Az Óramúzeum Bécsben

      

Uhrenmuseum

             
     Schulhof Str. 2. 
     Háromezer óra tiktakol ebben a múzeumban. Minden egész órakor betölti a három emeletet az órák zenéje, játéka, harangozása. Nyomon követhetjük az időmérés történetét a 15. századtól napjainkig. Sokféle óra van: gazdagon díszített, képbe foglalt óra rejtett számlapokkal, zsebórák, csodálatos ékszer-órák, cirádás állóórák, melyek egyben tulajdonosuk társadalmi rangjáról is tanúskodik.

            Az egyik legizgalmasabb David a Sancto Cajetano 18. századi asztronómiai órája, mely megbízhatóan jelzi a pontos idő mellett a planéták keringési idejét is. Gyűszűnyi a legkisebb óra, a legsúlyosabb a Stephansdom öntött vas toronyórája. Számos órát láthatunk a bécsi biedermeier és a boldog békeidők korszakából.

            A múzeumot 1917-ben (!) alapították. Első vezetője Rudolf Kaftan középiskolai tanár volt, s megemlítendő, hogy Marie von Ebner-Eschenbach írónő adománya is gazdagította a gyűjteményt.

            Azok, akik többször voltak velünk Bécsben, bizonyára emlékeznek, a Hofburg egyik épületének a falán (Amalienburg, belső udvar) látható egy olyan óra, mely mutatja a hold fázisait. A mechanikus óra alatt pedig egy nagyobb napóra látható. Biztos, ami biztos, gondolta Mária Terézia.

                                                                            commons.wikimedia.org

Bécs legrégibb napórája a Stephansdom déli falán látható:

                                                                               de.wikipedia.org

            Három idézetet gyűjtöttem össze az óra témából. Aranyt a honfigond nyugtalanítja (minket is), az idő kereke jár, de a végeredményről nincs fogalmunk. Tóth Árpád magányában az óra ketyegése (maga az idő) félelmet kelt. Kedvencünk Fogg, az angol úriember. Megnyeri a fogadást, a nő szívét, s keveset beszél.

MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

……..

                                   (Arany János)

AZ ÓRAINGA

Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.

Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.

S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! - De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok...

                                   (Tóth Árpád)

     "Elmúlt negyven másodperc - semmi. Ötven - még mindig semmi.

Az ötvenötödik másodpercben mennydörgő rivalgás harsant fel odakint, dübörgő taps, éljenzés, sőt hellyel-közzel egy-egy szitok is, mind tovább terjedő, szakadatlan morajban.

A kártyázók felálltak.

Az ötvenötödik másodpercben kitárult a szalon ajtaja, s az inga még nem ütötte el a hatvanadik másodpercet, amikor megjelent Phileas Fogg, nyomában ünneplőinek tömege, akik behatoltak a klub épületébe. Phileas Fogg megszólalt, és csupán ennyit mondott:

- Uraim, itt vagyok!"

                                   (Verne Gyula: Nyolcvan nap alatt a föld körül)

            Végül, szeretném, ha megírnátok, honnan való a következő idézet:

                               „Boldog órák szép emlékeképen

                                 Rózsafelhők usztak át az égen.”

                                                                   (Én sem tudom.)
                                                                               2011

Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…



                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.

Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
        midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
        a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
        s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
        hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
        a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
        épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
        elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
        hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
        - vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
        kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
        s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t!
        látott, ha nem lát is viszont!
                                                Lásd még: Tandori

"Mi az, amit olvas, fönséges úr?"

            "Szó, szó, szó."
                                                   

                                                                      2003

            Mednyánszkynak fontos témája volt az I. világháború. A mostani kiállításon is van jó néhány képe, amely bemutatja a hősiességnek nevezett szörnyűséget. Erről jutott eszembe egy Juhász Ferenc-vers: Emlékezés egy vérző arcú képre. Alcíme Mednyánszky László: Sebesült. A vers szinte jobb, mint a kép, s van olyan kép a kiállításon, mely ezt is felülmúlja. (Szerbiában) A Vaskapu c. képét talán Jókai Arany emberének első fejezete ihlette, melynek elovasása oly sok gimnazistának okozott gondot. Jókai idős korában ellátogatott a Vaskapuhoz, s azt mondta, miután láttam, nem tudnám leírni.

*

            Most, hogy kezembe vettem az egyik nagy Juhász Ferenc-kötetet, fellapozom a Rezi bordalnál. Annyira tetszett ez a vers, hogy mindenáron el akartam menni a Rezi várhoz. Félúton rosszul lettem, az eső is eleredt. Én balga, elfelejtettem, hogy a művészet varázsa (Jókai is tanú rá) olykor sokkal fontosabb mint a valóság. Egy versszak a versből:

                                   „Tedd hát, amit tenni rendel

                                    minden napod, türelemmel

                                           végezd dolgaid!

