. Mesebeli társai azonban mellette maradtak.

     Sok évvel később egy utcai jelenet előhívja az emléket, mint Proust regényében a madeleine-nek nevezett sütemény. Egy kihajló diófaág miatt csatázik kíméletlenül egy öregember és néhány fiatal. A felnőtté vált fiú annak idején sebzetten visszahúzódott. De változnak az idők, változnak az erkölcsök. Az új fejlemény az, hogy az egyik fiú még le is ütné az öreget. Mit tehet az ember, hogyha nem hallgatnak a jó szóra: „Odébbálltam. Mit tehettem volna? (…) arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön…”