Maupassant: Gömböc (Széljegyzetek)

 

                                                          Maupassant, cultura.hu

                   A felsőbb osztályok elvárják, hogy az alullevők kiszolgálják őket. Viszonzás nincs.

                                         Az elbeszélést itt olvashatod el

Előzmények. A porosz-francia háború

     1870 júniusában Franciaország hadat üzent Poroszországnak, de a háború nem úgy alakult, mint ahogy gondolták. Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst, s 1871 telén bejelentették a Német Császárság megszületését. A békeszerződést 1871. május 10-én írták alá.
     A Gömböc c. novella, Maupassant első remekműve, a porosz-francia háború idején játszódik. A megszállók elől postakocsin menekül egy kis civil csapat. Rouenből Le Havre-ba igyekeznek. Sokféle társadalmi réteget képviselnek, s van közük egy prostituált is. Az ő megaláztatásáról szól az elbeszélés.

Flaubert
     Maupassant mindenekelőtt azt tanulta Flaubert-től, hogy eredetinek kell lennie, kevés szóval sokat kifejezni: „a jelenségek, tárgyak, személyek egyediségét, a történések, folyamatok egyszeriségét (…) Ha lobogó tüzet vagy síkságon álló fát írunk le - oktatta Flaubert -, álljunk olyan sokáig a tűz és a fa előtt, amíg csak nem különböznek számunkra minden más fától és minden más tűztől." (1)

A visszavonulás
     Először gúnyos kritikával illeti a tönkrevert francia hadsereget, a felkelőket, a nemzetőrséget s a legvégén kullogó, tehetetlen tábornokot.

Csönd, katasztrófa
     Rouen lakosai várják a megszállókat, nagyon félnek. S Maupassant leír egy mondatot, mely talán érvényes korunkban is: „A földrengés, mely leomló házak alá temet népeket, az árvíz, mely vízbe fulladt parasztok és ökrök tetemeit együtt hömpölygeti a háztetők ledöntött gerendáival, vagy a győzelmes hadsereg, mely legyilkolja a védekezőket, másokat fogságba vet, fosztogat a Kard jogán, és ágyúszóval ad hálát istenének, megannyi csapás, mely megbontja az Örök Igazságba vetett hitünket, s mindazt a régen belénk edzett bizodalmunkat, melyet az Ég Oltalmába és az Emberi Észbe helyeztünk.”

A megszállás
     Maupassant elejtett megjegyzései: a megszállók nem vetik meg jobban az egyszerű polgárokat, mint a francia vadásztisztek. De nemcsak a poroszokat bírálja, a franciáknak is odavág. Sőt, az utazó társaság, mely az egész társadalmat reprezentálja, a bírálat tárgya. Maga a háború, az éles helyzet úgyszólván csak alkalom arra, hogy megmutatkozzon jellemük. 
     A polgároknak alkalmazkodniuk kell a megszállókhoz. Nem az a vétkük, hogy otthon barátságosak a beszállásoltakhoz, de a városban nem állnak szóba velük. Képmutatás? Életben maradás.

Készülődés
     Néhány kereskedőnek és arisztokratának érdeke volt, hogy Le Havre-ba utazzon, vagy még tovább Angliába, ezért engedélyt kértek a parancsnoktól, hogy elhagyják a várost. Hozzájuk csatlakozott néhány kevésbé előkelő ember. Kora hajnalban, már javában havazott, mikor beszálltak a kocsiba. Sejtelmes atmoszféra.

Indulás
     Maupassant néhány ecsetvonással bemutatja az utasokat: Loiseau, bornagykereskedő, akinek a zsiványsága közismert. Vele van felesége is. Carré-Lamadon gyártulajdonos szintén a feleségével, a becsületrend tisztje, korábban ellenzéki, most változtatott nézetein. S beszáll a kocsiba egy valódi gróf is, Hubert de Bréville, oldalán a felesége. Arra nem lehet büszke, hogyan kapta a család a grófi címet. Ők vagyonosak, derűsek, erősek, vallásuk és elvük van. Hátra van még a két hitbuzgó apáca, megközelíthetetlenek és a jelentéktelen, szocialista hitű Cornudet fontoskodó szólamaival.
     Végül Gömböc, aki alakjáról kapta nevét: „Alacsony, gömbölyded, szalonnásan-hájas nőcske volt (…) akit a férfiak mégis kedveltek, mert üdeséget árasztott magából.”