                                    Marad valami utánad,

                                    ha nem marad, az se bánat,

                                           hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.”

     Az ilyen igékért, mint a hörböld érdemes élni, mondta az egyik férfikollégám egy bizonyos, szigorúan szakmai összejövetelen.

*

            Manapság kételkednek a költészet erejében. Nem így Hésziodosz. Az Istenek születése c. művében először a múzsákhoz fordul, s csak utána következik Zeusz és Héra. A múzsák azért fontosak, mert csak az ő segítségükkel lehet szólni az istenekről, a világról, a múltról és a jövendőről:

               „Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz

                 termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,

                zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt…”

                                                       *

            Érdekesek azok a jelzők, melyek Hésziodosznál előfordulnak: aigisztartó Zeusz és a bagolyszemű Pallasz. Aigisz, latinosan aegis, magyarosan égisz Zeusz pajzsa, a hatalom jelképe. Ha valakinek vagy valaminek az égisze alatt vagyunk, az megvéd bennünket. A Pallasz már problematikus. Athéné e melléknevére két magyarázat van: így hívták azt az óriást, akinek a bőréből Athéné pajzsát készítette, vagy annak a gyermekkori barátnőjének a neve lehet, akit játék közben véletlenül megölt. Emlékére készítette a Palladion nevű szobrot, melynek köztudomásúlag városvédő ereje van. A bagoly pedig, mint tudjuk, a tudás, a tudomány, a bölcsesség jelképe.

     (Elgondolkoztam ezen a Pallaszon. Mindkét magyarázat jó lehet. Az első az erő jelképe. A második talán a szeretetre emlékeztet, de arra is figyelmeztet, hogyha elkövetünk valami bűnt, akár akaratlanul, legyen valami a "szemünk előtt, kezünk ügyében", mely talán megóv attól, hogy újra beleessünk ugyanabba a bűnbe/hibába. 2019)

Pesti séta, 2011

                                                 „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”
                                                                                                             (Tamási Áron)

     1. Elmélkedvén az idő múlásán, hétfőn végigjártam azt az utat, melyet tanítványaimmal szoktunk megtenni, amikor iskolaidőben nem volt tanítás. A 3-as metróval az Arany János utcáig mentünk, s először Podmaniczky Frigyes (1824-1907) szobrát vettük szemügyre. Kő Pál műve, 1991 óta áll itt. Kezében a városvédő Pallasz Athéné szobra. Jó lenne naplóit elolvasni.

            A Bank utcába (korábban Lengyel Gyula) utcába fordultunk be a térről, s hamarosan feltűnik a MNB monumentális épülete. De mi nem szoktunk vele sokat törődni, irány a Hold utca. Itt lakott valamikor Vas István, miképpen azt versben is megörökítette:

                                  

                 „Rengő, messzi ködben eltűnök, aki voltam –

                  A Hold utcában s úgy élek, mint a holdban.”

                                                            (Hold utca)

            Balról a Lechner Ödön tervezte Magyar Királyi Postatakarékpénztár (ma Államkincstár) épülete úgy hullámzik elénk, mint egy mesebeli látomás, a magasba nyúlva, zöldes árnyalatban. A szecesszió legszebb alkotása.

                                                                           

            Kis térre érkezünk, többfelé ágazik el az út. Középen a Batthyány-örökmécses az első felelős magyar miniszterelnök kivégzésére emlékeztet. Balra a mostani Szabadság kávéház (ma Liberté) helyén állt a „Neugebäude”, ahol Batthyány Lajost is fogva tartották, míg ki nem végezték. A kávéház falán viszont emléktábla hirdeti, hogy itt született meg 1905-ben Ady Endre Harc a Nagyúrral c. verse. (Osvát versszakonként vitte a nyomdába.!) Zsonganak a fejemben a sorok:

                                  

                             „Engem szólítnak útra, kéjre,

                               Levágva népünk ezrei,

                               Titokzatos hívó szavak

                               Halomba, mint kereszt,

                               Nekem már várni nem szabad,

                               Király, te tetted ezt!”

