I. Gy., wikipedia
A 80 éves Vasy Gézának
Csorba Győzőről írtam legutóbb, most is vele folytatom, igaz, most Illyés Gyula egyik verséről lesz szó. Azonban Csorba – sokakkal együtt – verssel köszöntötte Illyés Gyulát a 80. születésnapján. Ennek utolsó versszakát idézem:
„… a törzs megáll
ahogy bajban torpan a nyáj,
míg föl nem hangzik a
pásztor erős szava.”
A bibliai időkig nyúlik vissza a nyájat őrző pásztor képe. Illyésnél a törzs összetartozást, védelmet jelent a pusztulás ellen.[1] Nincs ellenségképe. Újabb időkben, nem elsősorban az irodalomban, más értelmet kapott: az elkülönülést jelenti. Illyésnél nem, ő inkább összeterelni akarta volna a magyarságot, miképpen a nevezetes Számadó c. versében írja:
„Őriznem
kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte
nyáj.”
Ilyen
bibliásan látta önmagát, mint akinek küldetése van. S való igaz: különleges
szerepet töltött be ő a 20. század középső felének irodalmában. Hűséges
krónikása, Vasy Géza írja, aki könyveiben sok mindent megvilágított,
helyretett: „József Attila, Szabó
Lőrinc, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor, Tamási Áron mellett Illyés
Gyula volt e nemzedék legfontosabb írója.” Mégis hihetetlen sok támadás éri:
"Azt
hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy
Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói
munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen
életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket - és csak fogom a
fejemet." (1962)
De valamiképpen mindig szembeszáll csalódásaival, kudarcaival, fájdalmaival, a körülmények szorító hatalmával. Érdemes végigolvasni a Dőlt vitorla c. kötetét (1965), mely Vasy Géza szerint Illyés egyik legfontosabb verseskötete. Ennek is megvan az íve: a fájdalmas magány képeitől vezet az optimista befejezésig. [2] A társadalmi folyamatok, ha lassan is, őt igazolják: a hatvanas évek elejétől kezdve számos pozitív dolog történt. Elsőként talán Déry szabadult ki börtönéből. Korábban éppen Illyés és Németh László járt közben. De eltartott néhány évig, míg valóban érezhetővé vált az enyhülés.
*
A mára rendelt/kiválasztott vers, mely először az Új Írásban, majd a Dőlt vitorla c. kötetben jelent meg, visszatekintés, a keserűség, a mélységes csalódás verse:
A magánszorgalmu kutyák
Faluzási emlék
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A vers a Rákosi-rendszer gyilkos indulatú kiszolgálóiról szól. Amikor megjelent, egy kortárs visszaemlékezése szerint, sokan sértve érezhették magukat, hiszen úgy hitték, jó ügy érdekében cselekedtek. Mint tudjuk "mindenki szem a láncban": meggyőződésből, kényszerűségből, tudatlanságból vagy félelemből kiszolgálták (az emberség határain belül) a hatalmat. Illyésnél a „magánszorgalmu kutyákkal” van a baj, az eleve gonoszakkal, akikben túltengett a szolgalelkűség, s túlbuzgóságból „túljátsszották” szerepüket, s valóban a másik elpusztítására törtek. Ők mi mást érdemelnének: „Ámuldozva utáltuk őket./Ez volt mégis a legcsúnyább.”
*
Illyés fiatalon azt vallotta, hogy „a verset nem a rím és a ritmus teszi, hanem az indulat.” Valóban, az indulat szinte szétfeszíti a verset, de nem elsősorban a költő indulata, hanem az ellene acsarkodóké. Azzal vág vissza, hogy torzképet rajzol a rátámadókról. Petőfi párhuzamos versében az indulat belülről jön:
„Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.”
Mi teszi nagy verssé „A
magánszorgalmú kutyák”-at? Besorolhatjuk-e valóban a nagy politikai versek
közé? Mindenesetre az olvasó szeme minduntalan megakad ezen a verscímen. Szinte észrevétlenül lényegül át a hétköznapi
élmény egy magatartás, egy világ rajzává. A verset átszövi a vérszomjas kutyák
metaforája, melyben a képsor minden mozzanata megfelel egy-egy
gondolatnak. (Allegória). A „hivatalos”
kutyák ugatása majdnem természetes, legyenek azok kritikusok vagy
irodalomtörténészek, de a „magánszorgalmu kutyák” támadása fájdalmasan érinti a
költőt. Kezdetben, csak ”hörögnek, fölhömpölyödnek", majd „szaggatták volna
cafatokra” áldozatukat. Járták a táncukat, mint egy orgián: „vért, vért, vagy
megveszek.” Végül „zokognak” a ”nyívók-sívók” tehetetlenségükben, mert nyakukon
a lánc. Tragédiájuk, hogy a „gazdát” is felbőszítik. Számukra képtelenség, hogy
maga a gazda fékezi meg leghűségesebb híveit. Nem tudják, hogy ők csak eszközök
a hatalom kezében, szemek a láncban. Paradox módon a költő is egy láncszem,
olyanformán, hogy ő a célpont.