A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illyés Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Illyés Gyula. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 29., kedd

Illyés Gyula: A magánszorgalmu kutyák

 

                                                                               I. Gy., wikipedia

                                                                                                       A 80 éves Vasy Gézának

      Csorba Győzőről írtam legutóbb, most is vele folytatom, igaz, most Illyés Gyula egyik verséről lesz szó. Azonban Csorba – sokakkal együtt – verssel köszöntötte Illyés Gyulát a 80. születésnapján. Ennek utolsó versszakát idézem: 

                                              „… a törzs megáll
                                            ahogy bajban torpan a nyáj,
                                           míg föl nem hangzik a
                                           pásztor erős szava.” 

     A bibliai időkig nyúlik vissza a nyájat őrző pásztor képe. Illyésnél a törzs összetartozást, védelmet jelent a pusztulás ellen.[1] Nincs ellenségképe. Újabb időkben, nem elsősorban az irodalomban, más értelmet kapott: az elkülönülést jelenti. Illyésnél nem, ő inkább összeterelni akarta volna a magyarságot, miképpen a nevezetes Számadó c. versében írja: 

                                        „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
                                          Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.” 

     Ilyen bibliásan látta önmagát, mint akinek küldetése van. S való igaz: különleges szerepet töltött be ő a 20. század középső felének irodalmában. Hűséges krónikása, Vasy Géza írja, aki könyveiben sok mindent megvilágított, helyretett:  „József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor, Tamási Áron mellett Illyés Gyula volt e nemzedék legfontosabb írója.” Mégis hihetetlen sok támadás éri:

     "Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket - és csak fogom a fejemet." (1962)

     De valamiképpen mindig szembeszáll csalódásaival, kudarcaival, fájdalmaival, a körülmények szorító hatalmával. Érdemes végigolvasni a Dőlt vitorla c. kötetét (1965), mely Vasy Géza szerint Illyés egyik legfontosabb verseskötete. Ennek is megvan az íve: a fájdalmas magány képeitől vezet az optimista befejezésig. [2] A társadalmi folyamatok, ha lassan is, őt igazolják: a hatvanas évek elejétől kezdve számos pozitív dolog történt. Elsőként talán Déry szabadult ki börtönéből. Korábban éppen  Illyés és Németh László járt közben. De eltartott néhány évig, míg valóban érezhetővé vált az enyhülés.

                                                                            * 

     A mára rendelt/kiválasztott vers, mely először az Új Írásban, majd a Dőlt vitorla c. kötetben jelent meg, visszatekintés,  a keserűség, a mélységes csalódás verse: 

                                                A magánszorgalmu kutyák 

                                                         Faluzási emlék

                             Legtöbbet mégis ők gyötörtek.

                             A magánszorgalmu kutyák!

                                      Ámuldozva utáltuk őket.

                              Ez volt mégis a legcsúnyább

                              Sem a házat és sem urát
                              nem védték. Miért is dühöngtek?
                             Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
                             hangjukba fúltak, a buták.

                             Aki csak utcájukba ért,
                            szaggatták volna cafatokra,
                            csontját mindet megropogtatva,
                            külön-külön leszopogatva
                            egy köhejért, egy zörejért.

                           A magánszorgalmu ebek.

                           Ahogy végigfutva a láncot
                           két lábra állva azt a táncot
                           járták: vért, vért, vagy megveszek!

                           Ahogy az éji falun át
                           morse-mód híreket csaholtak:
                           messze beadva élőt-holtat
                           s mert nem téphették le a holdat,
                           zokogtak, szörny kanik s szukák!

                           Ez volt mégis a legcsúnyább.

                           A magánszorgalmu dögök,
                           a nyívók-sívók, hogy a gazda,
                           rúgta őket végre hasba:
                           coki pokolba, ördögök! 

     A vers a Rákosi-rendszer gyilkos indulatú kiszolgálóiról szól. Amikor megjelent, egy kortárs visszaemlékezése szerint, sokan sértve érezhették magukat, hiszen úgy hitték, jó ügy érdekében cselekedtek. Mint tudjuk "mindenki szem a láncban": meggyőződésből, kényszerűségből, tudatlanságból vagy félelemből kiszolgálták (az emberség határain belül) a hatalmat. Illyésnél a „magánszorgalmu kutyákkal” van a baj, az eleve gonoszakkal, akikben túltengett a szolgalelkűség, s túlbuzgóságból „túljátsszották” szerepüket, s valóban a másik elpusztítására törtek. Ők mi mást érdemelnének: „Ámuldozva utáltuk őket./Ez volt mégis a legcsúnyább.” 

* 

     Illyés fiatalon azt vallotta, hogy „a verset nem a rím és a ritmus teszi, hanem az indulat.” Valóban, az indulat szinte szétfeszíti a verset, de nem elsősorban a költő indulata, hanem az ellene acsarkodóké. Azzal vág vissza, hogy torzképet rajzol a rátámadókról. Petőfi párhuzamos versében az indulat belülről jön: 

                                       „Mit ugattok, mit haraptok
                                         Engemet, hitvány ebek!
                                         Torkotokba, hogy megfúltok,
                                         Oly kemény koncot vetek.”
 

       Mi teszi nagy verssé „A magánszorgalmú kutyák”-at? Besorolhatjuk-e valóban a nagy politikai versek közé? Mindenesetre az olvasó szeme minduntalan megakad ezen a verscímen.  Szinte észrevétlenül lényegül át a hétköznapi élmény egy magatartás, egy világ rajzává.  A verset átszövi a vérszomjas kutyák metaforája, melyben a képsor minden mozzanata megfelel egy-egy gondolatnak.  (Allegória). A „hivatalos” kutyák ugatása majdnem természetes, legyenek azok kritikusok vagy irodalomtörténészek, de a „magánszorgalmu kutyák” támadása fájdalmasan érinti a költőt. Kezdetben, csak ”hörögnek, fölhömpölyödnek", majd „szaggatták volna cafatokra” áldozatukat. Járták a táncukat, mint egy orgián: „vért, vért, vagy megveszek.” Végül „zokognak” a ”nyívók-sívók” tehetetlenségükben, mert nyakukon a lánc. Tragédiájuk, hogy a „gazdát” is felbőszítik. Számukra képtelenség, hogy maga a gazda fékezi meg leghűségesebb híveit. Nem tudják, hogy ők csak eszközök a hatalom kezében, szemek a láncban. Paradox módon a költő is egy láncszem, olyanformán, hogy ő a célpont.



[1] Lásd: A törzs szavai c. verset a Különös testamentumban. 
[2] Azóta más szelek fújnak. Petri egészen másként látja a világot:
                 „hagyjunk már végre föl a reménnyel.
                 
Lehet élni hit és perspektíva nélkül.” (A Dunánál)


2019. február 16., szombat

Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…




                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.
Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.