"Hemingway Fiestájában van egy mondat, mely, ha elkerüli az olvasó figyelmét, az egész regény kulcsa elveszett." (Bodor Pál)
I.
Lehet a Fiestát szeretni vagy nem szeretni. Tulajdonképpen nincs olyan íve, mint egy fejlődésregénynek vagy egy kalandregénynek. Mondhatni mozaikokból, jelenetekből illesztette össze az író. Hemingway első regénye egy magatartást körvonalaz, egy életérzést mutat be, miként múlatják az időt a fiatal amerikai írók Párizsban, milyen nyomot hagyott testükben-lelkükben a háború. Fitzgerald pedig A nagy Gatsbyben megírja, milyen otthont hagytak hátra. A végén a pamplonai fiestába torkollik az egész. Úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon nem csinálnak semmit, csupán a kávéházakat és kocsmákat járják. Pedig nem egészen így van. Ezek az írók, miközben élnek, s nem könyvtárba járnak, élményt gyűjtenek. „Minden dolog apja valóban / a háború.”[1] Nyilván másképpen ír az az író, aki megjárta a háborút.[2] Hemingway tizennyolc évesen indult a háborúba. Az olasz fronton szolgált, itt sebesült meg. Erről szól a Búcsú a fegyverektől c. regény, melyben így összegez: „Nincs rosszabb a háborúnál … Ha győzünk, akkor se nyerjük meg a háborút … Minden országban egy osztály uralkodik … Ennek köszönhetjük a háborút.” (Sofőrök szavai) A Fiestában: „Valószínűleg tovább fejtegettük volna ezt a kérdést, megegyeztünk volna abban, hogy a háború tönkreteszi a civilizációt….”
Elveszett nemzedéknek nevezték a Párizsban megtelepedett írókat. A háború volt a fő élményük, s
jellemző, hogy már Hemingway első
novelláskötetében, A mi időnkben, (1925)
is ott vannak a háború kegyetlenségének jelei. (Szmirna rakpartján) A Fiestában
csak háttér, de a főhős Jake, olyan
sebet kapott, mely egész életére boldogtalanná tette. A könyv 1926-ben jelent
meg. Az eredeti címe: The sun also rises,
azaz A nap is felkel (Dérynél). Géher István az 1985-ös kiadás (Olcsó Könyvtár ford.: Déry Tibor, 7.50 Ft) utószavában
feltárja a cím bibliai vonatkozásait. A Prédikátor
Salamon könyvében más szóhasználattal él a bibliafordító: „a nap is feltámad”. A király így
elmélkedik: „Micsoda haszna van az
embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség
elmegy, és a másik eljő; a föld pedig örökre megmarad. És a nap feltámad, és
elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ismét feltámad…”
Az elmúlás csak az emberre vonatkozik. Elmúlik az öröm, a veszély és a szégyen pillanata. A fiesta is véget ér egyszer, szétszéled a „különös társaság”, eltemetik azt a fiatal férfit, akit felöklelt a bika, elmúlik Romero dicsősége, mint ahogy Belmontéé is elmúlt, aki most Romero mellett a futottak még kategóriájába tartozik.
II.
Különös társaság címmel jelent meg az első fordítás Németh Andor tollából (1938). A Nyugatban Vas István írt szellemes kritikát róla: milyen jó ezeknek az amerikaiaknak, ellentétben a magyar írókkal, Párizsban élvezik az életet, majd kirándulnak a spanyol Pamplomába. De ő is pontosan látta, hogy a mélyben milyen vonzások és taszítások zajlanak. A főhőst, Jake-t leüti cimborája, Cohn, majd ugyanő tizenöt ütést visz be Romerónak, aki, ha imbolyogva is, állja a csapásokat, és vissza is adja. Ezzel párhuzamosan tetőfokára hág a bikaviadal.
Közben el kell mondani, hogy mindenki odavan Brettért, elsősorban Jake. Ez kölcsönös, de mint tudjuk, Jake megsérült a háborúban. Cohn is eszeveszettül odavan a nőért, föl nem fogja, hogy dühöngése mit sem ér. Itt és most csak Romero győzhet, akinek férfiszépségét, ügyességét, eleganciáját csupán Lorca tudta volna versbe foglalni. Romero a 18 éves fölfelé menő csillag, Belmonte zuhan lefelé.[3] Hemingway akkor a legnagyobb, amikor eszköztelen. A mások számára észrevehetetlen szenvedést érzékelteti. Brett és Romero együtt távoznak csöndesen a bárból, s visszatérve Jake már csak az üres asztalt látja. Magyarázat nincs. Ez Hemingway ars poétikájából következik: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, s ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppen olyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. Azért méltóságos a jéghegy vonulása, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." Vagyis a megformálás, látszólagos egyszerűsége ellenére, túlmutat a puszta valóságon, s "közölni" tudja a negyedik és az ötödik dimenziót. (Bodnár György)
III.