            A Báthory utcában újabb emléktábla: „Ebben a házban lakott Hajós Alfréd (1878-1955) építőművész, az újkori olimpiai játékok első magyar bajnoka.” Mint építész Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. Ő tervezte Pozsonyban a lányiskolát, Lőcsén a gimnáziumot, Debrecenben a Bika szállót. Milyen tágas volt akkor a világ…

                                                                                

            Nini, a túlsó oldalon, a 8-as számú ház falán valami új dolog csalogat, Kormos István neve olvasható. Csak nem a költőé?  Most muszáj elmerengenem és kutatnom. Vasy Géza írja Kormos-könyvében, hogy a költő itt lakott a háború idején, itt is dolgozott mint kifutófiú a Hoffmann Gyarmatárukereskedésben. Idehozta feleségét is, de csupán 1952-ig tartott az idill, aztán másfele vitte az útja. Ezt a korszakát idézi meg a következő versrészlet:

                                „Ajtóm fák közé nyílik.

                                 Nyitja-csukja tollam,

                                 Karcolászva bűbájolom:

                                 K. I. aki voltam.”

                                          (Névtábla seholsincs ajtómra)

            Minden csak volt, eltűnik országrész, de főleg költők, illetve miniszterelnökök.

             2. Elérkeztünk a Vértanúk terére. Nagy Imre szobra (Varga Tamás, 1996) egy kis hídról néz vissza a Parlamentre és a Kossuth térre. (Már nem néz vissza, eltűnt valahova.) Tragikus hős volt. Ha szóba jött a neve az órán, mindig Antigonéhoz hasonlítottam. Fontosabb volt számára a meggyőződése, az eszme, mint az élete.

            A Kossuth teret uralja a historizáló eklektika (neobarokk és neogótikus stílus) jegyében épült Parlamentünk. Az épületre kiírt pályázatot Steindl Imre nyerte meg, s a millenniumi ünnepségekre lett kész. 1896. júl. 8-án nyílt meg. A befejezése azonban 1904-ben következett el. Nagy Ady-hívő vagyok, remélem nem szentségtörés, ha idézem szavait: „A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem képviselte a népet.” (Nagyváradi Napló 1902. október 10.) Persze minden új  egy idő után természetessé válik.

            Ugyanezen a pályázaton második helyezést ért el Hauszmann Alajos terve. Ebből lett a Királyi Kúria (ma Néprajzi Múzeum, jelenleg zárva), mely a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus ötvözete. Szépen csillogott az őszi napfényben. Ugyanekkor harmadik helyezést kapott a mai Földművelődésügyi Minisztérium épülete. Megdöbbentőek a falon a „golyónyomok”. Gyerekkoromban sok pesti ház falán ott voltak a golyó ütötte sebek.

            Történelmünknek fontos tere a Kossuth tér. Az első köztársaságot 1918. november 16-án itt kiáltotta ki az akkori Országház téren összegyűlt tömeg, illetve a Parlamentben ülésező Nemzeti Tanács. Hatvany Lajos leírásából tudjuk, hogy itt volt Ady is. „Ez a nap Ady Endre napja. Tíz év óta érzi, sírja, visítja ezt a napot.” (Vezér Erzsébet) A Nemzeti Tanács november végén tisztelgő látogatást tett a költő betegágyánál.

            1946. február 1. a második köztársaság kikiáltásának a napja. Eltörölték a „király nélküli királyságot”. Sulyok Dezső szép beszédet tartott. Erre a rövid időszakra nagyon jellemző, hogy Bibó István azt kérte, majdani síremlékén ez álljon: „Élt három évet, 1945-1948-ig.” Ide kapcsolódik sokat idézett gondolata is: „demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.”
     A harmadik köztársaságot 1989. október 23-án kiáltották ki. Szűrös Mátyás lett a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke.
     A tér két fő emlékműve a Rákóczi-szobor (1937, Pintér János) és a Kossuth-szobor (1952, Kisfaludy Stróbl Zsigmond), mely 2015-ben Horvay János kompozíciójával cserélt helyet. 1956 tiszteletére ég(ett) az örök láng (1996, Lugossy Mária), s a lyukas zászló is a függetlenség nagy álmára emlékeztet. (E kettőt is elfújta a szél.)
     A Duna-parthoz közelebb, a Parlament két oldalán József Attila (1980, Marton László) és Károlyi Mihály (1975, Varga Imre) emlékműve (volt) látható. Helyettük most Andrássy és Tisza szobra magasodik. A költő szobra lejjebb csusszant, közelebb a Dunához. Károlyi Siófokra utazott. (Az se rossz hely.) Nagy költőnktől nem messze látható Kovács Bélának, az elhurcolt kisgazdapárti politikusnak a szobra (2002, Kligl Sándor).
     A végére már csak egy József Attila-idézet maradt a tarsolyban:

                 „Már kétmilliárd ember kötöz itt,
                   hogy belőlem hű állatuk legyen.”
                                             (Flóra)

Már több mint hétmilliárd, Attila!