Maupassant: Gömböc (Széljegyzetek)

 

                                                          Maupassant, cultura.hu

                   A felsőbb osztályok elvárják, hogy az alullevők kiszolgálják őket. Viszonzás nincs.

                                         Az elbeszélést itt olvashatod el

Előzmények. A porosz-francia háború

     1870 júniusában Franciaország hadat üzent Poroszországnak, de a háború nem úgy alakult, mint ahogy gondolták. Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst, s 1871 telén bejelentették a Német Császárság megszületését. A békeszerződést 1871. május 10-én írták alá.
     A Gömböc c. novella, Maupassant első remekműve, a porosz-francia háború idején játszódik. A megszállók elől postakocsin menekül egy kis civil csapat. Rouenből Le Havre-ba igyekeznek. Sokféle társadalmi réteget képviselnek, s van közük egy prostituált is. Az ő megaláztatásáról szól az elbeszélés.

Flaubert
     Maupassant mindenekelőtt azt tanulta Flaubert-től, hogy eredetinek kell lennie, kevés szóval sokat kifejezni: „a jelenségek, tárgyak, személyek egyediségét, a történések, folyamatok egyszeriségét (…) Ha lobogó tüzet vagy síkságon álló fát írunk le - oktatta Flaubert -, álljunk olyan sokáig a tűz és a fa előtt, amíg csak nem különböznek számunkra minden más fától és minden más tűztől." (1)

A visszavonulás
     Először gúnyos kritikával illeti a tönkrevert francia hadsereget, a felkelőket, a nemzetőrséget s a legvégén kullogó, tehetetlen tábornokot.

Csönd, katasztrófa
     Rouen lakosai várják a megszállókat, nagyon félnek. S Maupassant leír egy mondatot, mely talán érvényes korunkban is: „A földrengés, mely leomló házak alá temet népeket, az árvíz, mely vízbe fulladt parasztok és ökrök tetemeit együtt hömpölygeti a háztetők ledöntött gerendáival, vagy a győzelmes hadsereg, mely legyilkolja a védekezőket, másokat fogságba vet, fosztogat a Kard jogán, és ágyúszóval ad hálát istenének, megannyi csapás, mely megbontja az Örök Igazságba vetett hitünket, s mindazt a régen belénk edzett bizodalmunkat, melyet az Ég Oltalmába és az Emberi Észbe helyeztünk.”

A megszállás
     Maupassant elejtett megjegyzései: a megszállók nem vetik meg jobban az egyszerű polgárokat, mint a francia vadásztisztek. De nemcsak a poroszokat bírálja, a franciáknak is odavág. Sőt, az utazó társaság, mely az egész társadalmat reprezentálja, a bírálat tárgya. Maga a háború, az éles helyzet úgyszólván csak alkalom arra, hogy megmutatkozzon jellemük. 
     A polgároknak alkalmazkodniuk kell a megszállókhoz. Nem az a vétkük, hogy otthon barátságosak a beszállásoltakhoz, de a városban nem állnak szóba velük. Képmutatás? Életben maradás.

Készülődés
     Néhány kereskedőnek és arisztokratának érdeke volt, hogy Le Havre-ba utazzon, vagy még tovább Angliába, ezért engedélyt kértek a parancsnoktól, hogy elhagyják a várost. Hozzájuk csatlakozott néhány kevésbé előkelő ember. Kora hajnalban, már javában havazott, mikor beszálltak a kocsiba. Sejtelmes atmoszféra.

Indulás
     Maupassant néhány ecsetvonással bemutatja az utasokat: Loiseau, bornagykereskedő, akinek a zsiványsága közismert. Vele van felesége is. Carré-Lamadon gyártulajdonos szintén a feleségével, a becsületrend tisztje, korábban ellenzéki, most változtatott nézetein. S beszáll a kocsiba egy valódi gróf is, Hubert de Bréville, oldalán a felesége. Arra nem lehet büszke, hogyan kapta a család a grófi címet. Ők vagyonosak, derűsek, erősek, vallásuk és elvük van. Hátra van még a két hitbuzgó apáca, megközelíthetetlenek és a jelentéktelen, szocialista hitű Cornudet fontoskodó szólamaival.
     Végül Gömböc, aki alakjáról kapta nevét: „Alacsony, gömbölyded, szalonnásan-hájas nőcske volt (…) akit a férfiak mégis kedveltek, mert üdeséget árasztott magából.”