Egyébként Cohnhoz
fűződik az egyik legfontosabb gondolat: „Szeretném,
ha lenne valami értelme az életemnek.” Mindannyian azt keresik. Jake-nek a háború után el kell viselnie
a szerelmi csalódást is, mégis talán ő a legfegyelmezettebb közülük. Mike alkoholista bajkeverő, visszataszító, hogy minduntalan beleköt Cohnba zsidó volta miatt, Bill iróniája mögé rejtőzik, Cohn, a balek, mindig kimondja, amit
gondol, s Brett, akinek „olyan vonalai vannak, mint egy versenyjachtnak”,
bizonyára jobb sorsra (férfira) érdemes. Hemingway
szinte minden művében keresi azt a hőst, aki rendkívüli körülmények között
kockáztat. A veszély legyen igazi. Ilyen Robert
Jordan Az akiért a harag szól önkéntese
vagy Santiago, az öreg halász. Az
igazi pikadorok is mindig kockáztatnak, jóllehet a kihívások vállalása és a helytállás nem más, mint a félelem legyőzése.
Ezért vonzódik hozzájuk Hemingway. Jake-hoz hasonlóan helytálló hős lesz Romero is, akit Cohn félig agyonver, mégis hiba nélkül abszolválja a bikaviadalt, s még azt is el kell viselnie, hogy a végén Brett dobja. Mégis ez az egész az ő győzelme s Cohn veresége, mert elveszíti a tartását.
A másik fontos mondat, ami kiemelendő: a „ne nézz oda”, mely fontos motívummá válik. „Kipakolásnak” hívják ugyanis a fiestának azt a részét, amikor a közönség megtekinti a bikákat. Ökröket terelnek oda, akik a „dühöngő” bikák lecsillapítására szolgálnak. Egy ökör bele is pusztult ebbe a „csillapításba”. Brettről azt képzelték, hogy nem fogja elviselni a látványt. „Ne nézz oda!” – mondja Jake Brettnek. De tévedett, mert ő „pokolian érdekesnek” találta a bikák halálos öklelését. Hemingway felcseréli a szerepeket: várakozásunkkal ellentétben Brett lesz rajongója (aficionado) a bikaviadalnak. (Lehet, hogy Romero miatt?) Cohn csak annyit jegyez meg, hogy azt a lovas részt ki lehetett volna hagyni.
IV.
Jake kimarad
(bizonyára nem véletlen) a „bevonulás”-ról,
amikor a bikákat kiengedik az utcára, és a tömeg előttük szalad. „Annyian futottak a bikák előtt, hogy a
rohanó tömeg összetorlódott, lelassult az aréna bejáratánál, s mikor a bikák
egy csomóban megérkeztek, dobogva, súlyosan, sáros véknyakkal, fejüket
himbálva, az egyik hirtelen előreugrott, szarvára kapott valakit a rohanó
tömegből, s a magasba emelte. Az embernek mindkét karja lehanyatlott, a feje
hátracsuklott, amikor a bikaszarv beléje döfött, s a bika magasan felemelte,
aztán leejtette.”
Mi más ez, ha nem emberáldozat: egyvalakinek meg kell halnia, hogy a többi éljen. Hemingway nagyon pontos, azt az egyet Vincente Giromesnek hívják, és Tafalla környékéről jött. 28 éves volt, felesége és két gyermeke maradt hátra. A San Fermin-kápolnában ravatalozták fel, misét mondtak érte, síppal-dobbal, ünnepélyesen vitték ki a vasútállomásra…
Ugyanez történik a lovakkal. „Nem bírtam másfelé nézni.” – mondta Brett. Hiába magyarázta Jake, hogy „amikor a bikák megtámadják a picadorokat, a bikát nézze, ne a lovakat, s rávettem, figyelje meg, mint döfi a picador a lándzsa hegyét a bikába (…) Megmutattam neki, hogyan tereli el Romero köpenyével a bika figyelmét a földön fekvő lóról.”
Majd szinte sokkoló leírás következik arról, hogyan vonszolják ki az öszvérek a megölt bikát a porondról.
Persze nemcsak a „különös társaság” civakodása, szerepjátszása áll a középpontban. A háttérben ott van maga a fiesta az őrült tombolásával: „egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami ezen a héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett, semminek sem lehet következménye.” Vagy mégis? Itt van ez a regény, az első.
[1] Hérakleitosz: „polemosz pater panton” = a háború mindenek atyja
[2] Lásd erről Karahason szarajevói naplóját.
[3] Megjegyzendő, hogy a valódi Pedro Romero a 18. században élt, s ő volt az első, aki nem lóhátról ölte meg a bikát, hanem gyalogosan. Goya festette meg a portréját.