Éhség
     Újabb akadály, először a havazás, most az éhség. Arra számítottak, hogy délre Totes-ba érnek, de a hó miatt csak lassan haladhattak. Először Loiseau mondta, hogy nagyon éhes, majd a többiek is panaszkodtak. Gömböc segít rajtuk. 3-kor elővette kosarát, s enni kezdett, s megkínálta utastársait, először a leghangosabbat, Loiseau-t, majd sorra mindenkit: kiürült a kosár. A kocsi utasai udvariasságból szóba elegyedtek vele, természetesen a háború volt a téma, s kiderült, hogy a Gömböcnek azért kellett elmenekülni, mert rátámadt egy porosz katonára, akit beszállásoltak hozzá. Gömböcöt az érzelmei vezérlik, nem óvatoskodik, nem megalkuvó. Viselkedésével nagy sikert arat, Cornudet egy kis szónoklatra ragadtatja magát, s III. Napóleont „korhely Badinguet-nek” nevezi. (2) Erre Gömböc nekitámad az egész társaságnak, Napóleont védve. Amikor Maupassant novellájának hősévé teszi Gömböcöt, egyáltalán nem számít, hogy milyen politikai nézetei vannak. Embersége számít, önfeláldozása és végül megaláztatása. Abban azonban Maupassant előítélete is megmutatkozik, mely szerint minden nő ösztönösen szereti a csillogó és zsarnoki hatalmat.

Totes
     Este 11-kor érkeztek Totes-ba…
     Nem mesélem tovább, nem akarom elvenni az olvasó örömét, hogy magától Maupassant-tól tudja meg, mi történt ezen a kies helyen. Csupán annyit árulok el: ha egy prostituált szerepel egy novellában, akkor annak ágyba kell bújnia valakivel. A konfliktus abból adódik, hogy nem mindegy, hogy kivel. S újabb figurák bukkannak fel, pl.: „egy roppant karcsú és szőke, magas fiatalember, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár egy leány a derékfűzőjébe…”. Ő a porosz tiszt, aki a továbbjutás akadályát képezi. Az Odüsszeia óta tudjuk, hogy – legalábbis az irodalomban – sok minden nehezítheti a továbbjutást. Megismerhetjük továbbá a fogadóst, Follenvie a neve, mely kissé bolondos voltára utal. Feleségének is megvan a véleménye a háborúról, nem fogja vissza magát: „"Hát nem szörnyűség-e embert ölni, akár porosz, vagy angol, vagy lengyel vagy francia az illető? (...) még kitüntetést is kap, aki legtöbbet gyilkolt. (…) nem kellene-e megölni inkább azokat a királyokat, akik csupa mulatságból háborúskodnak?”
     Hát nem szörnyűség?

     Másnap a gróf látja, hogy a porosz katonák krumplit hámoznak, takarítanak, gyermeket dajkálnak…
     Nagyon meglepődnének a veszteglő utasok, ha tudomásukra jutna, hogy a Rouen-ban végzett Charles Bovary, itt, Totes-ban élt négy évet feleségével, Emmával, aki „a lelke mélyén valami nagy eseményre várt?”

                                                Jennifer Jones mint Madame Bovary, 1949

           (1)     Dobossy László: A francia irodalom története

       (2)  Badinguet a neve annak a kőművesnek, aki 1846-ban ruháját kölcsönözte III. Napóleonnak, hogy Hamból megmenekülhessen. Emiatt Badinguet lett a csúfneve.

Arany János: A kép-mutogató

   

                                                                               Elemzése itt!

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzel: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

               1877. nov. 25

Szabó Magda: Ezüstgolyó

 

                                                                        A novellát itt olvashatod el!

"Az úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől fogva." (Bata Imre)

          Minden irodalmi mű fontos alkotórésze a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy mivégre született meg a mű.

      A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római, ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.", mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja, újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.

     Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”  (2)

     Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az emlékek sorát, s magával viszi Szabó Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a holtak birodalmának kapuját Cerberus, a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)

     Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett, szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”

     Most már értjük, hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó, töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.

     Ugyanis az adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.

     Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba kellett volna dobni. Ida azonban haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida. Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt fel az elbeszélő arra, hogy "életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás megsejtéséről.)

     Észrevétlenül közelített a halál. Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.” A Névjegyekben is: „Ne keresd a halottak titkait."

     Ilyeténképpen az ezüstgolyó egy vidéki múzeumba került. Örökre eltemetve a titok? Itt egy véletlen játszott közre. Egy mit sem tudó tolvaj avatkozott be: kincset remélve kettévágta a golyót. Persze - mint tudjuk - a novellában kell lenni egy fordulatnak, sőt még egy megoldásnak is. Ezzel vesz új irányt a cselekmény.

     A papírszeleten egy nagy L-betű volt, s az írónő rögtön találgatni kezdte, ki lehetett az a férfi, akit a monogram rejt. A férj azonban másként látja: Idának a szabadság hiányzott, s az L-et így kell érteni: el, el innen. "- Ida tökéletesen boldogtalan volt - mondta a férjem. - Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől. ... El akart menni. El. Ennyi a betű." Ugyanakkor: " - Tiszteld az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő."

    Össze lehet állítani egy sort - Ida, az anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...

     De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...

     Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek) 

 

(1)              A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)

(2)                Teréz esztendeje, in: Mézescsók

(3)                Névjegyek c. novella, ugyanebből a kötetből