Éhség
     Újabb akadály, először a havazás, most az éhség. Arra számítottak, hogy délre Totes-ba érnek, de a hó miatt csak lassan haladhattak. Először Loiseau mondta, hogy nagyon éhes, majd a többiek is panaszkodtak. Gömböc segít rajtuk. 3-kor elővette kosarát, s enni kezdett, s megkínálta utastársait, először a leghangosabbat, Loiseau-t, majd sorra mindenkit: kiürült a kosár. A kocsi utasai udvariasságból szóba elegyedtek vele, természetesen a háború volt a téma, s kiderült, hogy a Gömböcnek azért kellett elmenekülni, mert rátámadt egy porosz katonára, akit beszállásoltak hozzá. Gömböcöt az érzelmei vezérlik, nem óvatoskodik, nem megalkuvó. Viselkedésével nagy sikert arat, Cornudet egy kis szónoklatra ragadtatja magát, s III. Napóleont „korhely Badinguet-nek” nevezi. (2) Erre Gömböc nekitámad az egész társaságnak, Napóleont védve. Amikor Maupassant novellájának hősévé teszi Gömböcöt, egyáltalán nem számít, hogy milyen politikai nézetei vannak. Embersége számít, önfeláldozása és végül megaláztatása. Abban azonban Maupassant előítélete is megmutatkozik, mely szerint minden nő ösztönösen szereti a csillogó és zsarnoki hatalmat.

Totes
     Este 11-kor érkeztek Totes-ba…
     Nem mesélem tovább, nem akarom elvenni az olvasó örömét, hogy magától Maupassant-tól tudja meg, mi történt ezen a kies helyen. Csupán annyit árulok el: ha egy prostituált szerepel egy novellában, akkor annak ágyba kell bújnia valakivel. A konfliktus abból adódik, hogy nem mindegy, hogy kivel. S újabb figurák bukkannak fel, pl.: „egy roppant karcsú és szőke, magas fiatalember, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár egy leány a derékfűzőjébe…”. Ő a porosz tiszt, aki a továbbjutás akadályát képezi. Az Odüsszeia óta tudjuk, hogy – legalábbis az irodalomban – sok minden nehezítheti a továbbjutást. Megismerhetjük továbbá a fogadóst, Follenvie a neve, mely kissé bolondos voltára utal. Feleségének is megvan a véleménye a háborúról, nem fogja vissza magát: „"Hát nem szörnyűség-e embert ölni, akár porosz, vagy angol, vagy lengyel vagy francia az illető? (...) még kitüntetést is kap, aki legtöbbet gyilkolt. (…) nem kellene-e megölni inkább azokat a királyokat, akik csupa mulatságból háborúskodnak?”
     Hát nem szörnyűség?

     Másnap a gróf látja, hogy a porosz katonák krumplit hámoznak, takarítanak, gyermeket dajkálnak…
     Nagyon meglepődnének a veszteglő utasok, ha tudomásukra jutna, hogy a Rouen-ban végzett Charles Bovary, itt, Totes-ban élt négy évet feleségével, Emmával, aki „a lelke mélyén valami nagy eseményre várt?”

                                                Jennifer Jones mint Madame Bovary, 1949

           (1)     Dobossy László: A francia irodalom története

       (2)  Badinguet a neve annak a kőművesnek, aki 1846-ban ruháját kölcsönözte III. Napóleonnak, hogy Hamból megmenekülhessen. Emiatt Badinguet lett a csúfneve.

Hemingway: Fiesta

 

                                                                   A sebesült Hemingway

     "Hemingway Fiestájában van egy mondat, mely, ha elkerüli az olvasó figyelmét, az egész regény kulcsa elveszett."  (Bodor Pál) 

       I.

