Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…



                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.