     Lehet a Fiestát szeretni vagy nem szeretni. Tulajdonképpen nincs olyan íve, mint egy fejlődésregénynek vagy egy kalandregénynek. Mondhatni mozaikokból, jelenetekből illesztette össze az író. Hemingway első regénye egy magatartást körvonalaz, egy életérzést mutat be, miként múlatják az időt a fiatal amerikai írók Párizsban, milyen nyomot hagyott testükben-lelkükben a háború. Fitzgerald pedig A nagy Gatsbyben megírja, milyen otthont hagytak hátra. A végén a pamplonai fiestába torkollik az egész. Úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon nem csinálnak semmit, csupán a kávéházakat és kocsmákat járják. Pedig nem egészen így van. Ezek az írók, miközben élnek, s nem könyvtárba járnak, élményt gyűjtenek. „Minden dolog apja valóban / a háború.”[1] Nyilván másképpen ír az az író, aki megjárta a háborút.[2] Hemingway tizennyolc évesen indult a háborúba. Az olasz fronton szolgált, itt sebesült meg. Erről szól a Búcsú a fegyverektől c. regény, melyben így összegez: „Nincs rosszabb a háborúnál … Ha győzünk, akkor se nyerjük meg a háborút … Minden országban egy osztály uralkodik … Ennek köszönhetjük a háborút.” (Sofőrök szavai) A Fiestában: „Valószínűleg tovább fejtegettük volna ezt a kérdést, megegyeztünk volna abban, hogy a háború tönkreteszi a civilizációt….”

     Elveszett nemzedéknek nevezték a Párizsban megtelepedett írókat. A háború volt a fő élményük, s jellemző, hogy már Hemingway első novelláskötetében, A mi időnkben, (1925) is ott vannak a háború kegyetlenségének jelei. (Szmirna rakpartján) A Fiestában csak háttér, de a főhős Jake, olyan sebet kapott, mely egész életére boldogtalanná tette. A könyv 1926-ben jelent meg. Az eredeti címe: The sun also rises, azaz A nap is felkel (Dérynél). Géher István az 1985-ös kiadás (Olcsó Könyvtár ford.: Déry Tibor, 7.50 Ft) utószavában feltárja a cím bibliai vonatkozásait. A Prédikátor Salamon könyvében más szóhasználattal él a bibliafordító: „a nap is feltámad”. A király így elmélkedik: „Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig örökre megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ismét feltámad…”

                                                                Az első kiadás

      Az elmúlás csak az emberre vonatkozik. Elmúlik az öröm, a veszély és a szégyen pillanata. A fiesta is véget ér egyszer, szétszéled a „különös társaság”, eltemetik azt a fiatal férfit, akit felöklelt a bika, elmúlik Romero dicsősége, mint ahogy Belmontéé is elmúlt, aki most Romero mellett a futottak még kategóriájába tartozik.

 

II.

     Különös társaság címmel jelent meg az első fordítás Németh Andor tollából (1938). A Nyugatban Vas István írt szellemes kritikát róla: milyen jó ezeknek az amerikaiaknak, ellentétben a magyar írókkal, Párizsban élvezik az életet, majd kirándulnak a spanyol Pamplomába. De ő is pontosan látta, hogy a mélyben milyen vonzások és taszítások zajlanak. A főhőst, Jake-t leüti cimborája, Cohn, majd ugyanő tizenöt ütést visz be Romerónak, aki, ha imbolyogva is, állja a csapásokat, és vissza is adja. Ezzel párhuzamosan tetőfokára hág a bikaviadal.

     Közben el kell mondani, hogy mindenki odavan Brettért, elsősorban Jake. Ez kölcsönös, de mint tudjuk, Jake megsérült a háborúban. Cohn is eszeveszettül odavan a nőért, föl nem fogja, hogy dühöngése mit sem ér. Itt és most csak Romero győzhet, akinek férfiszépségét, ügyességét, eleganciáját csupán Lorca tudta volna versbe foglalni. Romero a 18 éves fölfelé menő csillag, Belmonte zuhan lefelé.[3] Hemingway akkor a legnagyobb, amikor eszköztelen. A mások számára észrevehetetlen szenvedést érzékelteti. Brett és Romero együtt távoznak csöndesen a bárból, s visszatérve Jake már csak az üres asztalt látja. Magyarázat nincs. Ez Hemingway ars poétikájából következik: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, s ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppen olyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. Azért méltóságos a jéghegy vonulása, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." Vagyis a megformálás, látszólagos egyszerűsége ellenére, túlmutat a puszta valóságon, s "közölni" tudja a negyedik és az ötödik dimenziót. (Bodnár György) 

     III.

     Egyébként Cohnhoz fűződik az egyik legfontosabb gondolat: „Szeretném, ha lenne valami értelme az életemnek.” Mindannyian azt keresik. Jake-nek a háború után el kell viselnie a szerelmi csalódást is, mégis talán ő a legfegyelmezettebb közülük. Mike alkoholista bajkeverő, visszataszító, hogy minduntalan beleköt Cohnba zsidó volta miatt, Bill iróniája mögé rejtőzik, Cohn, a balek, mindig kimondja, amit gondol, s Brett, akinek „olyan vonalai vannak, mint egy versenyjachtnak”, bizonyára jobb sorsra (férfira) érdemes. Hemingway szinte minden művében keresi azt a hőst, aki rendkívüli körülmények között kockáztat. A veszély legyen igazi. Ilyen Robert Jordan Az akiért a harag szól önkéntese vagy Santiago, az öreg halász. Az igazi pikadorok is mindig kockáztatnak, jóllehet a kihívások vállalása és a helytállás nem más, mint a félelem legyőzése.

     Ezért vonzódik hozzájuk Hemingway. Jake-hoz hasonlóan helytálló hős lesz Romero is, akit Cohn félig agyonver, mégis hiba nélkül abszolválja a bikaviadalt, s még azt is el kell viselnie, hogy a végén Brett dobja. Mégis ez az egész az ő győzelme s Cohn veresége, mert elveszíti a tartását.

                                                   Goya: Pedro Romero portréja, lásd a lábjegyzetet

     A másik fontos mondat, ami kiemelendő: a „ne nézz oda”, mely fontos  motívummá válik. „Kipakolásnak” hívják ugyanis a fiestának azt a részét, amikor a közönség megtekinti a bikákat. Ökröket terelnek oda, akik a „dühöngő” bikák lecsillapítására szolgálnak. Egy ökör bele is pusztult ebbe a „csillapításba”. Brettről azt képzelték, hogy nem fogja elviselni a látványt. „Ne nézz oda!” – mondja Jake Brettnek. De tévedett, mert ő „pokolian érdekesnek” találta a bikák halálos öklelését. Hemingway felcseréli a szerepeket: várakozásunkkal ellentétben Brett lesz rajongója (aficionado) a bikaviadalnak. (Lehet, hogy Romero miatt?) Cohn csak annyit jegyez meg, hogy azt a lovas részt ki lehetett volna hagyni. 

     IV.

     Jake kimarad (bizonyára nem véletlen) a „bevonulás”-ról, amikor a bikákat kiengedik az utcára, és a tömeg előttük szalad. „Annyian futottak a bikák előtt, hogy a rohanó tömeg összetorlódott, lelassult az aréna bejáratánál, s mikor a bikák egy csomóban megérkeztek, dobogva, súlyosan, sáros véknyakkal, fejüket himbálva, az egyik hirtelen előreugrott, szarvára kapott valakit a rohanó tömegből, s a magasba emelte. Az embernek mindkét karja lehanyatlott, a feje hátracsuklott, amikor a bikaszarv beléje döfött, s a bika magasan felemelte, aztán leejtette.”

     Mi más ez, ha nem emberáldozat: egyvalakinek meg kell halnia, hogy a többi éljen. Hemingway nagyon pontos, azt az egyet Vincente Giromesnek hívják, és Tafalla környékéről jött. 28 éves volt, felesége és két gyermeke maradt hátra. A San Fermin-kápolnában ravatalozták fel, misét mondtak érte, síppal-dobbal, ünnepélyesen vitték ki a vasútállomásra…

     Ugyanez történik a lovakkal. „Nem bírtam másfelé nézni.” – mondta Brett. Hiába magyarázta Jake, hogy „amikor a bikák megtámadják a picadorokat, a bikát nézze, ne a lovakat, s rávettem, figyelje meg, mint döfi a picador a lándzsa hegyét a bikába (…) Megmutattam neki, hogyan tereli el Romero köpenyével a bika figyelmét a földön fekvő lóról.”

     Majd szinte sokkoló leírás következik arról, hogyan vonszolják ki az öszvérek a megölt bikát a porondról.

     Persze nemcsak a „különös társaság” civakodása, szerepjátszása áll a középpontban. A háttérben ott van maga a fiesta az őrült tombolásával: „egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami ezen a héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett, semminek sem lehet következménye.” Vagy mégis? Itt van ez a regény, az első.

---

[1] Hérakleitosz: „polemosz pater panton” = a háború mindenek atyja

[2] Lásd erről Karahason szarajevói naplóját.

[3] Megjegyzendő, hogy a valódi Pedro Romero a 18. században élt, s ő volt az első, aki nem lóhátról ölte meg a bikát, hanem gyalogosan. Goya festette meg a portréját.